Bokros Lajos és a társadalmi szolidaritás

Van egy közéleti partizán, akinek makacsul hajtogatott szövegét a társadalmi szolidaritás és a profitelvű gazdálkodás összefüggéséről sokan értik azok közül, akik rászoktak pénzük számolgatására. A partizán Bokros Lajos, akinek szerepe és csomagja újra viták tárgya, s aki arról ismerszik meg, hogy még a hatalomban is világosan beszélt. Én máshogy vélekedem: Bokros sem akkor, sem azóta nem beszélt világosan, s makacsul hajtogatott szövegében számos súlyos közgazdasági hibát vét. Helyének és szerepének megítélése döntően érzelmi alapon történik. Szakmai alapon a legritkábban. Alább ezt teszem.
Szolidaritás
Bokros kiinduló tétele, hogy a közép-európai társadalmak magabiztos politikai osztálya sok mindenről vitatkozik, „de egyelőre alig a legmélyebb kérdésekről (…) e társadalmak szakadásával, fejlődésük végzetes kisiklásával fenyegető igazi gondokról, jelesül a társadalmi szolidaritásról, illetve annak hiányáról”. A társadalmi szolidaritás alig kerül a közbeszéd szintjére, vagy ha mégis, eltorzítva. Így nincs különösebb okunk csodálkozni azon, ha a megoldás érdekében szinte semmi sem történik – így Bokros. Írásában (Élet és Irodalom, június 8.) elsősorban az eltorzításról kíván szólni, s ennek szemléltetésére a báránybőrbe bújt farkas antitéziseként megkonstruálja a farkasbőrbe bújt bárányt.
Ahogy elvárható, először az alapokra kérdez: lehet-e, szabad-e szolidaritásról beszélni, nem ellenjavallt-e azon tény ismeretében, hogy alig több mint egy évtizede szűnt meg egy olyan társadalmi-gazdasági formáció, amely ismerte és használta a szolidaritás fogalmát? A kérdést a valóságismeret hiányával és a gondolkodás ideológiavezéreltségével magyarázom, de Bokros önmagához képest konzisztens. Mivel ama letűnt társadalmi-gazdasági formáció legfőbb jellegzetességének a verseny hiányát tartja, s a versenyt nem csupán a vállalkozók és a vállalkozások gazdasági versenyeként fogja fel, hanem a társadalom minden tagjára kiterjedően, társadalomszervező mérnöki ambíciótól hajtva a társadalmat a társadalomtalanítás poklába lehúzva kívánja büntetni bűneiért, hogy az ott megtisztult embertömeg méltóvá váljék társadalomként való újjászervezésére. Mi más olvasata lehet annak a kérdésnek, hogy „érdemes-e felvetni a szolidaritás erősítésének igényét olyan közegben, ahol ma éppen a versenyen alapuló modern piacgazdaság intézményének újjáépítése és megerősítése van napirenden?” A szolidaritás erősítése, valamint a piacgazdasági intézmények újjáépítése és megerősítése két különböző, különálló dolog, s e kettő minimálisan hat egymásra, Bokros szerint viszont egy, amit a kapcsolat szorossága eredményez. Csak akkor lehet egy, ha Bokros az embert piacgazdasági intézménynek tekinti, s mint ilyet újjáépítésre és megerősítésre szorulónak.
Valamivel fiatalabb vagyok Bokrosnál, így – ha csupán ama társadalmi-gazdasági formációban leélt évek számát tekintjük – nálam többet tapasztalhatott, jobban ismerhette azt a világot. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de a hadnagyok, ismereteim szerint, már akkor is a tábornoki csillagokra aspiráltak, s pontosan tudták, hogy nem mindegyikükből lesz az. Az ifjú szakértelmiségiek előbb osztályvezetők, majd főosztályvezetők, később vezérigazgatók szerettek volna lenni, s tudták, hogy osztályvezetőből mindig több szükségeltetik, mint vezérigazgatóból. Verseny volt ez a javából. Ellenben az ifjú tanárok jó tanárok szerettek volna lenni, nem iskolaigazgatók, esetükben értelmezhetetlen volt a verseny, bár az iskola igazgatását el kell vállalni, különösen, ha ezt a kollégák elvárják – de a tanár csak az osztályteremben, a diákokkal szemben tanár, nem a más tanárokat igazgatva. A társadalom csekély hányada versenyez, többsége azonban nem, egyszerűen jól vagy rosszul végzi a dolgát. A kocsma tulajdonosa versenyez a szomszéd kocsma tulajdonosával a sörivók egymás előli becsábításáért; a csapos és a felszolgáló azonban nem versenyez, a csaposnak jó csaposnak, a felszolgálónak jó felszolgálónak kell lennie szakmájuk szabályai szerint. Az a versenyvilág, amely Bokros szeme előtt lebeg, nem létezik. A létező versenyvilág pedig ama társadalmi-gazdasági formációban éppúgy létezett, mint azt követően. Bokros közgazdasági hamis realista.
