A szóvivő számos kérdést nyitva hagyott a tervvel kapcsolatban. Csak annyit szögezett le, hogy az unió laza szervezet lenne, amelyben az egyes államok megőriznék függetlenségüket, ám magas szinten hathatós egyeztetéseket végeznének. Az országhatárok jelentősége csökkenne, sőt egyes szakaszokon közös megegyezéssel megváltoztatásuk is szóba kerülhetne.
A felvetés több szempontból is indokolt. Számos olyan kérdésre kínál választ, amelyek léte eddig is ismert volt, ám megoldásukról mind ez idáig nem alakult ki világos elképzelés. Európa lágy alteste, a bizánci birodalom összeomlása óta problematikus terület. Kezdetben a török hódoltság miatt, ami a keresztény Európára a XVII. század végéig a legkomolyabb katonai fenyegetést jelentette. A későbbiekben e terület osztráknémet befolyási övezetté változott, ami a német kultúrkör kitágulását hozta, és ezáltal fenyegetést jelentett a megerősödő Németország nyugati szomszédaira nézve. Az első világháború végén aláírt békeszerződések a terület hatalmi elaprózottságát súlyosan megnövelték, ami magában rejtette a későbbi s már az 1930-as évektől előkészített szovjet hódítás lehetőségét. 1989 után visszaállt a korábbi helyzet: a térségben véres háborúk révén új államok képződtek, és e folyamat tekintettel a macedóniai fejleményekre ma sem tekinthető lezártnak. A magyar státustörvény sokak szerint ebben a távlatban kezelendő: ráirányította a figyelmet a magyar kisebbségek akut és Nyugat-Európában jórészt ismeretlen problémáira.
Mivel a területen egyetlen katonailag-gazdaságilag domináns állam sem található, nem zárható ki, hogy a konfliktusok sora folytatódik. Mindmáig azonban úgy tűnt, hogy a kilátásba helyezett csatlakozás az Európai Unióhoz részben megoldja e problémákat. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldás csak részleges lehet. Mert ha Magyar-, Cseh- és Lengyelország, esetleg Szlovákia és Szlovénia csatlakozik is az unióhoz, a térség többi kisállamának problémái fennmaradnak; s e problémák az újonnan csatlakozó államokat is közelről érintik. Másfelől a csatlakozás egyáltalán nem old meg minden kérdést: az új tagok gazdasági-társadalmi fejlettsége oly mértékben marad el a régebbi uniós országokétól, ami kis túlzással Dél- és Észak-Amerika vonatkozó viszonyait idézi. A csatlakozással megvalósuló gyors gazdasági fejlődés ellenére is évtizedekbe telhet, mire az új tagok elérik a régebbi tagok átlagos társadalmi-gazdasági szintjét. Noha a térség egyik állama (vagyis hazánk) NATO-tag, a szervezet önkéntes jelenléte a délebbi területeken nem tartható fenn a végtelenségig. Ezért jogos az a felvetés, hogy az uniós csatlakozástól függetlenül egységesen megoldás szülessék a térség problémáira.
Mégsem világos, hogy ez pontosan hogyan mehetne végbe. Ahhoz, hogy a mai Európai Unióhoz hasonló szerkezet jöjjön létre ezekben az országokban, jelentős beruházásokra lenne szükség. Ezekhez megfelelő helyszín szükséges; közös tárgyalási nyelv; intézmények sora, egyeztetési mechanizmus és a többi. Ha mindez hamarosan elkezdődne, négy-öt évbe is belekerülhet, míg az alapstruktúrák kialakíthatók. Mi lesz eközben az uniós csatlakozási folyamattal? Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két szervezet? Hogyan kapcsolódna a visegrádi együttműködés az új föderációhoz? Ne feledjük, hogy az Európai Unió eredeti formájában még az Egyesült Államok szorgalmazására jött létre, egy olyan ország politikai dominanciájával, amelyet a háborús győztesnek kijáró nimbusz övezett. Franciaország a háborúból magához térő Németországgal való gazdasági és politikai szövetségre alapozta az európai egyesülés eszményét és gyakorlatát, noha lényeges kérdésekben prioritásokat tartott fenn magának. Vajon mely ország lenne az, vagy mely országok lennének azok, amelyek az esetleges Délkelet-európai Unióban a domináns szervező szerepét betölthetik? Milyen hatalmi struktúra szavatolja azt, hogy ezek az országok képesek lesznek a megegyezésre egymás között? S ha egymás közt eldönthetetlen vitás kérdések merülnek fel, milyen végső fórum lenne hivatott az ellentétek elsimításában?
E kérdéseket teljes részletességgel is meg lehet fogalmazni. Lényegükben arra vonatkoznak, hogy egy államszövetség bármilyen formája három módon szerveződhet meg. Először is a teljes önkéntesség és függetlenség alapján, ami egészen ritka kivételnek számít, és egyebek mellett olyan politikai környezet szükséges hozzá, amely a szövetkezőket mintegy kényszeríti az alapkérdések tisztázására és a megállapodások fenntartására. Ez a helyzet jellemezte a svájci konföderációt megalakulásakor. S nem túlzás azt állítanunk, hogy az európai egyesülési folyamat akkor tűnt a legharmonikusabbnak, amíg még fennállt a szovjet katonai fenyegetés, amely a belső ellentéteket jórészt semlegesítette. Másodszor úgy is létrejöhet egy államszövetség, hogy egy vagy több állam magára vállalja a vezető szerepet, ami egyszerre jelent bizonyos, esetleg jogilag szavatolt dominanciát, illetve jelentős felelősséget. Végül szövetség jöhet létre egy külső politikai-katonai tényező diktátumaképpen. Ekkor a szövetség függő helyzetbe kerül e külső tényezőtől, mert arra kényszerül, hogy annak prioritásait fogadja el. Egyelőre nem világos, hogy a Délkelet-európai Unió e három lehetőségből melyiket követve valósulhatna meg.
