Ügynökvilág Magyarországon

Állítólag a lakosság többségének nincs kifogása a szigorúan titkos állományú tisztek és egyéb ügynökök politikai szerepvállalása ellen. Azt gondolják, hogy ügynökök mindig voltak, vannak és lesznek, és minden hatalom úgy védi az érdekeit, ahogy tudja.

Kis magyar terrorisztika
A kommunista ügynökvilág azonban különbözik minden mástól, mert abban a világban az állam elsősorban a saját polgárait üldözte, és annak volt alárendelve a vélt külső ellenség elleni harc is. Ha nincs polgárháború, az államok nem szoktak saját polgáraikra támadni. A polgárháborús szellem állandósítása bolsevik találmány volt. A kommunista rendszer hamar legyőzte ugyan az „osztályellenséget”, de a harci szellem ébren tartása érdekében újabb és újabb belső ellenségre volt szüksége.
Megalkották az osztályharc szüntelen élesedésének tanát és magas hőfokra szították az osztálygyűlöletet, de nagy szükség volt hús-vér ellenségre is. A külső ellenség – a Nyugat – a Szovjetunió ellenlábasa volt, nekünk csak annyiban, amennyiben azonosítottak bennünket velük. A kommunista államhatalom nemcsak a szovjetek iránti hűségből azonosult e szereppel, hanem azért is, mert szüksége volt a külső ellenségre, hiszen belső ellenség külső támasz nélkül nem az igazi. Démonizálni kellett tehát a demokratikus államokat, és minden magyart gyanússá tenni, aki polgáraikkal kapcsolatot tartott. A gyűlöletszítás és a rágalom főként az újságíró céh feladata volt, az ellenség felkutatása, sakkban tartása és lefülelése pedig a titkosszolgálatoké.
Ez persze a klasszikus sztálinista recept, ami 1956 után módosult. Ekkor a belső ellenség új nevet kapott: ellenforradalmár. A Nyugat megtapasztalhatta, hogy a kommunizmus leggyengébb láncszeme vagyunk és a magyar kommunista diktatúrának legtöbbet azzal árthatnak, ha a belső antikommunista tendenciákat erősítik. Így a kommunista titkosszolgálat számára az „imperializmus” elleni küzdelem még inkább azonossá vált a belső ellenség elleni küzdelemmel.
A terror 1963-tól egyre lanyhult és az ellenséget a társadalom egésze helyett már csak a kommunistaellenes lépésekre képes rétegekben keresték: a régivágású értelmiség, az egyházak és híveik, a diákság, nyugati kapcsolatokat tartó emberek köreiben. Az ország kordában tartásának legfőbb eszköze a titkosszolgálat maradt.