De kettő-e, amit Bokros egynek tud? Bokros világképére egy szélesen elterjedt és roppant egyszerű ábra van hatással, amely a legtöbb közgazdasági tankönyvben szerepel. Az ábra a hatékonyság és a méltányosság átváltási viszonyát mutatja. A függőleges tengely jelenti a méltányosságot, a vízszintes tengely a hatékonyságot, a kettő közötti nagyjából negyed körív az átváltási viszonyt (a kör középpontja nem okvetlenül az origó; az a két tengely felezőegyenesének az ellentétes térnegyedben lévő, ízlés szerinti pontja). Az ábra azt hivatott grafikai úton tudatosítani, hogy a hatékonyság akkor száz- százalékos, ha a méltányosság nulla, és fordítva, továbbá a nagyobb méltányosságért hatékonyságvesztéssel kell fizetni. Ezt az ábrát úgy szokás olvasni, hogy a méltányosság tulajdonképpen a társadalmi szolidaritás, s – Bokrost magát idézem – „az állami jövedelem-újraelosztás mindenkori terjedelme egyenesen a társadalmi szolidaritás adott korra jellemző mértékét fejezi ki. Minél nagyobb a költségvetés súlya, annál jobban érvényesül a szolidaritás”. Ha viszont érvényesül, és egyre nagyobb mértékben érvényesül a szolidaritás, azért keményen meg kell fizetni hatékonyságveszteséggel. Ismét Bokrost idézem: „Az államháztartási kiadások aránya fordított viszonyban áll a gazdaság rugalmasságával és hatékonyságával (flexibility and efficiency). Ezt világosan mutatja a legnagyobb és legfejlettebb nyugati gazdaságok ezen adata: Egyesült Államok 32 százalék, Egyesült Királyság 39 százalék, Németország 47 százalék, Olaszország 50 százalék, Franciaország 54 százalék.” Ilyen bölcsességekből szokás levezetni az államháztartási kiadások csökkentésének igényét. A felzárkózni akaró Magyarországon pedig a hatékonyság fokozandó, nem a méltányosság őrzendő, még kevésbé növelendő – állítja Bokros. Ezért kérdezi, amit kérdez, hogy érdemes-e felvetni a szolidaritás erősítésének igényét. Rossz kérdésre azonban csak rossz felelet adható.
A baj csak az, hogy a Bokros által elmondottak nem egyebek egy széles körben forgalomban lévő közgazdasági mítosznál. Valóban tévedés a költségvetés súlyát a szolidaritás mértékének tekinteni. Cikkének poénja, hogy erre Bokros is azt mondja: „Mi sem áll azonban távolabb az igazságtól.” Amivel viszont indokolja, az legfeljebb tizedigazságra sikeredik. Lássuk, miért.
A társadalmi szolidaritás közgazdasági alapja a jövedelem-újraelosztás. Az (elsődleges) elosztás helye a piac, azonban a piacon megszerzett jövedelmek egy részét az állam újra osztja (másodlagos elosztás), miután adóztató hatalmánál fogva az elsődleges elosztás alapján a jövedelemtulajdonosok jövedelmének egy részét adó formájában elvonja. A jövedelemtulajdonosoktól elvont összes jövedelem és a GDP hányadosát nevezik jövedelemcentralizációs rátának, az államháztartás összes kiadása és a GDP hányadosát pedig jövedelem-újraelosztási rátának. (A kettő különbsége az államháztartás hiánya, amely általában negatív.)