Félő, hogy a Délkelet-európai Unió gondolata nem csupán a CDU aktuális választási céljait szolgálja; félő, hogy komolyabb elgondolások is meghúzódhatnak a háttérben. Azért mondhatjuk, hogy ettől inkább tartanunk kell, mert a Délkelet-európai Unió megszervezése bizonyosan az uniós csatlakozás kárára menne; s az is bizonyosnak látszik, hogy valóságos létrejötte a Délkelet-európai Uniót olyan politikai helyzetbe hozná az Európai Unióhoz képest, mint ami Dél- és Észak-Amerika mai viszonyára jellemző. Az új unión egyes országok biztosan nyernének: így Románia, Bulgária vagy Albánia. Mások azonban veszítenének, így Szlovénia és Magyarország is. Mert míg egy ilyen unió az előbbieknek gyorsabb fejlődést tenne lehetővé, az utóbbiakat szorosabban kapcsolná az elmaradottabb régiókhoz, ami fejlődésüket lassítaná. A határkorrekciók kilátásba helyezése természetesen sokak figyelmét felkeltette; s nem kétséges, hogy ezen a téren sokan találnának tennivalót. De nem biztos, hogy akár ezen az áron is érdemes megkockáztatni a fejlettebb területek még súlyosabb leszakadását az Európai Unió országaitól.
Ha a NATO nem hajlandó a jövőben is ellátni a rendőrség szerepét a térségben, az Európai Unió kényszerül arra, hogy ezt a feladatot átvállalja. Politikailag, katonailag és gazdaságilag kényelmes megoldás lenne ezen országok egybezsuppolása egyetlen laza szervezeti struktúrában. Ám ez az eljárás módszerében élesen emlékeztetne arra, ahogyan a versailles-i békeszerződés megrajzolta e térség új határait: elnagyoltan, kultúrával, népességgel, hagyományokkal mit sem törődve, s így máig ható tragédiák sorát okozva. Ha már e térség blokkosítása komolyan szóba kerül, sokkal megalapozottabb és távlatosabb lenne olyan szervezetekben összefogni ezeket az országokat, amelyek történetileg és kulturálisan összetartoznak. Így egy csoportba kerülhetne Magyarország, Szlovénia, Szlovákia, Horvátország, esetleg Bosznia-Hercegovina; egy másik csoportba Szerbia, Románia, Bulgária; s ismét egy további csoportba sorolódna Montenegró, Koszovó, Albánia, Macedónia és Görögország. E három csoport magasabb szinten alkotna szorosabb egységet, s csak itt folynának bizonyos egyeztetések e csoportok között. Ausztria lehetőleg szoros kapcsolatot építene ki az első csoporttal, így segítve annak közeledését a nyugati társadalmi-gazdasági színvonalhoz. A déli csoport esetében Görögország látná el ezt a feladatot; míg a keleti csoportnak az Európai Unió más mechanizmust dolgozhatna ki.
Mindez csak akkor hajtható végre, ha az Európai Unióhoz való csatlakozás az eddig kialakított mederben és ütemben folytatódik. Sajnos nehéz nem arra gondolni, hogy a Délkelet-európai Unió mint terv közvetve vagy közvetlenül a csatlakozás további elodázásához vezet. Jól emlékezhetünk, hogy Habsburg Ottó 1990-ben még egy-két éven belül megvalósuló uniós csatlakozásról beszélt. Ma már ettől egy évtizednyi távolságra vagyunk; s minden kedvező hír és ígéret ellenére sem zárható ki biztosan, hogy esetleg újabb évtizedek telnek el a valóságos csatlakozásig. Legalábbis erre is következtethetünk oly megnyilatkozásokból, amelyek szerint például Magyarország valójában már tagja is az uniónak; s a hátralévő formaságok elintézése már szinte említésre sem méltó.
Bárhogyan alakul is az előttünk álló évtized, bármikor történik is meg az uniós csatlakozás, ennek prioritását semmiféle alternatív uniós elképzelésnek nem szabadna veszélyeztetnie. A délkelet-európai országok valaminő csoportosítása a csatlakozási folyamat mellett ennek ellenére átgondolandó perspektíva. De az továbbra sem tűnik megfelelő megoldásnak, ha a térség tizen-egynéhány országát minden distinkció nélkül olyan szervezetbe kényszerítenék, amelynek nincsenek meg a kulturális, gazdasági és politikai feltételei. Noha Észak-Amerikának köztudomásúan szüksége van azokra a gazdasági-társadalmi különbségekre, amelyeket Dél-Amerikában sikerült hosszú távra konzerválni, mindent meg kellene tenni abból a célból, hogy térségünk és ezen belül Magyarország elkerülje ezt a történeti pályát.
A szerző filozófus
origo.hu
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben
