A kollégiumi szobatársak és a kormánypálca

Az Orbán Viktor vezette (első) kormány hivatalba lépését követően rámutattam az 1980-as évek szakkollégiumi mozgalma és a polgári erők 1998-as választási győzelme közötti összefüggésre (Magyar Nemzet, 1998. augusztus 31.). Most már időszerű, hogy az ellenzéki politikushad által gyakran csak a lekicsinylő „fiúk” vagy „kollégiumi szobatársak” néven emlegetett kormány teljesítményét értékeljük, és rámutassunk az előttük és előttünk álló nagy kihívásra.
1998 nyarán sokan hajtogatták, hogy ez a kormány romlásba viszi az országot. Mindent rászórtak a kormányfőre, például gazdasági csődöt, Torgyán elszabadítását, a demokrácia lábbal tiprását. Kezdetben leginkább még lesajnálták a Orbánt, mint vidékről a fővárosba tévedt, kollégiumi szobatársaival nyomuló pökhendi és erőszakos ifjoncot, szinte a nagykorúságát vonták kétségbe, az MSZP-s képviselők köréből még inkontinensnek is híresztelték a suttogó propagandában. A kormányzati ciklus közepére azonban világossá vált: ez a kormány olyan jól teljesít, hogy nem fog az ellenzék ölébe hullani a hatalom, miként 1994-ben. S nem lehet a „mi, a szakértők majd rendbe tesszük” szlogennel előrukkolni sem.
1998 nyarán, a 2-es villamoson Antal László, a neves makroközgazdász annak a félelmének adott hangot, hogy „az ígérgetők” most majd mindent tönkretesznek. Arra hívtam fel a figyelmét: Chikán Attila kulcsszereplő lesz az új kormányban, s ő nem egy dilettáns, aki össze-vissza rombol. Másokat, akik „a fiúk” vad ámokfutását jövendölték, azzal lehetett kissé lecsendesíteni, hogy Stumpf István személye garancia a kulturált és európai kormányzásra. Chikán és Stumpf addig nem voltak politikusok, tehát nem kellett őket zsigerből gyűlölniük még a Fidesz mai ősellenségeinek sem. Ez a „kegyelmi állapot” azonban gyorsan eltűnt: a politikusi szerepvállalás irántuk is a politikai ellenségnek kijáró indulatokat gerjesztett – akár még egykori legjobb barátaik részéről is.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni Chikán és Stumpf szerepét abban, hogy a polgári kormány oly sikeresen működött. Ha csak az Orbán-kormányban való személyes szerepvállalásukat tekintjük, már az is igen jelentős tett volt, hiszen politikusként is odaálltak a Fidesz-vezérkar mellé, elfogadva Orbán Viktor primátusát. A személyes szerepvállalásnál azonban lényegesebb az, hogy korábbi, több évtizedes tevékenységük előkészítette a sikeres kormányzás szakmai bázisát, azt a szakemberi-politikusi gárdát, amely át tudta venni és el tudta látni a kormányzás feladatait.
Chikán Attila már 1970-ben nekilátott e munkának. A Rajk László Szakkollégiumból 30 év alatt kikerült közgazdász-generációk alapvető szerepet vittek a magyar gazdasági rendszerváltásban és a jelenlegi gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Igazán csak a példa kedvéért utalok Varga Mihály pénzügyminiszterre, Németh Zsolt külügyi államtitkárra és Kaderják Péterre, a Magyar Energia Hivatal főigazgatójára, mint a Rajk- szakkollégium kiváló reprezentánsaira. A szakkollégiumi értékek – a szakmai igényesség, a demokratizmus, a tisztesség és hazafiúi szellem – nagyon sokat kamatoztak az elmúlt 10-15 évben Magyarországnak. Chikán teljesítményével és annak kihatásaival csak egy másikat lehet egy lapon említeni, a Stumpfét, akinek a vezetésével 1983-ban indult útjára az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium. Ennek jelentősége abban áll, hogy a rendszerváltásnak és a polgári kormányzásnak egy másik nagyon fontos csoportját teremtette meg: a radikális reformer jogászt. A későbbi Bibó-szakkollégium azzal vált a magyar politikatörténet fontos elemévé, hogy Orbán Viktort, Kövér Lászlót, Áder Jánost, Szájer Józsefet, Fodor Gábort formálta falai között, s rajtuk kívül még sok ismert politikust, médiaszereplőt.
Az 1998-ban a kormányfői székbe Orbán Viktor került, aki az 1980-as évek szakkollégiumi mozgalmának szimbolikus alakja. A kollégiumok sok száz éves történetében a legnagyobb sikernek az ő és a Fideszt elindító küzdőtársai szereplését tekintem. Kormányfői pályájának alighanem igencsak az elején tart. Érthető, hogy „a fiúk” – avagy „a kollégiumi szobatársak” – sikere sokakat irritál. A kormányfő elleni indulatok szításának egyik kiindulópontja a szakkollégiumi múlt, és az ember időnként úgy érzi, hogy ez valami ősbűn a balliberális oldalról Orbánékat ócsárolók szemében. Ugyanakkor, mint ahogy nem Orbán Viktor foglalta el a magyar miniszterelnöki széket legfiatalabb korában, úgy nem csak neki voltak kollégiumi szobatársai meg kollégiumi igazgatója (elég a mai MSZP-frakció csúcsára pillantani). A baloldali politikusi garnitúrában pedig igen nagy az egykori fizetett mozgalmárok és pártapparátusbeliek száma. Éppen ez az egyik lényeges előképe a mai elkeseredett, és sokak számára megmagyarázhatatlan összefeszüléseknek. A választási győzelemért ma kiélezett harcot folytató két fő politikai tábor reprezentánsainak küzdelme nem a rendszerváltással kezdődött 1990-ben, hanem jóval előbb: nemritkán éppen az MSZP mai főszereplői és politikai rendszerük ellenében bontakozott ki az ellenzéki és a szakkollégiumi mozgalom az 1980-as évek elején. Különös lehet ma kormánypárti politikusként azzal szembesülni, hogy az egykori puha diktatúra apparátusának oszlopos tagjai most magukat nevezik a demokrácia megóvása garanciájának, és a széles körben tekintélyt kivívott Orbán Viktort pedig a tekintélyelvű diktatúra fenyegető gonoszának.
Az egymás iránti indulatok lecsendesedését az is erősen fékezi, hogy Orbánék egykori kollégiumi majd fideszes ellenlábasainak zöme ma a baloldalon bukkan fel, és gátlástalanul igyekszik – miként a mesterlövészek a gerillaháborúban – a főtiszteket, legkivált magát Orbánt kilőni. A debreceni polgármester elleni gusztustalan ak-ciót – sajtóhírek szerint – állítólag az a személy gerjesztette, aki Stumpf utóda volt a jogász szakkollégium igazgatói székében, a megcélzott Kósa Lajos pedig éppen akkor volt a Rajk-szakkollégium diákvezetője. (Az állítólagos szexbotrányt nyilvánosságra hozó Bikk szerkesztősége azóta – első fokon – már pert vesztett Kósa Lajossal szemben.) Ilyen inszinuációra nem volt eddig példa, noha például az egykori jogász szakkollégisták belső ellentétei kezdettől jelen vannak a politikai szerepléseikben is, különösen azóta, hogy Fodorék kiváltak a Fideszből. Az Orbán-kormány négyéves teljesítménye nagyon jól öszszevethető az előző kormányéval, és a különbség kiáltó a jelenlegi kormány és a kormányfő javára. Az a tapasztalat, amelyet egykor a kollégiumi belső küzdelmekben, a szakkollégiumok közös politikai törekvéseiben, majd pedig a tízéves ellenzéki politizálás (Kövér László szavával „a mókuskerék taposása”) közben a mai kormánypolitikusok öszszegyűjtöttek és a polgári kormányzásban is alkalmaztak, nem várt mértékben elődeik elé helyezik őket a képzeletbeli rangsorban. Ezek az elődök viszont borzasztóan rosszul érzik ettől magukat, és mintha azzal szeretnék feledtetni a félelmetes különbséget, hogy félelmetes veszélyeket festenek a falra, és egyre-másra görgetik a nyakunk közé az ígéretek lavináját.
Leszögezhető, hogy a történelmünk egyik legfontosabb eseménysorának, az 1987–2002-es rendszerváltásnak a sikeréhez nagyban hozzájárult az 1980-as évek szakkollégiumi mozgalma, és benne a két mértékadó igazgató. Miként Pozsgay Imrének a rendszerváltó folyamatok éveket kitevő elindításában, Antall Józsefnek és Tölgyessy Péternek a rendszerváltás kibontakoztatásában volt óriási szerepe, a tanítványok sokaságát formáló Chikánnak és Stumpfnak abban, hogy a rendszerváltási folyamat kellő „impulzusnyomatékkal” bírt 1998-ban, a négyéves szocialista restauráció után is. Jó esély látszik arra, hogy az itt kopogtató tavaszon végre befejeződik ez a 15 éves nehéz folyamat – mert még bizony nem ért véget.
Ugyanis, csak ha a polgári koalíció megőrzi a kormányhatalmat, azzal lehet végérvényesen bezárni a palackba azt a szellemet, amelyet a jelenlegi szocialista és SZDSZ-es politikusi elit képvisel. Ellenben, ha a polgári kormányzat nem tud mandátumot szerezni a folytatására, akkor az Orbán Viktor nevével fémjelzett négy év is csak egy interregnummá válik az 1947 óta tartó, alapvető jellegét tekintve kádári típusú (Kristóf Attila találó kifejezésével: kommunista beütésű) baloldali hatalmi érában. A polgári kormány hatalmának megőrzése olyan esemény lenne, amely a szimbolikus és pszichológiai jelentőségén túl véget vetne a jelenlegi – immár nem csak Pozsgay Imre, de Szűrös Mátyás nélküli – szocialista és SZDSZ-es baloldal gyors talpra állási reményeinek, és stabilizálná a polgári erők 1990–94 és 1998–2002 között elért eredményeit.