A probléma az, hogy ez egy számviteli és nem közgazdasági kategória. Ha egy országnak állami/társadalombiztosítási nyugdíjrendszere van, akkor bevételeit és kiadásait az államháztartás mérlegének bevételi és kiadási oldalán feltüntetik, s ezzel növelik az ország jövedelem-újraelosztási rátáját – amit Bokros, mint láthattuk, kifogásol, mivel ez csökkenti a gazdaság rugalmasságát és hatékonyságát. Ha az adott országnak „magán” nyugdíjrendszere van, ennek bevételeit és kiadásait az államháztartás mérlegének bevételi és kiadási oldalán nem tüntetik fel, s ezzel nem növelik az ország jövedelem-újraelosztási rátáját – amit Bokros örömmel konstatál, mivel ez nagyobb gazdasági rugalmasságot és hatékonyságot jelent. Még akkor is, ha a „magán” és az állami/társadalombiztosítási nyugdíjrendszer tökéletesen és azonosan korrekt biztosításmatematikailag, s a polgároknak gyakorlatilag mindegy, melyikbe fizetnek járulékot és melyiktől kapják a nyugdíjat (a két rendszer cash-flow-ja azonos). Mi indokolja akkor az eltérő megítélést? Semmi. Vagy a megszokás. Az államháztartás számviteli-nyilvántartási rendszere nem képes a közgazdasági valóság leírására.
Az egészségügy
Bokros a múlt században szinte egész Európában hatalmasra hízott „szent tehénként” a gyógyítást és az oktatást nevezi meg, híre nincs a nyugdíjnak. Pedig az általában nagyobb „szent tehén” az oktatásnál, s versenyben áll az elsőségért a gyógyítással.
Ha egy országban az egészségügyi ellátórendszert társadalombiztosítás finanszírozza, akkor az aktívak – főszabályként – jövedelemarányos járulékot fizetnek, amihez Magyarországon hozzáadódik az egészségügyi hozzájárulásnak nevezett fix összegű járulék is. Ha a finanszírozás „állami”, nincs nevesített járulék, a költségek fedezetét az adóbevételekből különítik el, amely az adófizetőkre vetítve általában közel jövedelemarányos, annak ellenére, hogy a személyi jövedelemadózás progresszív. (Az állami azért került idézőjelbe, mert végül is nem az államról van szó, hanem a polgárok összességéről.) A „magán” finanszírozás vagy zsebből való fizetést jelent a vásárolt egészségügyi szolgáltatásokért, vagy a biztosítóval a biztosítási szerződés megkötését, ennek részeként biztosítási díj fizetését; a biztosítási esemény bekövetkeztekor a biztosító vásárolja meg a biztosított részére az egészségügyi szolgáltatást. A társadalombiztosítással és az „állammal” ellentétben a biztosítási díj mértékének meghatározása az individuális ekvivalencia (egyéni egyenértékűség) elve alapján történik – vagyis a biztosítási díj mértékében tükröződik a biztosítási esemény bekövetkeztének valószínűsége. Nem különösebben finomítva ezt a modellt most legyen elég annyi, hogy lennének olyanok, akiknek kisebb individuális ekvivalencia alapján megállapított biztosítási díjat kellene fizetniük, mint amennyi jövedelemarányos járulékot fizetnek, s lennének olyanok, akiknél a helyzet fordított, s talán szerény számban olyanok is, akiknél merő véletlenségből e kettő megegyezne. Akik többet fizetnek, azok veszteségként, „túladóztatásként” élik meg e helyzetet, akik kevesebbet fizetnek, azok nyernek a dolgon.
Hogy tekint minderre az államháztartás számviteli és nyilvántartási rendszere? Nos, a rendszer egészének bevételeit és kiadásait az államháztartás mérlegének bevételi és kiadási oldalán tüntetik fel, így az növeli a jövedelemcentralizációs és újraelosztási rátát, ami pedig – Bokrostól tudjuk – rongálja az ország gazdaságának rugalmasságát és hatékonyságát. Ha az individuális ekvivalencia alapján megállapított biztosítási díjakat kellene fizetni, rátáink nem emelkednének, aminek következtében gazdaságunk rugalmasabb és hatékonyabb lenne – legalábbis Bokros szerint. Azonban van egy kis probléma: jövedelemarányos járulékfizetéskor („állami” finanszírozás esetén adófizetéskor) a járulékfizetők (adófizetők) részben vagy egészben megfizetik biztosítási díjukat. Ezek összessége nem jövedelemelvonás, így nem is kerülhet újraosztásra. Tehát ennyivel csökkentendő lenne az államháztartás mérlegének bevételi és kiadási oldala, így gazdaságunk Bokros szerinti rugalmassága és hatékonysága valójában nagyobb, mint Bokros hiszi. Viszont a biztosítási díjukat csak részben megfizetők (ideértve a semmit nem fizetőket is) valóban a jövedelem-újraelosztás kedvezményezettjei, az ő puszta létük oka gazdaságunk kisebb rugalmasságának és alacsonyabb hatékonyságának.
