Miért nem jár az adójóváírás?

Burány Sándor, a PM politikai államtitkára a minap azt nyilatkozta a közszolgálati tévében, hogy a vállalkozók azért nem alkalmazhatják az adójóváírást, mert nekik a vállalkozásban van költségelszámolási lehetőségük, az alkalmazottaknak pedig nincs. Ezt a lehetőséget az egyéni vállalkozók és a társaságban (bt., kft.) tagi jogviszony alapján jövedelemhez jutók az adójóváírás mértékét módosító törvény után sem kapják meg.
A politikai államtitkár helyében ilyen kijelentésre nem ragadtatnám magam. Az Szja törvény az egyéni vállalkozókra, a társasági adóról szóló törvény a társaságokra vonatkozóan részletesen szabályozza a költségelszámolás lehetőségét. Mindkét esetben akkor lehet a ráfordításokat költségként elszámolni, ha azok az adott vállalkozási tevékenység érdekében merültek fel. Az ÁFA törvény a forgalmi adó fizetési és levonási, illetve visszaigénylési szabályokat részletezi. Az ÁFA levonását a törvény csak abban az esetben engedheti meg, ha a terméket, szolgáltatást a vállalkozási tevékenység miatt vásárolták, vették igénybe, magáncélra még részben – tehát soha, semmilyen körülmények között – sem használják. Az kivétel, ha a magáncélú használatért a piaci árat megfizetik.
Ha a vállalkozó (egyéni vállalkozó, bt.-, kft. tag) olyan terméket, szolgáltatást számol el költségként, amit saját célra is használ, pláne, ha az ÁFÁ-t visszaigényli, többszörösen törvényt sért. A vállalkozók így magukra vonják a hatóság haragját, adóbírságát, késedelmi pótlékát stb. is.
A tévényilatkozattal ellentétben tehát mégsem indokolt az adójóváírás alkalmazása szempontjából az alkalmazottakat és a vállalkozókat megkülönböztetni. A megkülönböztetés, mint mindannyian tudjuk, évek óta fennáll, aminek valódi okát még senki sem nevezte meg. Akkár hát nevezzük meg! A lényleges helyzet valóban az, ami kicsúszott az államtitkár száján.
A mintegy 3,5 millió foglalkoztatott mintegy fele nagyvállalatoknál, bankoknál és állami szolgálatban dolgozik, a másik fele vállalkozó vagy valamilyen kisvállalkozás alkalmazottja. Az előbbiek jövedelmének minden forintja után adót és járulékot fizetnek, a zsebbe jutó nettó jövedelem a két–két és félszeresébe kerül, annyi teher rakódik rá. Az adó csökkentésére alig van lehetőség. A két igazán számottevő csökkentő tényező az adójóváírás – a bruttó jövedelem 18 százaléka, maximum havi 9 ezer forint – nagyjából az átlagos keresetig, és a gyerekek után igényelhető adókedvezmény – egy gyereknél 3 ezer, két gyereknél 4 ezer, három és több gyereknél 10 ezer forint havonta és gyerekenként. A gyerekkedvezményt mindenki igényelheti, ha van megfelelően nagy jövedelme és ebből következően adója.
A vállalkozók és alkalmazottaik nagyobb része minimálbérrel van bejelentve. A bejelentett összeg és ennek vonzataként a befizetett adó és járulék csak akkor nő, ha jogszabályi rendelkezéssel megemelik a minimálbért. Igaz ez az állítás a legálisan kifizetett nettó bérekre is. Senkinek nem tűnt még fel, hogy ez a milliós létszámot is jóval meghaladó tömeg még soha nem vonult ki az utcára, hogy követelje a minimálbér emelését, ami a családja megélhetésének „egyetlen” forrása? Az sem tűnt még fel, hogy 3–4 tagú családok élnek a család egyetlen tagjának minimálbéréből – vállalkozók esetén, jelenleg havi 35 500 forint – miközben BMW, Audi vagy éppen Mercedes autóval közlekedik a kisebbik gyerek is? Vajon hogyan lehetséges ez? Továbbá az, hogy akár tucatnyi alkalmazottat is foglalkoztat minimálbéren, bejelentés nélkül és mondjuk napi 4–5 ezer forintot fizet nekik, zsebbe. Természetesen tudjuk, hogy nem minden vállalkozás működik így, de mégis többszázezres nagyságrendű az a tábor, amely jobb esetben a minimálbér után adózik. A számla, illetve nyugta adása nélküli értékesítés, szolgáltatásnyújtás mellett – a törvények alapján ugyan nem – adódik az a lehetőség, hogy a normál és luxus háztartási, családi kiadásokat is költségként számolják el. A saját és a cégautó használata feltüntethető hivatalos használatként, a külföldi út üzleti célúként, a vendéglátás üzleti tárgyalásként, a számítógép, televízió és más háztartási gép vásárlása, különféle szolgáltatások igénybe vétele üzleti célú használatként stb. A variációk száma végtelen, amelyekről évek múlva aligha tudja bizonyítani az adóellenőr, hogy nem üzleti, hanem magáncélt szolgált.
A gazdaság kifehérítésének – az állampolgárok valós jövedelme kimutatásának és megadóztatásának – semmi esetre sem az a módja, hogy növelik az APEH létszámát, szigorát, az ellenőrzések gyakoriságát. Az 1988 óta eltelt évek gyakorlata ezt bizonyítja. De az sem megoldás, hogy a szürke zónában – részben fekete, részben fehér módszerekkel dolgozók – tevékenykedőknek, az alacsony hatékonyságú ellenőrzésekre hivatkozva adott kedvezményt, jelen esetben adójóváírást, törvény alapján nem engednek érvényesíteni.
A jelenlegi, egyre bonyolultabb rendszerben aligha lehet megoldást, különösen igazságos megoldást találni. Az állampolgár bármelyik csoportba – állami alkalmazott, vállalkozó, vállalkozó alkalmazottja – tartozik, a saját sorsát tartja igen sanyarúnak, a másik csoport helyzetét irigyli. A vállalkozó azért panaszkodik, mert megnyomorítják az adók és járulékok. Az alkalmazott azért kesereg, mert ha emelik a fizetését, jutalmat kap, minél nagyobb az összeg, annál több a levonás, egyre kisebb a zsebre tehető öszszeg. Érdekes módon a havi ötszázezer plusz áfáért, alkalmazottból kényszervállalkozóvá vedlő emberek ennek ellenére legtöbbször minimálbérre jelentik be magukat. Ezek után még az is előfordul, hogy a vállalkozás veszteségesen működik.
Úgy gondolom, éppen ideje lenne feltárni az itt rejlő ellentmondásokat, társadalmilag és jogilag rendezni a vállalkozói és alkalmazotti lét feltételeit. A társadalom nagy része valószínűleg elégedetten nyugtázná, ha a kölcsönös irigység kevésbé fertőzné az ilyen okok miatt is feszült légkört. Kérdés persze, a hatalmi érdekekkel összhangban van-e az ilyen irányú elképzelés.
A szerző adószakértő