Aczél Zénó antinómiája

Nem vagyok egy gazdasági lángész, sőt, annak idején a matektanár sem engem szólított felelni, ha osztályunkat meglátogatta a szakfelügyelő, de úgy látszik, hogy Aczél Endre, a Népszabadság publicistája minden egyes számtan-, algebra-, filozófia-, hittan- és illemtanóráról hiányzott. A lemaradást azóta sem pótolta be, ám ezt lekezelő öntudattal kompenzálja. A Népszabadságban közhírré tett, Inkább Szent Antal című vezércikkében oly felsőbbrendű tudatlansággal oktatja ki a kormányt és a gazdaság irányítóit, ahogyan csak egy megrögzött bolsevik tudja elmagyarázni a demokrácia mibenlétét. Azt írja Aczél, hogy ha Magyarország gazdasági növekedése csak kétszerese az Európai Unió átlagának, akkor soha nem érjük utol Európát. Idézem szó szerint a mestert: „Ha mi csak kétszerte gyorsabban fejlődünk, mint az unió, nem felzárkózunk, hanem még jobban lemaradunk.” Magyarán: aki gyorsabban halad, az nem utoléri, lehagyja a másikat, hanem lemarad tőle. Ez valami szellemtörténeti újdonság – mondanánk, ha nem ismernénk az ókori bölcselő, Zénó munkásságát, aki azt bizonyította a hamisan kezelt formális logika eszközeivel, hogy a gyors lábú Akhilleusz soha nem éri utol a lomha teknősbékát, ha előnyt ad neki. Zénó antinómiáját már az általános iskola alsó tagozatában tanítják, mint a hibás okoskodás mintapéldáját, ám Aczél Endre túlteszi magát az elemista szinten. Sőt, professzornak ábrándozza magát, amikor ilyeneket ír: „A százalékszámításban való jártasságot, gondolom, e lap szinte minden olvasója elsajátította.” Mi őszintén reméljük, hogy az említett jártasságot nemcsak a Magyar Nemzet, hanem a Népszabadság olvasói is elsajátították, és nem Aczél Endre nívóján.
Csemegézzünk még Zénó tudor mai tanítványának elmélyültségeiből: „ha valaki azt mondja a magyar dolgozó népnek, hogy mi dupla akkora növekedéssel, mint amennyi az EU-ban tapasztalható, akárhány év alatt utolérjük őket, az a hallgatóságát iskolázatlan, számolni nem tudó nyájnak tekinti. Az ilyen: gátlástalan, szemérmetlen és zabolátlan. (…) Az azt hiszi, hogy nekünk »mindent be lehet adni«. Pláne ilyenkor, kampánynyitáskor (…)”
Nem tudom, mennyire vagyunk illetékesek, hogy a magyar dolgozó nép nevében nyilatkozzunk, de a kamatos kamat számítások pontos részeredményeit is figyelmen kívül hagyva tudjuk, ha gazdaságunk gyorsabban fejlődik, mint az unióé, akkor ha tetszik, ha nem, kénytelenek leszünk utolérni őket. Aki ezt tagadja, azt hol gátlástalannak, hol szemérmetlennek, olykor zabolátlannak minősítjük, néha tudatlannak, többnyire szocialistának.
Viszont azt biztosan tudjuk, hogy bizonyos „kampánynyitó” helyzetekben tökéletesen reménytelen vállalkozás lenne Aczél Endrét meggyőzni arról, hogy a tíz több, pontosan vagy nagyjából kétszer annyi, mint az öt.
A teknősbéka ezt hamarabb belátná.