Ki a balkonzervatív és mit kíván?

Most éppen szobrot kíván Kádár Jánosnak (a Felvonulás tér szinte kínálkozik), de ne szaladjunk ennyire előre... 1945 után a politikai nyelvezetből eltűnt a „konzervatív” szó, szinonimája a „reakciós” lett. Ellentéte volt a „haladó”, ami a kommunizmus híveit jelentette, valamint bizonyos türelmi ideig az úgynevezett „társutasokat”. Az előbbi kategória üldözendő volt, utóbbi gyakorolta a proletárdiktatúrát, amelynek velejárója a forradalmi erőszak. Újabban politológusaink ismét használják a konzervativizmus fogalmát, gyakran összemosva egy világszerte potens eszmerendszer követőit a különböző archaikus gondolkodású elemekkel.Ugyanakkor nemigen látszanak észrevenni, hogy némely korosztályban tömegesen vannak jelen a kádári hagyomány hordozói. Bennük a konzervativizmus számos vonása föllelhető, különösen ha nem Roger Scrutonra, hanem az Új magyar lexikonra hagyatkozom: „Konzervativizmus: ragaszkodás az elavult, önmagukat túlélt társadalmi viszonyokhoz, életformákhoz, eszmékhez, szembenállás a haladás, az új minden formájával” (K–Me, 198. old.). Mindez pontosan ráillik a „balkonzerv” elmékre. Van azonban valami, ami megkülönbözteti őket a valódi konzervatívoktól: ezek az emberek a mai napig elhiszik, hogy megvalósulóban volt a teljes társadalmi egyenlőség. Ez természetesen illúzió. Például nem mindenki járhatott Afrikába kedvtelésből oroszlánt és elefántot lőni.Szimptomatikus viszont, hogy vadásznaplójának első kiadásában Földes László álnevet volt kénytelen használni (oh, a nómenklatúra diszkrét bája!).Bár mindenki tudott közvetlen főnöke viselt dolgairól vagy alkalmatlanságáról, „a kép nem állt össze”. Erről gondoskodtak a megfelelően dresszírozott írástudók. Polémia folyt például arról, miért is keresne egy takarítónő kevesebbet, mint a professzor, hiszen saját területén éppoly derekas munkát végez. Avagy: mennyi jövedelme lehet egy lángossütőnek? Ha egyedül dolgozik, izzad a bódéjában, legyen meg a pénze, ám ha alkalmazottat tart, az már a „kapitalizmus” csírája. Az ifjúság hangulatát ilyesféle slágerszövegek voltak hivatottak kifejezni (és befolyásolni): „Jól érzem magam, minden rendben van, nincsen semmi baj, csak a zsebpénz lenne több!”Ami a felnőtteket illeti, sokan a fizetésüket nevezték zsebpénznek, és különböző furfangokkal egészítették azt ki. A rendszer ugyanis meglepően jól tolerálta a kis emberek kis disznóságait, csak tudni kellett a határt. Ez a határ párttagok esetében egészen máshol húzódott, mint az ideológiailag fejletlen elvtársaknál. Nem csoda, hogy szinte minden családban akadt MSZMP-tag. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Pártunk és Kormányunk mesterségesen alacsony szinten tartotta a legfontosabb közszükségleti cikkek árát (kenyér, sör, cigaretta), valóban szép emlékezetűnek tűnik e kor. Arra már nem emlékszik senki, hogy akkor is egyfolytában elégedetlen volt, csak nem merte a száját kinyitni. (Ma pedig az adósságról nem akar hallani.)Így hát, tizenegy évvel az ancient regime bukása után, a balkonzerv észjárás szilárdan tartja magát. Nem fogadja el igazán 1956 értékelését sem: ha vörös csillagokat és ávósokat vertek le, akkor az csak ellenforradalom lehetett. Nagy Imre szép ember volt, jó ember volt, de végül osztályáruló lett. Mint ahogy ezek a mostaniak is... de hát ne szólj szám, nem fáj fejem. A végén még kizárnak, mint a Schmuck Andort az MSZP-ből.Bezzeg Horn Gyula, az más volt, őérte lehetett lelkesedni 1994-ben! Először is; önérzetes vérproli (olvasmány:„Cölöpök”), aki egyenrangúként parolázott királyokkal, államfőkkel (olvasmány:„Azok a kilencvenes évek”), másodszor; Kádár mellett