A világ hallgatott. A kormány a közlemény ellenére már nem volt a helyén, oda más kormány érkezett, akitől az erős férfihang hat év börtönt kapott, a kialvatlan férfihang pedig másfél év múlva végleg elhallgatott. A mi életünk akkor ért véget, pedig még csak hatévesek voltunk, vagy nyolcak vagy tizenhármak. Ott és akkor dőlt el, abban a hajnali ágyúszóban, hogy nem leszünk egy szabad világ tagjai, mert a szabad világ tizenegy évvel korábban minket adott zálogul azért, hogy egy másik diktatúrától megszabaduljon. És a zálogot nem illik visszavenni, még akkor sem, ha a zálogtárgy ezt maga akarja, kiküzdi és vérét ontja a szabadságért. Ez a gentleman agreement, és az urak ott a Lajtán túl – nem kétséges – mindig gentlemanek voltak. Gentleman volt a cilinderes Chamberlain 1938-ban Münchenben, gentleman volt Roosevelt úr is ott Jaltában 1945-ben, és gentleman volt Eisenhower úr is 1956-ban. Még ma is azok lennének, ha Gorbacsov elvtárs a nagy peresztrojkába bele nem szédül, s ez a szédület ki nem repíti Honecker elvtársat, Kádár elvtársat, Zsivkov elvtársat meg a többi hasonszőrűt messzire, kit Chilébe, kit a halálba, kit a börtönbe.
E hajnali lánctalpcsörgés az oka, hogy ma kétszer annyit kell dolgoznunk negyedannyi jövedelemért, mint müncheni, párizsi vagy londoni társainknak. E hajnali ágyúzás miatt szívjuk évtizedek óta a kétütemű Trabantok, a filter nélküli gyárak és a kőkorszaki buszok ájerét, e hajnali dörgés okán lepik el a tisztítatlan szennyvizek folyóinkat és tavainkat, e hajnali aknák robbanása nélkül talán még élne az elmúlt 44 év több százezer öngyilkosa, több millió elkapart magzatja, köztünk lennének a kétszázezer disszidens gyermekei, unokái. E hajnali géppuska-kerepelés nélkül nem lenne erkölcsében megrendült, hitében megfogyott, múltjával szembenézni nem akaró, szibarita nemzet a magyar.
Ez a nap a dies irae, a harag napja. A nap, amikor ránk zúdult a Harag.
„A vész kitört. Vérfagylaló keze,
Emberfejekkel labdázott az égre…
És folyton folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, írtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sóhajtanak fel csonthalmok közül;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.”
Jól írta meg Vörösmarty Mihály úr, ez csak Előszó volt, előszó, a mi elrontott, kisiklatott életünkhöz. De kérdezheti bárki, nincs jó dolgod, miért sírsz? Nemde szép lakásod, egészséges gyermekeid, hű feleséged van, nincs jó szakmád, még forgó agyad, emészteni képes gyomrod? Van nemzeted és van Istened, akinek megköszönd, hogy megmaradtál, hogy megmaradtunk. Igaz, e nemzeti gyásznap nem szabad, hogy felélessze múló haragunk kihunyó parazsát, de ne hagyja elaludni emlékezetünk pislákoló zsarátnokát. A vészt nem a nemzet hozta magára, a nemzet negyvenöt éve ellenállt a vésznek (néhány senkiházi hazaáruló kivételével), majd később az évtizedek során mindenki megtanult együtt élni a vésszel. Volt, aki csak annyira, hogy saját szuverenitását megőrizve épp csak elviselje a megkerülhetetlent, de volt, aki kezet fogott vele, más az ölébe ült, sőt volt, aki maga is részese lett a vésznek.
Ha 1957-ben, ha 1960-ban, ha 1970-ben köszönt be a rendszerváltozás, akkor a még ökölbe szorított kezek lecsaptak volna. Lecsaptak volna a Kossuth térért, a bebörtönzöttekért, le a haza kiárusításáért, de 1990-re már békévé oldódott az emlékezethiány. Sokan közülünk is felejtettek, még gyermekeiknek sem adták át a forradalom tüzét. A rendszerváltozás tőlünk függetlenül és nem általunk következett be. A hazát és a szabadságot úgy kaptuk vissza, mint az elvesztett ebet, ha visszahozza a sosem látott szomszéd. A rabtartók elmentek, és mi ott maradtunk az üres házban, az otthagyott Szabadsággal. Csak néztük egymást, mert már nem ismertük meg, hisz olyan régen nem láttuk, csak néztük, ki ez? Ez volna az a Delacroix által megfestett, kibomlott kebellel, barikádon zászlót tartó ifjú lány? Hisz ez egy ráncos, lappadt mellű vénasszony. Amikor még utoljára láttuk – igaz, volt annak 34 éve,’56-ban –, akkor még lángoló szépség volt. Vagy nem ő lett öreg, de a mi szemünk romlott meg? Az a sok szürke, zöld, de legfőképp vörös hályog elrontotta a látásunkat, s már nem ismerjük fel őt, mert elfelejtettük, hogy néz ki! 1526-tól egy-két megszakítással alig párszor láttuk, hát persze, hogy nem ismerjük fel. És ma? Ma már ismerjük? Örültünk, persze, hisz kisujjunk megmozdítása nélkül jutottunk hozzá. A haza és a mi szabadságunkhoz, s ez még akkor is igaz, ha e későn jött szabadság árát a Mansfeld Péterek már megfizették negyvenöt éve. De mi nem. Hazát pedig nem lehet ajándékba kapni, nem lehet megnyerni, mint a reskontót. Hazát csak vérrel lehet megszerezni, s mert nem azzal szereztük, ezért sokan nem is becsüljük. Nem becsüljük, mert volt, hogy nyavalyásokat engedtünk a haza vezetésére. Nem becsüljük, mert nem óvjuk, mert kultúráját elherdáljuk, mert jogainkat elfelejtjük, kötelességeinket elmulasztjuk. Legyünk otthon benne, érezze, hogy szeretjük, hogy adunk neki kultúrát, erkölcsöt és kereszténységet, mert e három nélkül nincs magyar haza. De csak ép kultúrát, tisztességes erkölcsöt és józan kereszténységet. Ismerjük a mondást: Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged! Ez így igaz a hazára is: Tartsd meg a hazát, és a haza megtart téged! Mint ahogy negyvenöt éven át is megtartott, pedig mi nem is tartottunk rá igényt.
Ezért ma gondoljunk azokra, akiknek a vére, akiknek az áldozata, akiknek a halála nélkül ma nem utazhatnánk, nem készülhetnénk a negyedik szabad választásra, akik nélkül ma nem írhatnám ezt a cikket sem. Ajándékba kaptuk a szabadságot, de ez az ő ajándékuk, mint egy régen feladott levél, amely évtizedekig kallódott a postán, s egyszer mégis csak megérkezett.
Ma kora reggel a viharos szélben beültem a kocsimba, legurultam a Nagycsarnokba, vettem oldalast, két fej káposztát, francia sajtot, ezt-azt. Békés novemberi reggel volt. Nem lőttek.
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja
origo.hu
Újabb tanú vallott a Lakatos Márk-ügyben
