Tisztelt Szerkesztőség!

Hogyan lesz akadémikusból kandidátus?
A Magyar Nemzet 2001. október 12-i számában érdeklődéssel olvastam dr. Boleratzky Lórándtól a Jó-e a tudományos fokozati rendszer című eszmefuttatást. Mondanivalójával egyetértve szeretném kiegészíteni a XX. századi nagy tudós egyéniségének, Oltay Károlynak esetével. Oltay egyetemi hallgató korában már kinevezett tanársegéd, 1906-ban fiatal adjunktusként báró Eötvös Lóránd munkatársa. Az Eötvös-ingával végzett méréseket (nehézségi gyorsulás, függővonal-elhajlás) felsőgeodéziai módszerekkel ellenőrizte, bizonyítva az Eötvös-féle mérések pontosságát. (Ez a mérési módszer tette az Eötvös-ingát világhírűvé és egyben nélkülözhetetlenné a korabeli olajkutatásban).
Specifikációja alapján az egykori Süss Nándor Optikai és Finommechanikai Rt. (a MOM elődje) kifejlesztette az Oltay-féle szabatos szintezőműszert és prizmás tahimétert, amelyeket az országos felmérés és az egykori székesfőváros új felmérése csaknem 30 évig használt. A Mérnök és Építészegylet aranyérmével kitüntetett négykötetes tan- és kézikönyve 1919–20-ban jelent meg, és még hét kiadást ért meg. Ebben az időben még alig akadt hazánkban egyetemi tankönyv, műszaki irodalmunk is nélkülözte a magyar nyelvű átfogó munkákat. A Diákjóléti Hivatal (korábban Műegyetemi Segélyegylet) tanárelnökeként sok tehetséges, szegény sorsú hallgatót segített diplomája megszerzésében. Oktató- munkáját nagyfokú pontosság, igényesség, vizsgáztatási módszerét a tanulmányi követelmények szigorú számonkérése jellemezte. A Geodéziai Közlöny című tudományos folyóiratot 1919-ben alapította és 1949. évi megszűnéséig főszerkesztője volt.
Ez a folyóirat több mint negyedszázadon át egyetlen szakirodalmi fóruma volt a geodézia tudomány művelőinek. Irodalmi munkásságát több mint 120 önálló könyv és tanulmány fémjelzi. A Szent István Akadémia rendes tagjává, a Magyar Tudományos Akadémia 1918-ban, 37 éves korában levelező tagjává választotta. A Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Magyar Nemzeti Bizottságának 1930–45 között elnöke. A Magyar Fotogrammetriai Társaságot 1929-ben alapította, és 12 évig elnöke volt. A Magyar Mérnök és Építész Egylet (Mérnöki Kamara elődje) társelnöke. A Magyar Tudományos Akadémia 1949. évi átszervezésekor tanácskozó taggá minősítették vissza, majd 1951-ben kandidátusi fokozatot kapott.
A szovjet mintára átalakított Akadémia nem tartott igényt sem személyére, sem munkásságára. Nem fosztották meg katedrájától, tovább oktatott, hiszen a kommunista hatalomátvétel után Rákosi a hároméves tervben célul tűzte ki tízezer új mérnök képzését. A Műegyetem állami és politikai vezetésétől 1951-ben az akkor 70 éves Oltay egy olyan informális sugallatot kapott, hogy a kollokviumokon ne legyen túl szigorú – ekkor a hallgatók mintegy 10 százaléka szakérettségivel került az egyetemre –, a szigorlaton úgyis alkalma lesz számon kérni a felkészültséget. A kollokviumokon az egymás utáni évfolyamok szinte valamennyi hallgatója megfelelt, amikor ezek az évfolyamok a szigorlathoz érkeztek, már nem volt szigorlat, az 1953-as egyetemi reform ugyanis megszüntette a második szigorlatot. Ez volt a „frontáttörés” a szocialista mérnökképzésben. Nem maradt el jutalma 1953-ban a felsőoktatás kiváló dolgozója címmel, 1954-ben munkaérdemrenddel (bronz fokozatával) tüntették ki. Lehet, hogy saját oktatói igényességével kötött kompromisszummal hetvenéves korában elkerülte nyugdíjazását, tudományos rehabilitációjára mégsem került sor. 1955-ben bekövetkezett halálával ért véget 42 éves tanszékvezetői és 52 éves oktatói munkája.
A Magyar Tudományos Akadémia 1989. évi közgyűlése 122 tanácskozó tagot és akadémiai tagságától megfosztott tudóst rehabilitált – ezt mindössze négyen élték meg –, ekkor kapta vissza Oltay is halála után 34 évvel levelező tagságát.
