Egy farkasréti sírra emlékezve, az évfordulón

Negyven esztendővel ezelőtt, 1961 augusztusában szegényebbé lett minden magyar nemzethez tartozó ember: meghalt Tildy Zoltán. Évtizedekig tiltva, vagy csak negatív jelzők kíséretében volt szabad a nevét kiejteni. Negyven esztendővel halála után ma már jobban megértjük a haza jobbításáért vívott küzdelmeit, úgy is, mint pártelnöknek, ellenzéki képviselőnek, miniszterelnöknek, majd köztársasági elnöknek, vagy az 1956-os szabadságharc idején a Nagy Imre-kormány államminisztereként folytatott harcát a nemzet függetlenségéért.Amikor 1957 tavaszán másodszor hurcolták el a karhatalmista pribékek, már nagyon beteg volt. Egyedül tartották egy cellában reflektorokkal megvilágítva. Fizikai gyengeségére való tekintettel azonban megengedték, hogy nappal végigfekhetett a priccsen. De állandóan lesték, és ha egy percre lehunyta a szemét, a börtönőrök rögtön bezörgettek, s kijelentették: az engedély csak fekvésre, nem alvásra szól. 1959. április 3-án a rádió és a napilapok adták hírül a korlátozott amnesztiarendeletet, amelynek keretében Tildy Zoltán is szabadlábra került. Valójában nem részesítették amnesztiában, mert a börtönből történt elbocsátása után hetente jelentkeznie kellett a rendőrségen, és a nyugdíját sem kapta vissza.1959 végén fia, ifj. Tildy Zoltán kijárta, hogy engedélyt kapjon Budapest elhagyására, lejárhatott a Balatonhoz horgászni, ahol sok időt töltött Fekete Istvánnal. A család igyekezett minden idegentől megkímélni, így a korábban már a kisgazdapártba beépített kommunista társutasoktól is. A börtönből történt szabadulása után állandóan szívkörnyéki fájdalmakról panaszkodott. Szabadulása után 28 hónappal, 1961. augusztus 2-án, minden otthon élő gyermekük és unokájuk meglátogatta a Tildy házaspárt. Nyugodt hangulatban telt a nap. Erről Tildy Zoltánné így emlékezett meg:„Este, amikor magunkra maradtunk – írja Tildyné –, az egyébként nagyon szótlan férjem hirtelen bőbeszédűvé vált. Mintha csak megérezte volna, hogy ez az utolsó beszélgetésünk. Számvetést csinált életünkről. Végső eredményképpen megállapította, hogy csak hálaadással tartozunk Istennek egész életünkért, munkalehetőségünkért. Erősen állította, hogy jó munka soha hasztalan el nem múlhat, ha pillanatnyilag úgy látszik is. Valamikor, valahol minden elvetett jó magnak meglesz a gyümölcse, s áldott az, akinek módja van jó magot vetni. Mi vetettünk. Hát mit akarhatnánk még többet...”Miután nyugodtan elaludt, éjjel hirtelen erős görcsös fájdalomra ébredtek. Tildyné felhívta Zoltán fiát, aki a Keleti Károly utcai lakásba sietett, ahol röviddel megérkezése után édesapja az ő karjai között hunyt el.Tildy Zoltán temetését a diktatúra igyekezett titokban tartani. Néhány soros rövid hír jelent meg a lapokban eldugott helyen, majd a család tagjaival közölték, hogy a temetést a legnagyobb csendben, a nyilvánosság teljes kizárásával kell végrehajtani. Mivel sírhelyet nem kapott, ezért Tildy Zoltán fiának el kellett adnia egyetlen használt Wartburg gépkocsiját, hogy a temetés költségeit fedezni tudják. Öt nappal Tildy Zoltán halála után New Yorkban, a Magyar Bizottság ülésén Nagy Ferenc így emlékezett meg a régi barátról, harcostársról, a magyar demokrácia nagy halottjáról: „A közéleti emberek számára az igazolást néha nem a történelem, hanem az Úristen maga adja meg. És az Úristen fényes igazolást adott Tildy Zoltánnak azáltal, hogy élni engedte addig, ameddig részesévé, sőt egyik vezetőjévé válhatott a magyar nemzet egyik legcsodálatosabb történelmi tettének: az 1956-os szabadságharcnak. Ezt én nem úgy mondom, mint akik azt állítják, hogy Tildy Zoltán mindent jóvá- tett a forradalomban való részvételével. Tildy Zoltánnak nem kellett jóvátennie semmit. Legalábbis nem többet, mint bárkinek közülünk. Tildy Zoltánnak a forradalomra nem mint igazolásra volt szüksége, hanem azért, hogy cselekvő ereje és a néphez való őszinte és tiszta szeretete egyszer megnyilatkozhassék. Mert egyet: a néphez való őszinte hűségét és a magyar nép iránti igaz szeretetét soha senki nem vitathatja el tőle. A mennyei kegyelem még tisztábban megnyilatkozott Tildy Zoltánnál szívében akkor, amikor megengedte neki, hogy a szabadságharcban való részvételéért börtönt szenvedhessen. Előttem Tildy Zoltán alakja tisztán áll azok között, akik a magyar történelmi dicsőség fényében jelentkeznek az utókor előtt. És most, amikor elméje és szíve megnyugodott, úgy érzem, hogy minden igazságos magyar embernek meg kell hajtania fejét a magyar nép önzetlen harcosa, egykori miniszterelnöke, köztársasági elnöke és szabadsághőse: Tildy Zoltán emléke előtt.”