S itt egy újabb problémával állunk szemben: Bokros nem mondja, ki velük, szakadjon hát – pedig ez gondolatmenetéből logikusan következne –, ellenkezőleg: a társadalom szolidaritását mozgósítaná ennek megakadályozására. Tehát hajlandó lenyelni némi rugalmasságveszteséget és hatékonyságcsökkenést.
Eljutottunk tehát azon bokrosi nézet ledöntéséig, amely szerint valamely különösen fontos és egyben igen drága jószág elérhetősége érdekében délibábos népszerűség pillanatnyi bűvöletében élő politikusok a támogatandók körét a lehető legtágabban állapították meg, s az egész társadalmat segélyre szorulónak nyilvánították. Amiről ténylegesen szó van, az, hogy Bokros hagyta magát félrevezetetni az államháztartás számbavételi rendszerétől, így társadalmi segélynek tudja azt, ami valójában biztosítási díjfizetés-jövedelem-újraelosztás mix. Azonban van még egy nyitott kérdés. Bokros szerint „a szociális közkiadások akkor hatékonyak, ha célzottak. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a felkínált támogatásra ténylegesen rászorulók köre pontosan és egyértelműen körülhatárolt, másrészt a támogatás valóban eljut az így kijelölt körhöz, harmadrészt csak azokhoz jut el.” Ez általánosságban igaz is lehet, sok területen feltétlenül az, de az egészségügyben semmiképp. Bokros szerint a ténylegesen rászorulók köre pontosan és egyértelműen körülhatárolandó, de van-e erre mód az egészségügyben? Süllyedjen-e nyomorba az a tartós és drága betegséggel küzdő, akinek gyógykezelése felemésztené egyébként tűrhető keresetének jó részét? Érde- mes-e hatalmas bürokratikus szervezetet felállítani, hogy pontosan és egyértelműen körülhatárolja azon támogatásra szorulókat, akiknek az éhezés és a gyógyulás trade offja életük nagy dilemmája? A jövedelemarányos járulék elegáns és olcsó megoldás a bokrosi rigorózusság drága és folyamatos vitákhoz vezető javaslatával szemben.
Ez is egy olyan pont, ahol kiütközik Bokros doktrinersége: az általa kimondatlanul is ideálnak tekintett USA-ban az egészségügyi számla a GDP 14 százalékát teszi ki, amelynek fele közkiadás, fele magánkiadás. Magyarországon a számla 6,5 százalékot mutat, amelyből 4,5 százalék a közkiadás. Az USA-ban 40 millióan nem biztosítottak, a lakosság jóval több mint tizede. Ha csak az egészségügyet nézzük, az USA hazánk után kullog a gazdaság rugalmasságát és hatékonyságát tekintve. Ha a köz- és magánkiadások arányát nézzük, nálunk nagyobb az újraelosztás – ez azonban számviteli kategória, ha a tényleges, közgazdasági újraelosztást vizsgáljuk, akkor a különbség kisebb, sőt azt is elképzelhető tartom, hogy a helyzet éppen fordított!
Az „ingyenes” közjavak
Tévedés közjószágnak tekinteni az oktatást, a gyógyítást – s Bokros ezt a hibát követi el. A közjószág arról ismerszik, hogy az esélyek kiegyenlítése végett ingyenessé teszik – mondja Bokros –, de nem ingyenességről van szó, hanem más módon történő fizetésről, ahogy például a biztosításnál szokás: biztosítási díjat fizetünk, s amikor bekövetkezik a biztosítási esemény és a biztosító szolgáltatást nyújt, az számunkra „ingyenes”. Legfeljebb ará