Dr. Horváth Kálmán ny. egyetemi tanár,
Oltay egykori adjunktusa

***
Régi dicsőségünk…
Elpártolt a szerencse az SZDSZ-től, amióta kimutatta foga fehérjét és lepaktált a posztkommunistákkal. A párt parlamentbe jutása ma erősen kétséges. Nem hozta meg a várt eredményt a pártelnökök váltogatása sem. A rossz nyelvek tagság nélküli pártnak nevezik őket. Az eljövendő választásokra előre borítékolható egy még nagyobb kudarc sok egyéb mellett azért, mert fő fegyverük – amivel a pártot mesterségesen életben próbálják tartani – nem éppen makulátlan tisztaságú: publikációs lehetőségeik égbekiáltóan aránytalanok. Másképp mondva: a nagy osztozkodásnál, amikor pártszékházakhoz és egyéb infrastrukturális eszközökhöz jutottak – kerülve a lovagiasságot – aránytalanul nagy részt hasítottak ki maguknak a médiából. A főszerkesztői és egyéb vezetői posztokat illetően most elmondhatják magukról: „Ott vagyunk minden kilométerkőnél.” Hiába vannak ott! Az igazság diadala, hogy megingott a balliberális sajtó hitele, és az 1998-as választásokon a 90 százalékos sajtótúlsúly ellenére is győzött a jobboldal.
Újabban még Kossuth Lajosra is ráakasztják magukat koloncnak. Ürügyként használják, hogy a szabadságharc kormányzója egykor a liberalizmus eszméire támaszkodott. Csakhogy az SZDSZ mai zavaros elvtelen gyakorlata már nem „az” a liberalizmus. Kuncze Gáborék nem tekinthetik Kossuth Lajost szellemi elődjüknek. Játsszunk el a gondolattal, hogy (a regénybeli Zrínyi Miklóshoz hasonlóan) Kossuth napjainkban feltámad. Vajon ő képes lenne-e összekacsintani a csirketolvajokkal, hogy megalkossa az úgynevezett „megélhetési bűnözés” bűnpártoló fogalmát? Képes lenne-e biztatást és elvi felmentést adni a munkakerülőknek s a kártékony lump elemeknek? Vajon ha élne, pártolná-e az emberi lealjasodás első lépcsőjét, a könnyű drogokat? Egyetértene-e azzal, hogy szent nemzeti jelképeinkre micisapkát húzzunk? Védelmébe venné-e azt, hogy fiú a fiúval bújjon egy ágyba?
Amit a szabad demokraták ma tesznek, az nem kossuthi liberalizmus, hanem a szabadosság és cinizmus önző túlhajtása. Még megérjük, hogy a nóta is úgy hangzik: „Kossuth Lajos azt üzente, lépjünk be az SZDSZ-be!” A költő által megénekelt régi dicsőségünk, azaz történelmi múltunk az egész nemzet közös dicsősége, és nem arra való, hogy egy hanyatló párt ürügyként használja saját elvesztett dicsőségének helyreállításához.
Kövér Károly, Szeged

***
Ötvenhat: nincs kinek megbocsátani
Egyre furcsábbnak találom az 1956-os megemlékezéssel kapcsolatban az MSZP és egyes tagjainak értékelését a magyar nép 1956-os forradalmáról. Kezdik elfelejteni, hogy ezt a forradalmat jogelőd szocialista pártjuk vezére kérésére folytotta vérbe a „baráti” szovjet hadsereg. Először akkor háborodtam fel, amikor körülbelül négy évvel ezelőtt Horn Gyula akkori miniszterelnök együtt koszorúzott az áldozat Nagy Imre lányával. Az az ember ment koszorúzni, aki önként lépett be a szocialista elnyomó terrorszervezetbe és vett részt a forradalom utáni tisztogatásokban. Az az ember, aki maga is elismerte, hogy ott volt 1956 decemberében a Nyugati pályaudvari sortűznél, és akinek pufajkás múltját, illetve annak részleteit sohasem fogjuk megtudni, mert ezek az iratok titokzatos módon eltűntek.
Az is nagyon furcsa volt, hogy – ha jól emlékszem, tavaly – Szekeres Imre képviselő úr emlékezett meg választókörzetében az 1956-os forradalomról. Más embert nem találtak? Csak a volt Veszprém megyei DISZ-titkárt? Ő volt Papp elvtárs, a megyei pártbizottság első titkárának legjobb tanítványa. Annak az embernek, aki 1956 után személyesen ment el Kádárhoz, és kérte – sajnos sikerrel – a veszprémi forradalmárok kivégzését.
