Rohanásban és lármában a század végén

Rohanásban és lármában élünk. Se nyugalom, se csend, sem időnk, hogy elgondolkozzunk az időről. Azzal kezdem, amivel végezni szerettem volna. Spinoza szerint az istenség tudatában „minden egyszerre van”. Tetézzük meg ezt azzal a corrigendával, hogy minden még „egyszerre” sincs; csupán van. Olyan, hogy „idő”, egyszerűen nincs, az idő a mi szervült jószágtéveszménk, objektív realitása nincs.(1) Az idő nem fa, hogy évgyűrűje, gesztje legyen. Éntartalmazó élményünk, s jóllehet teljes tömbjében vonszoljuk, mely oszthatatlan egész, kitaláltuk a „tartamot” és megpróbáljuk kalibrálni.
Mondjuk úgy tehát, hogy lármás rohanásunkban az idő: a mi kényszerű megnyomorodottságunk. Hogy ráigazítsuk ritmikus lármánkat, görcs rohanásunkat, kénytelenek vagyunk kalibrálni. Kalibráljuk is „tartamát” a másodpercektől az évszázadokig, a nanoszekundum-tól az évmilliárdig. Mindig is tettük; de ehhez váltig választanunk kellett egy rajtvonalat, belépőküszöböt, elindulást. Egy origót. A kínaiak közel hétezer esztendővel ezelőttre tették a belépő- küszöböt – de sorolhatnánk a többieket, indiaiakat, médeket, asszír-babilóniaikat, kaldeusokat, egyiptomiakat, aztékokat: ahány kalibráló, annyi kalendárium. A mi belépőküszöbünk a megváltó Jézus Krisztus világra toppanása (szülinapjának némi ide-oda igazításával); bár annyi szent, hogy van valaki a teremtésben, akinek ez nem origó és nem küszöb: maga a teremtő istenség. Ő, minekelőtte kálváriás világi útjára elküldötte egyszülött fiát, már „jó ideje” tartogatta tudatában: hiszen ott volt az Úr Krisztus azokban az időtlen időkben is, amikor még sem ember, sem embernek földje nem létezett – mármint ha hitelt adunk a preegzisztencia tanának. A teremtőnek tudnia kellett róla már akkor is, amikor még idő sem létezett; mert mint a Bibliától a modern kozmológusokig mindenki tudtunkra adta, az idő a mindenséggel, vagyis a kezdetek kezdetével teremtődött; s ha nem i. e. 4004 esztendővel(2), akkor tizenötmilliárd évvel előttünk, az ősrobbanásban ránk robbant az idő, a világmindenség, és ebben, implicite, már ott és akkor, ha nem is a ténylegesség, csupán a lehetség állapotában, mi is benne voltunk. A latinnak ab urbe condita – az Örök Város alapításával (i. e. 753-ban) kezdődött az idő, respektíve az időszámítás; a görög világ „olimpiászokban” számolt (a küszöb, az első, i. e. 776-ban volt); az Umma – az „iszlám világközösség” – a hegirától, a Próféta Medinába menekülésétől számítja századait, nekik még jóval odébb van a maguk kétezredik éve; de nekünk már itt van, ránk telepedett, és a jóformán kötelező hivatalos hozsannák ellenére bizony igencsak megéreztük az időélmény sebének megújulását bennük, az idődimenzió kényszerű nyomorúságát, amikor átzökkentünk a harmadik évezred küszöbén.
Igaz, ma már nem napórával, sem nem klepszidrával mérjük az idő apróosztásait és percegő múlását. Az ókorban feltehetőleg csak a napot vagy a napszakot szabták meg, ha találkozót adtak egymásnak, s nem órára-percre, integetve futottak össze. De napjainkban a kallókerekes vízimalmok, a víziorgonák, a karavánok világa ugyancsak megugrott: ma már a milliók repülve zarándokolnak (évről évre berepül Mekkába hárommillió): az időt rádióórával vagy atomszerkentyűvel mérjük, és mérőpontossága, amilyen észveszejtő, olyan – rohanásunk. Ez a korparancs: rohannunk kell. Jön az idő, és az újszülöttbe is beoperálják majd azt a miniatürizált szuperbigyót, mellyel a másodpercmutató tudatunkban ott ketyeg: csak rágondolunk és beugrik a „hány óra”.
Nem csinálok titkot belőle, a második millennium kapuzárása és az átzökkenés a Nagy Küszöbön nekem személy szerint boldogító megrázkódtatás volt. Nem hittem volna, hogy valaha is megérem. Csodák csodájára még itt vagyok, körülhordozom tekintetemet, elnézdegélek a lármarohanáson. De nem csak előre tekintésünk a felkavaró élmény – gyors felejtésünk is, kibutulásunk a múltakból. Van, aki hagyja, van, aki akarja: holtversenyben butulunk kifelé az emberemlékezetből.
Itt személyes vallomás következik, hogy a múltak felejtése körül mit tapasztalok. Alapos tárgyi tudású, ráérzőképes, fiatal (fiatal!) hivatásos történész ír monográfiát azokról a „régmúlt” időkről, amelyek nekem „olyan, mintha tegnap lett volna”; benne éltem, végigéltem.
Bámulatos, hogy a fiatal profi történész milyen pompás, összefoglaló Feszty-körképet fest arról az ezer mindenről, ami születése előtt két nemzedékkel történt; nagy elismeréssel forgatom. És mégis: és mégis!… El-eltűnődöm rajta. Valami hiányzik ezekből az oldalakból. Van, ami ferde, kacska, félfarcsakos, van, ami tátongóan hiányzik: hova lett? Már majdhogynem „nem is igaz”! A kor (jószerével gyermekkorom, süvölvény eszmélkedésem), annak harsogása, törtetése, üdesége – sehol. A friss reggelek; az akrobata kerékpárok tele kosarakkal a pékinas vállán. A váltók csattogása a csürüszkölő szerelvények alatt; az ütközők biffogása a pályaudvaron, a ki-be özönlő embertömeg. Fejedelmi személyek az Opera díszpáholyában, hercegnők ünnepélyes mozilátogatása díszszázad sorfala közt a Képes Újságban. A püspök-miniszter és a primadonna szerelme. Botrányok, parádés kitartottak. A tönkremenések, tőzsdekrachok, a börze grafikonjai; a palota, amikor még Tőzsdepalota volt, aminek épült, és nem tévészékház (amire nem jó). Az országnak az a balzaci arculata, ahogy a mesterek mestere megírta volna. Ugyanaz az ország, és mégis, valahogyan másmilyennek ismertem – a különbségét az angol úgy mondja, hogy valami je ne sais quoi… És most előjel nélkül mondom ezt, nem amiért „szerettem” vagy „gyűlöltem”; hanem amiért benne éltem és még itt hordom sejtjeimben. Amiről a fiatal történész nem tudhat, elvégre mi az, amire támaszkodhat-hagyatkozhat? Az Országgyűlési Tudósítások. A Hivatalos Közlöny. A néhai napisajtó sárgult, széteső lapjai. Egérrágta újságkötetek, írói vallomások; felporzó könyvtárrakaszok, hogy még hozzányúlni is kínos. Ilyen a jóltájékozottság, ha tájékozatlanságnak hat. Tévedésmentesen, de leszázalékolva látom benne a múltat az önkéntelen hamisítások/tévedések olvastán, amelyek nem igazán tévedések és hamisítások; csak épp az igaz való történés – az kisiklott alóla: nincs.
Rémülten gondolok arra, hogy ha jómagam így vagyok vele, nem állunk-e még sokkalta rosszabbul valamennyien azokkal az évszázadokkal/évezredekkel, amelyekből óhatatlanul kikoptunk/kibuktunk, és legjobb tudásunk/akaratunk/szándékunk ellenére belevetítjük saját mentalitásunkat, elfogultságainkat, „helyreigazításainkat” (ahogy jobb lett volna, ha lett légyen volna); intézményeinket, ostoba politikai korrektségeinket, intézményrendszerünket, és olyan indulatokat/törekvéseket tulajdonítunk a múltak közszereplőinek, amelyek koridegenek tőlük, tán hírüket sem hallották; s mindezek által meghamisítjuk egy-egy korszak mágneses terét.
Már hiába – változtatnunk rajta nem lehet; minden „tudásunk” abból áll, hogy gyarlóságot gyarlóságra halmozunk.
Jut eszembe: ha már itt tartunk, a múltak meghamisításánál a belőle való kibutulásunkkal, vajon nem hamisítjuk-e duplán a jövőt, valahányszor futurológiai spekulációba bocsátkozunk? Igaz-e, hogy szétesik a „család” és eltűnik a házasság intézménye? Igaz-e, hogy késő ivadékaink már az „állam gyermekei” lesznek, nemzőapjuktól/szülőanyjuktól el-, messze sodródva, úgy, amint Platón a Politeiában eltervezte volt? Igaz-e, hogy a ma még csak százezres popkoncertek a század végére divatba hozzák és intézményesítik a randomizált, nyilvános szabadtéri tömegközösülést? Igaz-e, hogy nagytiszteletű Malthus urunk keserű jóslata ha beválik, és a bolygó túlnépesedésén az aszteroidák gyarmatosítása sem segít – hogy vigyázó egregoroszaink még bevezethetik a meghívott halál intézményesítését, rendeleti úton az életkor korlátozását(3)? Igaz-e, hogy belénk műtött apró szerkentyűk révén rádióhullámokkal be- és áthangolható jámborita állampolgárok leszünk, és valaha még úgy beszavazzuk a hatalomba örökös urainkat, ahogy a kaszárnyából kaszárnyába ki-be vonuló, dalra fakadó örömkatonák – s akkor majd még azt nevezzük non plus ultra demokráciának?
Lám, mennél nagyobb a docta ignorantia, annál szerényebbek kell hogy legyünk. Csak a minap is, a londoni Tower múzeumában hosszan elidőztem egy magas férficsontváz előtt, amelyet felállogatva erősítettek oda vasállványához, mintha „állna”, mert magától összerogyna; ott mutogatják üveg alatt, 800 éves lehet. A Temze medréből kotorták elő. Ha nem égetnek el és lehelyeznek a földbe, még én is előkerülhetek 800 évvel odébb, mellé, az üvegszekrénybe, felállogatva s állványomra drótozva, hogy le ne rogyjak. Ahogy ő se – már én se tiltakozhatok, nincs beleszólásom. A felírás: „Kora posztmodern férficsontváz, még űrjáró kirajzásunk előtti időkből, XXI. század. Gyomra tartalmáról, tarisznyájáról és tabard zekéjéről ítélve főgarabonciárus lehetett, vásári elmekuruzsló, félnótás vándorprédikátor. A dohánykorszak gyermeke, amikor még dohánypálcikákat egyik végén meggyújtva, másik végén a szájukról lógattak. Régészeink szerint szokásba vették, hogy ne a tüzes – hanem a gyújtatlan végét vegyék a szájukba (a babona eredete ismeretlen). Fogazatának teljes, elsárgult foghiányán jól látszik a nikotin romboló hatása.”

A szerző író