csiszolódott, harmadszor és főleg az a választási jelszava hatott: „Rendbe tesszük az országot”!A Rend eleve ellenállhatatlan hívószó mindenfajta konzervatív fülnek, s a legszebb az volt az egészben, hogy mindenki olyan rendre gondolhatott, amilyenre csak akart.Aztán jöttek a csalódások. A vagyoni különbségek tovább növekedtek, az életszínvonal romlott, a korábban annyit bírált privatizáció pedig valóságos ámokfutássá fajult. Akkoriban meglátogattam egy idős rokonomat. Másfél órán át szidta a kormányt és panaszkodott a nyugdíjára. Kifelé menet, az előszobatükör sarkába tűzve, meglepetten fedeztem fel Horn Gyula kicsiny, újságból kivágott fényképét. Szó nélkül ráböktem az ujjammal, mire az öregúr csöndesen csak anynyit mondott:„A Gyulát ne bántsátok, ő jót akar.” Való igaz, hogy senki olyan meggyőzően nem tudta kimutatni, mennyire fájdalmas számára, amit tenni kényszerül, mint ő. Nemcsak orcája játékával, de testbeszéddel is – emlékezzünk azokra a kifordított tömpe ujjakra! S hogy néha miket mondott lakossági gyűléseken – vagyonadóról, cigánykérdésről, a halálbüntetésről – munkatársai, meg azok a liberális figurák csak a fejüket fogták. A fiatalok közé is elment (lásd Schmuck Andor vallomásait), és a nyugdíjasoknak is ígért a vége felé, de akkorát, hogy azzal majdnem nyert. De csak majdnem, mert addigra valahogy lelohadt a lelkesedés. S kiderült, mert ki kellett derülnie, hogy van alternatíva! Mi várható vajon a balkonzerv szavazóktól a következő választások napján? Itt van ugye a Párt jelöltjeként ez az öregedő bankfiú, két s és y! Róla nehéz elképzelni, hogy reggelente maga hordja le a szemetet. Van még mögötte egy szürke ember, nagyjából annyira lelkesedést keltő, mint a novemberi ónos eső. Másrészről az ifjabb Gyula, a Thürmer, a maga üvegesen optimista nézésével, világosan megmondta: a szocialista párt a nagytőke pártja lett, a dolgozók érdekét már egyedül a Munkáspárt képviseli! Kicsi a csapat, a kasszát elvitte az erősebb testvér, de ha elszánta magát, hogy ezúttal nem csicskás lesz, hanem bicskás, nagyon sok konzervatív baloldali szavazót nyerhet. Ez ugyan azt jelentené, hogy a Fidesz tovább kormányoz (ez amúgy is benne van a pakliban), de megjelenne a Tisztelt Házban az„igazi” baloldal is; Kádár nevével, munkára készen indul előre majd, tarattatta! Miért is ne? Amíg a láthatáron nem tűnnek fel testvéri tankok, nagy bajt nem okozhat.Visszakanyarodva kezdő mondatomhoz; Kádár Jánosnak szobrot emelni – ez nagyon rossz ötlet. Lehet, hogy csak választási fogás, de akkor is vészterhes. Tudomásom szerint a Munkáspárt is az alkotmányosság talaján állónak deklarálta magát. Márpedig ha Kádárból kultikus figurát csinálnak, akkor visszamenőleg a rendszerét is igazolják, az pedig diktatúra volt, vérrel és vassal, idegen segítséggel megteremtett egypártrendszer. Függetlenül attól, hogy melyik időszakban milyen fokozatra volt állítva az elnyomás gépezete. Ebben az országban pedig több millió olyan ember él, aki hevesen ellenez mindenfajta önkényuralmat. Nagy Imre szobra szerényen, de békében állhat a főváros közepén, őt szívből nem gyűlöli senki. Biztosak benne a balkonzerv elvtársak, hogy gyilkosával, Kádár Jánossal is így áll a helyzet? Egyáltalán, nem találják-e morbid gondolatnak, hogy egyazon városban álljon köztéri szobra árulónak és elárultnak, hóhérnak és áldozatának? A 301-es parcella kopjafáit talán említenem sem érdemes, azokhoz még annyi közük sincs, mint Nagy Imréhez.Bármilyen fájdalmas is ott a bal szélen, Kádárnak nem lehet szobra Magyarországon. Remélhetőleg ezt minden demokratikus politikai párt és szervezet a közeli jövőben, világosan és egyértelműen ki is fogja nyilvánítani.