Azt nem lehet megtiltani senkitől, hogy megemlékezzen 1956-ról. Az viszont feltűnő, hogy az MSZP ezt az emlékezést a kivégzett áldozatok sírjainál tartotta. Nem emlékeztek már, hogy ezeknek az embereknek azért kellett meghalniuk, mert volt vezérük, Kádár rendelte el a tisztogatást. Az MSZP vezetőinek nagy része évtizedeken keresztül hű lakáj módjára kiszolgálták a véres kezű Kádárt. Megértem az ott lévő áldozatok rokonainak felháborodását. Tetézték arcátlan cselekedeteiket, hogy október 24-én azt bizonygatták, hogy a szocialisták a forradalom aktív résztvevői voltak. Medgyessy miniszterelnök-jelölt azt mondta, hogy Nagy Imre a szocialista eszméket képviselte. Az, hogy Nagy Imrét Kádár végeztette ki, a feledés homályába merült.
Kovács pártelnök úr megígérte – még szép –, hogy a szocialisták nem fogják kisajátítani 1956 eszméit, de nem hagyják, hogy részvételüket elvitassák. Kivételesen egyetértek az elnök úrral. Valóban soha sem lett volna forradalom, ha jogelődpártjuk Rákosi vezetésével nem teremt rémuralmat; ha sok ezer becsületes magyart nem visznek koncentrációs táborokba; ha százezreket nem deportálnak a nyírségi istállókba; ha ezreket nem végeztetnek ki csak azért, mert magyarok akartak lenni. Folytathatnám még a szocialista tetteket, amivel „hozzájárultak” a forradalomhoz, de azt hiszem, ez is elég.
Végezetül azt kérdem, mikor fognak a szocialisták szörnyű cselekedeteikért bocsánatot kérni a magyar néptől?
Tóth László
Budapest

***
Kádár és kora
Lapjukban megjelent Tőkéczki Lászlótól egy ironikus írás a szégyenletes szoborállítási próbálkozásról (MN, 2001. október 15.). Ebből hiányzik a lényeg: Kádár János, bűnszövetségben a moszkvai vezetőkkel, folytatólagosan elkövetette a nürnbergi statútumok 6a, 6b és 6c szakaszaiban és a III. és IV. genfi egyezményben meghatározott, soha el nem évülő háborús, béke- és emberiségellenes bűncselekményeket, amit megerősített az 1990. évi XXVI. törvény is. Ezenkívül hozzájárult ahhoz, hogy a KGST-integráció és szakosítás keretében egész gazdasági életünket Moszkva bedolgozó ágazatává züllesszék, hogy kemény devizákért beruházási cikkeket vásároljunk Moszkva nagyberuházásaihoz, és azokat kamatmentes előszállításokként számukra leszállítsuk.
Dr. Pákh Tibor
ötvenhatos elítélt, Budapest


***
KIS PÉTER (Budapest): Be kell vallanom, kezdem irigyelni a kecskeméti gyerekeket. Sőt a legújabb hírek szerint hamarosan a debreceni gyerekeket is irigyelhetem. Nekik ugyanis már van, illetve hamarosan lesz bábszínházuk. A kecskemétit a minap avatta fel Várhegyi Attila, a kulturális tárca államtitkára. Örvendetes, hogy van egy intézmény, ahol végre nem haknizó, utazástól kimerült színészek kölcsönzik a hangjukat a figuráknak, hanem hivatásos bábosok adják elő a gyerekek – és tegyük hozzá: a mi gyermekkorunk – kedvenc történeteit. A baráti körömben számos kisgyermekes család van, akik rögtön azt kérdezték, hol nyílik a következő bábszínház. Hiszen a mi feladatunk is, hogy minél hamarabb szoktassuk a kicsiket az életre kelő mesevilághoz. A cél az, hogy egyszer majd ők is lelkes színházba járók legyenek. És ha megfelelően hajtjuk végre ezt a házi feladatot, már nem nekünk kell unokáinkat (báb)színházba vinni, mert gyermekeink fogják ezt természetesnek érezni. Nagy lelkesedésemben egyszerre csak felfedeztem, hogy nem pusztán egy elszigetelt kezdeményezésről van szó. Itt van ugyanis az olvasás éve, melynek keretében vadonatúj gyerekkönyvek is megjelennek. Végre vannak új gyerekkönyvek! Ugyanúgy, mint a bábszínház esetében, önmagának a hírnek is örülhetünk. Sok évet kellett várni, amíg nagyszüleink kedvenceit újra megjelentették, és így megoszthattuk őket a mostani picikkel. Íróink újra gyerekkönyveket írnak, és a kiadók is látnak fantá-ziát megjelentetésükben. Tanúi lehetünk egy olyan átfogó koncepciónak, amely nemcsak a gyermekvállalást ösztönzi, hanem a gyermekneveléshez is keretet ad, mind az intézmények, mind a kulturális és művészeti kezdeményezések terén.