Ha nem sikerülne fenntartani a polgári kormányzást, az lényegében az 1987-ben elkezdődött paradigmaváltási kísérlet kudarcát eredményezné. Elsősorban azzal, hogy konzerválná a jelenlegi balliberális elitet és politikai magatartásmódot, holott azok, az újabb választási kudarc esetén nagy valószínűséggel egy másik, nem kádári típusúra lennének kénytelenek cserélődni. A polgári oldalon viszont a választási vereség miatt könnyen elveszne a mérsékelt jobboldal győzelmi esélyeibe vetett hit, s ez felerősítené a radikális jobboldal támogatottságát. Mindez tartósan bebetonozná a hatalmát másodszor is visszaszerző, keleti típusú baloldal uralmát. Ezt a dilemmát – úgy vélem – mindkét mai nagy küzdő fél látja, érzi. Az MSZP és az SZDSZ gyakran alattomos eszközökkel vívott elkeseredett harca a fentiek fényében világosan értelmezhető, de így is teljesen elfogadhatatlan, hiszen közben nemzeti érdekeket rombol, és gyűlöletmagvakat szór szerteszét. A polgári összefogás vezérkara is látja s tudja, hogy mit veszíthetnek pártjaik és a nemzet egésze, ha nem nyernek. Remélhetőleg ez a tét nem bénítólag hat rájuk, és megtalálják a módját a mocskos eszközöktől sem visszariadó, pökhendiző, arrogánsozó, antiszemitázó, fasisztázó, likvidálást emlegető, tekintélyuralmizó, naésező stb. ellenfélnek a közvélemény előtti leleplezésére.
A politikai pártok küzdelmén alapuló parlamenti demokrácia egyik alapvető jellemvonása a kétpólusúvá válás, amely mára hazánkban is igencsak előrehaladt. A baj ott leledzik, hogy a baloldali pólus nem igazán felel meg a haza és haladás minimális elvárásának. A politikai baloldalt megtestesítő fő elitek között az MSZP elitje egy késő kádári (keleti típusú, kommunista beütésű) elit, amely ragaszkodik a gyökereihez. A vele kart öltő SZDSZ mai elitje pedig egy gátlástalan gyűlöletszító elit. Ezeknek az eliteknek a túlélés egyetlen esélye a hatalom visszaszerzése.
Az SZDSZ mai elitjét, valamint véleményformáló értelmiségi és sajtóbeli holdudvarát súlyos felelősség terheli azért, hogy a magyar politikai közéletben, de sokszor még a családi tűzhelyeknél is ilyen mértékben elszabadult a gyűlölködés. A balliberális sajtóban tíz éve szórják a gyűlölködés munícióját: hol vezércikkbe, hol hétpróbás közéleti show-ba, hol fotóművészeti mocsokbravúrba ágyazva, és mindez nagyon nem hatástalan: az utca embere ölre megy a barátjával, az apjával, a nejével, ha az nem pocskondiázza pökhendinek, tolvajnak, kohánynak, kis Hitlernek-Mussolininek a kormányfőt. Tíz év szívós munkáját még az erdélyi magyarok lerománozása, a „gresemnek”, mint a „tocsik” váltópénzének a forgalomba kerülése stb. sem ingatja meg, és ezt nagyon jól tudják az Orbán Viktor elleni gyűlöletet tápláló körök. Ez a két voluntarista baloldali elit feltehetően látja, hogy a tét: saját maga túlélése. Ezért vívnak ilyen gátlástalanul, a félelemtudat hisztérikus felpiszkálásával. Annyit megtanultak Bibó Istvántól, hogy óriási hatása van a társadalomba szívósan betáplált félelmeknek. Azt is nagyon jól tudják, hogy a félelmek gerjesztése a magyar demokrácia válságához vezet. Éppen ezért ki kell mondani: a magyar demokrácia jövője szempontjából alapkérdés, hogy sikerül-e előmozdítani a baloldalon oly esedékes elitváltást. Az MSZP esetében ehhez elegendőnek tűnik a választási vereség. Az SZDSZ esetében viszont ennél bizonyosan több kell: az, hogy hangadóik lába alól eltűnjön a parlamenti pulpitus, s ez már az első fordulóban eldőlhet. Ha az SZDSZ a listán kimarad, az MSZP a második körben ugyan még behozhatja őket a parlamentbe, de ez már csak paraszolvencia lenne. A polgári oldal igazi választási győzelme az lenne, ha az SZDSZ-t négy évre parlamenten kívüli szerepbe helyezné. A jó esély megvan rá, már csak azért is, mert ne feledjük: a kampányt a kormánykoalíció szinte még el sem kezdte – bizonyosan nem feledékenységből.

A szerző kutatómérnök (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem)