Az itt felsorolt, mondhatni ünneprontó megnyilvánulások azonban nem véletlenül hangoztak el így, hanem egy átgondolt baloldali stratégia manifesztációi. Az MSZP, úgy tűnik, végképp ki akar törni abból az erkölcsi karanténból, amelybe elődei dicstelen szereplése zárta, és amelyből sem az SZDSZ segítő karja, sem a Demokratikus Chartában részt vállaló harcias szereplés sem tudta mind ez idáig kiszabadítani. Vitányi Iván és társai belátták, hogy amíg pártjuk nem tisztázza napnál is világosabban 1956-hoz való viszonyukat, addig a forradalom komor árnyéka Damoklesz kardjaként függ majd a szocialisták feje felett, sőt, ami még rosszabb, potenciális szavazók tömegét idegenítheti el a párttól, különösen az első szavazó fiatalokat, amit a többnyire koros emberekből öszszeverődött párt hosszú távon már nem lenne képes elviselni.
Az új ideológiai offenzíva két fronton is folyik. Az egyik a forradalom trivializálása – csak egy a dagályos többi ünnep közül, mennyibe kerül nekünk mindez – lásd RTL Híradó, vagy a szakszervezeti és baloldali lapokban megjelent (ál)emlékezések sora, ahol az állítólagos szemtanúk véleménye szerint akkortájt kimondottan féltek az utcára kimenni, nem is értették, mit akar a tömeg, egyesek pedig egyenesen attól tartottak, hogy az „események” visszahozhatják Magyarországra az antiszemitizmust! Idetartozna még a már említett Szabó Iván félresikerült asszociációja. Ezzel természetesen nem célunk az ismert közéleti személyt politikailag minősíteni, csupán azt állapíthatjuk meg, hogy egy volt MDF-es minisztertől ilyen kényes pillanatokban nagyobb fokú politikai érzékenység várható el.
A másik fronton azonban egy nagyon is különös dolog van kialakulóban. A szocialisták tudják, hogy az ’56-os forradalom eszmeiségét a jelenlegi helyzetben képtelenek hitelesen felvállalni, hiszen a felkelés alatt a forradalmárok kommunistaellenessége egy hőfokon izzott szabadságvágyukkal. Nos, az MSZP ideológiai aktivistái szerint ezt a bősz antikommunizmust kellene valahogyan „hozzászelídíteni” ahhoz a felépítményhez, amelynek keretein belül ’56 már számukra is felvállalható lenne. Ehhez szolgáltatnák a muníciót tucatnyi „objektív” és „korrekt” történelmi analízissel, többek között Litván György és csapata, az ’56-os Intézet munkatársai. Az ismert történész az utóbbi években radikálisan szakított azzal a látásmóddal, amely a kommunizmust egyöntetűen elmarasztalta pártra való hovatartozás nélkül. Ehelyett Litván az ’56-os forradalom baloldali kritikusainak fő apologétája lett, mert szerinte a jobboldali kormányok egyöntetűen tagadják a felkelés baloldali jellegét. Ez az úgynevezett baloldali jelleg, amelyet a szocialisták oly nagy hévvel akarnak kiszabadítani a palackból, hogy valamiképp legitimálják ’56-hoz fűződő kapcsolatukat. A történelmi intézet, tegyük hozzá, nem tehetségtelen munkatársai pedig buzgón gyártják az objektív elemzéseket, manapság elsősorban Kádár Jánosról, akit időnként nem átallanak a XX. század legjelentősebb politikusaként aposztrofálni. A Rubicon nevezetű rangos történelmi folyóirat például több számát áldozta az úgynevezett Kádár-vitának, és meghökkentően sok volt azon írások száma, amelyek dicshimnuszokat zengtek a fiumei Csermanek János életútjáról. A (túl)buzgó igyekezet azonban elég könnyen kiismerhető, hiszen amit előkészítenek azzal, hogy követelik a Köztársaság téri események propagálását, az nem más, mint a november 4. utáni kádári retorzió létjogosultságának elismerése. Ismerős a kép? „A félrevezetett diákok tüntetését később az ellenforradalmi csőcselék terrorja váltotta fel.” (Fehér Könyv, 1957)
A posztkommunisták ’56 ürügyén azzal vádolták meg az Antall-kormányt, hogy az szándékosan mellőzi Nagy Imre érdemeit, tekintettel a mártír miniszterelnök kommunista múltjára. Ebből kifolyólag az utóbbi években bőszen koszorúztak Nagy Imre szülővárosában, Kaposváron, mintegy kisajátítva saját maguknak azt az embert, akiből egy szűk hét leforgása alatt az ország semlegességét és a szovjet csapatok kivonulását követelő nemzeti hős és hazafi lett.
De az ilyen vagy ehhez hasonló nüanszok soha nem zavarták a baloldali történelemgyártókat. Nagy Imre hithű kommunistaként halt meg – állítják egyöntetűen a mai napig. Ennek hangulatában keletkezett a már vázolt történelmi szemlélet, amely objektivitásra törekszik, és amely nemes egyszerűséggel baloldali forradalomként értékeli 1956-ot. Ha az ’56-os Intézet erőfeszítései meghallgatásra találnának a jövő generációjánál, akkor valóban sikerülne átírniuk a közelmúlt történelmét sokkal radikálisabban, mint tették azt Karsai Elek és marxista történésztársai a két világháború közötti Horthy-rendszerrel kapcsolatban. Ez az új posztkommunista forgatókönyv pedig nagy valószínűséggel a következőképp alakulna. 1956 baloldali forradalom volt, hiszen a kormány nagy része kommunistákból tevődött öszsze. A forradalom végén azonban bizonyos jobboldali, szélsőséges elemek ragadták magukhoz a hatalmat, ami a szovjet beavatkozást idézte elő. Kádár János megvalósította a forradalom azon követeléseit, amelyek nem a Szovjetunió ellen irányultak, és józan politikával sikerült Magyarországot a szocializmus mintaállamává tennie. A nyolcvanas évek végén pedig az MSZMP saját belső ellenzéke egy új, tettrekész és eurokonform MSZP-t hozott létre, akik később a rendszerváltás bajnokai lettek. Az eszmei mondanivaló hátborzongatóan egyszerű. A párt, az MKP–MDP– MSZMP–MSZP egy olyan permanensen megújulni képes szervezet, amelynek nincs alternatívája a magyar politikai palettán.
Az MSZP valóban remek papírformát mutat, és mint általában, most is szerencséjük van. Európa domináns államaiban baloldali kormányok vannak hatalmon, akiknek bizalmába most minden zsigerükkel igyekeznek beférkőzni. Mindezek ellenére azonban, magabiztos nyilatkozataik mögött felsejlik a félelem, hogy elveszíthetik a jövő évi választásokat, és akkor esetleg szembe kellene nézniük legszörnyűbb rémálmaik egyikével, az MSZP széthullásával is. Az effajta ómen árnyékában vált hirtelen fontossá a szocialistáknak ’56 öröksége, de ez a buzgalom valószínűleg csak esetleges választási győzelmükig tartana. Medgyessy Péter talán még együtt koszorúzna Nagy Erzsébettel, de a Corvin közi „hőbörgőknek” irgalmatlanul ellátnák a baját, mint ahogy erre már volt példa Kuncze Gábor belügyminisztersége idején (amikor a Metész időskorú tüntetőit verték szét). Ha azonban ismét elveszítenék a választásokat – és erre azért egyre nagyobb az esély –, akkor szétesésükkel megszűnne egy 55 éves baloldali dominancia Magyarországon. A történelmi MSZDP talán visszanyerné vezető szerepét, mint az egyetlen és hiteles szociáldemokrata párt, és az eljövendő választásokon egy ideig minden bizonnyal távol maradnának a kommunista és posztkommunista politikai erők. Lelkünk legyen rajta, nem hiányoznának.
A szerző politológus
origo.hu
Menczer Tamás: Hazudós vagy, Peti! - videó
