Miközben Torgyán folyton kinyilvánítja koalíciós hűségét és a polgári kormányzás iránti elkötelezettségét, a Fideszt a legdurvább hangnemben támadja, ami de facto a koalíció felmondását jelenti. A baloldali ellenzék ezért jó píártechnikával már kisebbségi kormányzást emleget. Egy parlamenti szavazás után, amikor a kormánynak nem biztosította a többséget, Kovács László fel is kérte a kormányt, hogy tartózkodjon a fontosabb törvények meghozatalától. Az ellenzéki sajtóban párhuzamosan arról írtak, hogy a kormányfőnek be kellene nyújtania kormánya lemondását. Az ellenzéki politikai és sajtókampány tehát azt a benyomást kelti, hogy bő fél évvel a választások előtt kivételes helyzet van, és a kormány képtelen a kormányzásra.
Kovács László össszekever két dolgot. Amit követel a kormánytól, az leginkább olyan ügyvezető kormányokra jellemző, amelyek a választások után a következő kormány felálltáig vannak hivatalban. Ügyvezető kormányokra jellemző magatartást legfeljebb még közvetlenül a választásokat megelőző időszakban, főleg a választási kampány alatt szokás elvárni. (A jelenlegi kormánypártok ez alapján kifogásolták a Horn-kormány és a főváros között szinte az utolsó pillanatban megkötött szerződést a négyes metróról.) De ebben az esetben is inkább akkor, amikor a kormány társadalmi támogatottsága annyira beszűkül, hogy választási veresége valószínűsíthető. Kovács érvelése ellentmondásos. Nem Torgyán különutas politikájából vonta le a nyilvános következtetését a kisebbségi kormányzásról, hiszen a Torgyánt kizáró kisgazda frakció tényleg lojális a kormányhoz, hanem egy parlamenti szavazás eredményére csapott le. Ezzel viszont közvetve egy lényeges összefüggést ismert be: a többségi vagy kisebbségi kormányzás alapja a szükséges parlamenti többség megléte vagy hiánya. Egy kormány azért „kisebbségi”, mert a kormányban szerepet játszó (!) pártoknak önmagukban nincs meg a szükséges, ötven százaléknál több mandátuma, tehát a parlamentben kisebbségben vannak. Messzemenő tévedés azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy egy kisebbségi kormánynak automatikusan tartózkodnia kellene a fontosabb döntések meghozatalától és a törvénykezéstől, vagy hogy le kellene mondania. Kormányozni kisebbségben is lehet, a demokráciák számtalan példával szolgálnak erre. A kérdés csak az, hogy a parlamentben kisebbségben levő kormánypártok élvezik-e más pártok „kívülről jövő támogatását”.
A sok közül vegyük a magyar helyzet megértését nagyban elősegítő svéd példát. A gyakran mintademokráciának tekintett Svédországban egyaránt voltak jobb- és baloldali kisebbségi kormányok. A svéd parlamentarizmusra sokáig a magyarhoz hasonló blokkpolitika volt jellemző: komoly törésvonal húzódott a bal- és jobboldal között, a két oldal pártjai nem kooperáltak egymással. A jobboldali, magát nem szocialistaként meghatározó polgári (!) blokkot a konzervatívok, a liberálisok és az agrár eredetű centrumpárt alkotta. A szocialista blokk – az MSZP-nél sokkalta támogatottabb – a szociáldemokratákat és kommunistákat foglalta magában. 1970-ben, 1982-ben, 1985-ben és 1988-ban egypárti szociáldemokrata kisebbségi kormányok alakultak külső kommunista támogatással, amit a polgári jobboldali egyesült ellenzék magatartása tett szükségessé: a szociáldemokraták nem tudtak különalkukkal támogatást szerezni a polgári oldalról, de a kommunistákat nem merték a kormányba bevonni. A csábítás pedig nagy volt, mert a szociáldemokratáknak olykor több volt a mandátuma, mint a polgári ellenzéknek.
