A kérdés ezek után az, hogyan lesz több pénz a rendszerben. A lassan két évtizedes chicagói konszenzussal fogyókúráztatott, a megfelelő lengyel és cseh összeg kétharmadából, illetve feléből vegetáló közszférát jobb lenne nem a lengyel és cseh bérszínvonal mögött kullogó bérű alkalmazottak jövedelmének megcsapolásával talpra állítani. Medgyessy Péter és Kovács László – ahogy az a moszkvai iskola után Brüsszelbe járó „jó tanuló” balliberálisokhoz illik – csökkentenék a személyi jövedelemadót, úgy, hogy annak összvolumene és az átlagpolgárt sújtó adóteher egyaránt mérséklődne. Ezzel nőne azoknak az európai összehasonlításban amúgy is túl nagy arányt képviselő adók és járulékok (áfa, fogyasztási adó, tb) aránya, amelyeket mindannyian egységes kulcs szerint – és nem jövedelmünk arányában – fizetünk. Mindez a magasabb jövedelműeknek kedvezne, hogy a jól bevált MSZP-s fordulatot használjam. A munkáltatói járulékteher csökkentésének, az egyéni nyugdíjjárulék és az egyéni egészségbiztosítási járulék növelésének Medgyessy-féle tervéről ugyanezeket mondhatjuk el.
De az adótábla és a sávok MSZP-s reformjavaslata is bankelnökhöz méltó, furfangos változtatásokat tartalmaz. Első látásra ugyanis úgy tűnik, mintha a legalsó sáv hétszázalékos csökkentése és a legfelső sáv változatlanul hagyása (negyven százalék) a szocialista miniszterelnök-jelölt szociális érzékenységéről tanúskodna. De ha megnézzük, hány forintot takarít meg az, akinek éves jövedelme kétmillió forint feletti, és hányat az, akinek jövedelme a minibálbér alatt van, rájövünk: az előbbi, vagyis a módosabb polgár meszsze jobban jár. Hiszen az ő sokkal nagyobb jövedelmének igen nagy része az eddiginél jóval kedvezőbb adózási sávba kerül, míg az alacsony jövedelmű polgár 13 százalékos adója fix, a teljes jövedelmet sújtó adó lesz.
A magyar társadalom kiáltó jövedelemkülönbségei miatt berzenkedő, ódivatú szociáldemokrata szemében a közvetett adók Európában megszokottnál jóval nagyobb arányára, a kevés adózási sávra és az alacsonyan megállapított legfelső kulcsra épülő jelenlegi rendszer felettébb igazságtalan. Urunk és parancsolónk, Tony Blair Nagy-Britanniája kivételével majd minden nyugat-európai országban, de a visegrádi országokban is ötven százalék körüli, vagy annál magasabb adóteher van a kiugróan magas jövedelmeken. (A másik végletet az abszolút nyugatias SZDSZ húszszázalékos és Putyin Oroszországának – már bevezetett – 12 százalékos egységes lineáris adókulcsa reprezentálja). Tegyük hozzá: korábban, amikor a szociáldemokrata bárány mögött még nem rejtőzött liberális farkas, sokszor a több sávból álló, meredekebb adótábla még progresszívebb lehetett. Franciaországban például a 30-as évek végén, a Blum-kormány idején nem egymásra épülő, hanem fix, a teljes jövedelemre vonatkozó átlagos adóterheket tartalmazó sávokkal operáltak. Így a legfelső sávban a teljes jövedelem (és nem csak egy kis része) adóját a legfelső adókulcs szerint kellett megfizetni. Akkor ezt nevezték arányos közteherviselésnek.
Ne feledjük: a személyi jövedelemadónak semmi köze sincs sem a növekedéshez, sem a tőkefelhalmozáshoz. A legfelső kulcs növelése nem a vállalkozásokra lenne negatív hatással, hanem a Mitsubishi Pajero és a hawaii luxusutak forgalmára (ugyan nem a vállalati költségként elszámoltakéra). Tudjuk: az igazán szép a termelési és fogyasztási célú kiadások világos elkülönítését garantáló jogszabályok elfogadtatása lenne. Addig sem kellene azonban megfeledkezni az arányos közteherviselés alapelveiről. Még akkor is, ha a GKI és a Pénzügykutató „független” (valójában a szocialista párthoz ezer szállal kötődő) szakértői pillanatok alatt képesek bebizonyítani: egy ilyen adóreform elhanyagolható többletbevételt hozna a költségvetésnek, nincs értelme tehát bevezetni. Olyan érvek ezek, amelyeket 1994 és 1998 között sokat hallottunk a kormánypártoktól.
A mérleg másik oldalával, a költségvetési kiadásokkal kapcsolatban hasonló sumákolás folyik. Miközben a szocialisták teleszórják a balliberális sajtót ingyen rádiótelefonokra, nyelvvizsgára, jogosítványra, óvodai ebédre stb. vonatkozó olcsó ígéretekkel, a tanárok, egészségügyi alkalmazottak béremelési ígéreteit ma már sehol sem számszerűsítik: „jelentős béremelést tervezünk” – írják mindenütt. Érthető, megjelent a recesszió réme, és nemsokára megint hallhatjuk, hogy ami Magyarországon van, az rossz, elavult struktúrára épülő növekedés, és vissza kell fogni a túlfogyasztást. Pedagógusaink, nővéreink tehát hiába reménykednek.
De mi lesz, ha netán kormányra kerül az MSZP? Akkor majd megint kitesszük a „koraszülött” jóléti államunkat a Taigetoszra? A gáz ára megint úgy megugrik, hogy a nyugdíjak alulról nyaldossák a fűtésszámlát? Megint felépítjük az autópálya-kapukat, hogy ismét Európa legdrágább autópályáin utazhassunk? Azon fogunk vitatkozni, hogy 25 ezer vagy 26 ezer forintos egy főre eső havi jövedelemtől „szorulunk rá” a gyesre és a családi pótlékra? Villanyszámlánkon megjelenik egy új sor, amely az Elműnek államilag garantált eszközarányos profitot tartalmazza? Szurkolni fogunk, hogy jól menjen a tőzsde, mert attól függ a nyugdíjunk? Magánvasutak magánpályáin magánszemaforok fogják egymásnak irányítani a szerelvényeket? A „hatékonyság” jelszavával földönfutóvá tesznek több százezer mezőgazdát, hogy jogi személyeink hipermodern, munkaerőt nem igénylő munkagépei pillanatok alatt végigszánthassák jól bekerített, több ezer hektáros latifundiumaikat? Megint a bábolnai csirkeszárnyas nyugdíjasok lesznek felelősek az import elszabadulásáért és a kompetitivitásunk romlásáért? Bankjainkon keresztül ismét százmilliárdokat fogunk költeni arra, hogy „regionális pénzügyi központtá” váljunk? Agyonfizetett nemzetközi auditorok fogják auditálni és taccsra tenni azokat a pedagógusokat, akikre nem jut tudományosan meghatározott mennyiségű tanuló?
A Horn–Bokros-kormány védelmezésében mutatott vehemenciát látva azt hiszem, a válasz: egyértelmű igen.
A szerző a Magyar Szociáldemokrata Párt tagja,
közgazdász-filozófus
origo.hu
Újabb tanú vallott a Lakatos Márk-ügyben