*
MARSAY ERZSÉBET (Budapest): Hallottam Mikola Istvánt, aki előadást tartott október 26-án a Széchenyi Körben. Polgári társaság, zsúfolásig megtelt terem, feszült érdeklődés. A téma: az egészségügy reformja, az intézményi rendszer korszerűsítése, hogy az egészségügy gazdasági ágazat legyen; a dohányzásmentes élet, több mozgás és hasonlók. Amint Mikola mondta, ez volt aznap a hetedik „fellépése” és nem is az utolsó. De úgy adott elő, mintha az első lett volna. A lényeg a program, a koncepció. Közben az járt az eszemben, hogy a média szinte semmit sem jelenít meg a lényegből. A legtöbbször visszájára fordítják az egészet. Oda az egyéni szabadság, mert tilos a dohányzás. Nemrégiben az ATV hétfői sajtóklubjában egyenesen Mikola-botrányról, a „nagy pénzek lenyúlásáról” esett szó, mivel valamelyik pályázaton a miniszter testvére győzött. Csak a másnapi Magyar Nemzetből derült ki számomra, hogy nevezett pályázatot egy konzorcium nyerte, amelynek 90 százalékát három gyógyszergyár, 10 százalékát pedig gyógyszerészek alkotják. Ennek a 10 százaléknak egyik tagja a miniszter testvére. Ez volt az a nagy lenyúlás! Botrány az, hogy valaki, ha ismeri a miniszter programját, így beszél az egészségügyi reformról. Ha meg nem ismeri, az a botrányos. Én drukkolok Mikola Istvánnak, hogy sikerüljön a terve. Néhány ilyen nagy program (mint Klebelsberg Kúnóé) már sikeres volt.
*
SZIRTES GYÖRGY (Budapest): A Realbanknál sok évvel ezelőtt vásárolt Rl.’96 és az Rl. 2000 kötvények körülbelül 50 százalékát és a tőke kamatait a bank a mai napig nem fizette vissza a több ezer kötvénytulajdonosnak. A Realbank felszámolása legalább két éve tart – de lehet, hogy már befejeződött. Megadtak két telefonszámot, amelyeken érdeklődni lehet. Ezeken a számokon a következő választ adják: „A bíróság még nem tárgyalta az ügyet, nincs döntés arról, hogy egyáltalán fizetnek-e, és ha igen, mikor és mennyit? A kisemberek ezrei, akik évek óta várják, hogy megtakarított pénzükhöz hozzájussanak, értetlenül állnak egy olyan „fogalommal” szemben, mint a bíróság. Mi most a teendő? Egzisztenciák mentek tönkre, életek váltak értelmetlenné, lakásra gyűjtött pénzek tűntek el a biztosnak hitt Realbankban. Tisztelt bíróság! (Nem tudom, melyik.) Ha valóban önökön múlik, kérjük, tárgyalják meg ügyünket, és hozzák meg döntésüket.
*
SZABÓ KÁLMÁN (Zalaegerszeg): Kovácsék már megint verik a vasat. Ezúttal azon akadtak fenn, hogy a közalkalmazottak esküszövegében szerepel az „Isten engem úgy segéljen!” záróformula, ami ugye a nem hívő (hitetlen, ateista) közalkalmazottak személyiségi jogait sérti. Az elvtársak ezzel a tiltakozásukkal ismét tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem érdekli őket sem Isten, sem hagyomány, sem haza, vagyis mindaz, amit „szent”. Ők azok, akik nem éneklik a Himnuszt, mert azzal kezdődik, hogy: „Isten, áldd meg a magyart”, ők azok, akiknek Petőfi Nemzeti dala sem kell, mert ez ismétlődik benne: „A magyarok Istenére / Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”, ők azok, akik nem sóhajtanak fel: Istenem, Istenem, / Édes jó Istenem / Mikor lesz énnekem / Szép szabad életem? (népdal), ők azok, akiknek ajkáról nem hangzik el az „Isten hozott!” és az „Isten hozzád!”, ők azok, akik nem élnek népi szólásainkkal, bölcsességeinkkel: Isten ments! Isten őrizzen! Isten ellen való vétek... Isten nem ver bottal. Isten malmai lassan őrölnek. Segíts magadon, az Isten is megsegít! Mert hiszen ők Isten nevét hiába nem veszik a szájukra. Nagy istentagadásukban nem tudják, hogy az isteni hatalomra való hagyatkozás, hivatkozás nemcsak a népi „Isten bizony!”-ban lelhető fel, hanem évezredek óta része az ünnepélyes eskünek. A hippokratészi eskü így kezdődik: „Esküszöm Apollóra, az orvosra és Aszklepionra és Hügieiára és Panakeiára és az összes istenekre és itennőkre – kik most tanúim –, hogy meg fogom tartani képességem és szándékom szerint a következő esküt és írott kötelezvényt.” És hogyan történik az eskütétel Amerikában? Az elnök ünnepélyes külsőségek között a Bibliára tesz fogadalmat.
***
KEDVES OLVASÓK!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.