A pártrendszer blokkosodása miatt a svéd pártoknak a parlamenti többséget törvényszerűen a blokkon belül kellett létrehozni, mint Magyarországon, aminek így lett ára a kisebbségi kormányzás. Ha tehát a választásokon győztes szociáldemokratákkal hajlandó lett volna együttműködni egy jobboldali párt, meg lett volna a parlamenti többség. De mivel nem ez törént, és a blokkpolitika természetes volt, a kisebbségi kormányzás is mindenki számára magától értetődő megoldásnak bizonyult. Olyannyira volt természetes, hogy a svédek az elkerülhetetlen kisebbségi kormányzás hatékonyabbá tétele érdekében erős párt- és frakciófegyelmet és egy teljesen sajátos megoldást vezettek be: minden kormánypárti képviselőnek „párja” volt az ellenzéki blokkban, s ha hiányzott, ellenzéki párjának kötelező volt nem szavazni! Ami persze feltételezte, hogy a kormánypárti képviselők nem szavaznak „rosszul”, a hiányzók ellenzéki párjai meg teljesítik kötelességüket. Mindez a stabilitás és hatékonyság érdekében történt, hogy ne alakuljon ki előrehozott választásokkal fenyegető kormányzati és kormányválság.
A szigorú blokkpolitika nem teszi lehetővé a törésvonalon túlnyúló kooperációt, ami a blokkok közötti vita és – még inkább – érdemi párbeszéd nélküli szavazásokban is megnyilvánul. A mérsékelt blokkpolitika már kedvez a kooperációnak, de inkább a bizottságokban. (A blokkosodás és a mégis szükségszerű kompromisszumok, alkuk miatt a parlamenti munka súlypontja a bizottságokba tevődik át.) A blokkosodott parlamentekben a kormányok többségi „koalíciós blokkot” törekednek létrehozni. Ha nem ez történne, a kisebbségi kormányok túlságosan is ki lennének szolgáltatva az ellenzéknek, ki lennének téve a parlamenti vereségeknek, és törvénykezésük alacsony hatékonyságú lenne.
A parlamenti bázis alapján a skála az erős többségi kormányoktól a végletekig gyenge kisebbségi kormányokig terjed. A gyenge többségi kormánynak éppen hogy megvan a többsége, de nagy a leszavazás kockázata, s nem ritka, hogy nem is töltik ki hivatali idejüket. A gyenge, szűk bázisú többségi kormány erős többségiként működhet, ha erős a párt- és frakciófegyelem. A kisebbségi kormányok esetében a vízválasztó a támogatott és a nem támogatott kormányok között húzódik. Az erős kisebbségi kormány szinte csak formálisan kisebbségi, amennyiben önmagában nincs parlamenti többsége, de szilárd külső támogatás alapján lényegében egy többségi kormányra jellemző pozíciójában lehet. (Ezért egy erős kisebbségi kormány stabilabb és hatékonyabb lehet, mint egy gyenge többségi kabinet.) A külső támogatottságnak is különböző, feltételektől és megállapodásoktól függő mértékei vannak. A kívülről támogatás kimerülhet a kormány tartózkodó szavazatokban megnyilvánuló tolerálásában. Ezzel szemben egy gyenge kisebbségi kormány nem élvez kívülről támogatást és – hasonlóan a gyenge többségi kormányhoz – rövid életű vagy rövid életű politikát kénytelen folytatni.
Az Orbán-kormány rendelkezik a szükséges többséggel, amit még erős kisebbségi kormányként is képes biztosítani. A tét az, hogy a baloldal át tudja-e törni a blokkhatárokat, hogy jobboldali pártok, képviselők elcsábításával gyenge, ellenzéknek kiszolgáltatott, és ezért presztízsben megtépázott kisebbségbe szorítsa a kormányt.
A szerző politológus
origo.hu
Brüsszel meg akarja menteni Magyar Pétert a lopási botrányában