Magyar szürrealizmus
Miként érzékelhette egy átlagpolgár, hogy ügynökökkel van körülvéve? Ha bamba, hiszékeny, igénytelen, háttérbe simuló és ráadásul szerencsés is volt, akkor lehet: sehogy. Beírták ugyan mindenféle könyvbe, hiszen a besúgás és jelentgetés a mindennapok része volt (lásd például a „hangulatjelentés” címszónál), de nem szerzett róla tudomást. Édesanyám egyszer az ötvenes évek elején az iskolában, ahol tanított, talált egy elvesztett tanári noteszt. Belenézvén arra lett figyelmes, hogy a kolléga nemcsak a diákokról, hanem tanártársairól is feljegyzéseket vezetett: a jók és rosszak névsorát, mint a dedóban. Vajon kinek jelentette? Az ilyesmiről persze általában nem szereztünk tudomást.
Legfeljebb egyszer azt vette észre az ember, hogy őt vagy gyermekét valahonnan kirúgták, valahová nem vették fel, nem engedték ki. Aki két lábbal állt a szocialista valóság talaján, az mindig magán érezhette Big Brother tekintetét. Diákkorunkban, ha hárman összetalálkoztunk az utcán, valaki mindig elsütötte a viccet, hogy oszoljunk, mert három fő már csoportosulásnak számít… A Szabad Európa (és a rátelepedett zavaróállomás) hangját a hallásküszöbig halkítottuk, nehogy a szomszéd meghallja és besúgjon. Pedig a folklór arról szólt, hogy lakásban nem tilos hallgatni. Nem is a közvetlen megtorlástól féltünk, hanem attól, hogy ha gyanússá válunk, akkor jobban figyelnek bennünket.
Mert ha valaki bármely szempontból kilógott a sorból, észrevehette, hogy figyelemre méltatják. Elég volt ahhoz valami szeplő a múltunkon (származás!) vagy templomba járni vagy nyugati kapcsolatot tartani vagy tanárként vagy esetleg kutatóintézetben dolgozni. A leveleink késve érkeztek meg, telefonunk (már akinek volt) gyanúsan viselkedett.
Emlékszem egy komoly családi pánikra. 1961 vagy ’62 nyarán történhetett. Szüleim meghallották, hogy több tanárnál házkutatás volt az előző éjjel. Soha akkora tűz nem lobogott a fürdőszobai kályhánkban, mint aznap: elégettünk egy csomó régi folyóiratot, amely már akkor is történeti dokumentumnak számított volna. Utóbb kiderült, hogy a házkutatási hullám egy antiklerikális hadjárat része volt: talán az utolsó e nemben. Országszerte tömegesen börtönöztek be papokat és ellenük kerestek terhelő adatokat.
A jéghegy csúcsáról először gimnazista koromban szereztem közvetlen tapasztalatot. 1963-ban osztálykirándulásra a Nyugat-Dunántúlra mentünk és ehhez én intéztem el az osztály számára a határsávbelépőt. (Ki emlékszik rá, hogy ilyen is volt?) Az engedélyt adó civil ruhás rendőr olyan goromba volt, hogy az már nem is lehetett őszinte. Utóbb, már felnőtt koromban aztán gyakran voltam vendége a helyi rendőrség ugyanazon részének. Eleinte valahányszor Nyugatra mentem, előtte is, utána is behívtak elbeszélgetni.
Az első utazással kapcsolatos emlékem, hogy az elbeszélgető X őrnagy az utazás előtt és után két különböző férfiú alakját öltötte föl. Vajon Buñuel, aki hasonló eszközhöz nyúlt A vágy titokzatos tárgyá-ban, ismerte ezt a magyar abszurdot? Az effajta elbeszélgetések bevallott célja az volt, hogy felvértezzék a magamfajtát az ellenséges ügynökökkel szemben, utólag pedig tessék-lássék a tapasztalataimról kérdezgettek. Néhány ravasz keresztkérdés azonban világossá tette, hogy valójában engem akartak kiszaglászni, az én kapcsolataimat.
A hetvenes években még divat volt a disszidálás, és minden ilyen eset szégyenfoltot ejtett a kommunista rendszeren. Szerintem legfőbb céljuk a leendő disszidensek kiszűrése volt. Szerencsére engem kollégákról kifejezetten soha nem kérdeztek. Ők is keresztülestek hasonló titkos faggatásokon és egymást oktattuk ki a célirányos viselkedésről. Egyiküket egyszer elég határozottan arra biztatták, hogy fürkésszen ki egy konkrét dolgot nyugati útján. A konkrét dolog valószínűleg csak ürügy volt: csak azt akarták kipuhatolni, hogy kollégám hajlandó-e tőlük megbízást elfogadni. Kollégám azonban elbukott az ügynöki felvételi vizsgán: a számonkéréskor ugyanis hülyének tettette magát és azt mondta, ő nem vette észre, hogy bármivel meg akarták volna bízni.
A hetvenes, nyolcvanas években a gyakori külföldi utazás kiváltság volt, de számomra nehéz teher is. Minden hazatéréskor ugyanis attól kellett rettegnem, hogy a becsempészett tiltott könyveket a vámon megtalálják nálam. Válogatott praktikákat alkalmaztam a kockázat csökkentésére. A legkörmönfontabb fogásom az volt, hogy egyszer dedikációt írattam magamnak, hogy a magam vásárolta könyvről elhitessem: ajándékba kaptam, és a saját kezű mutatós ajándékcsomagolást csak itthon bontottam fel. Nem tudom, bevették volna-e az ilyen maszlagot, mert szerencsére soha nem találták meg a rejtegetett könyveket. Sokaknak voltak hasonló szívügyei. 1973-ban történt, hogy Londonban az International Book Fellowshiphoz látogattam. Ez az ügynökség ajándék könyveket adott vasfüggöny mögötti országok polgárainak: veszélyeseket is, szelídebbeket is, kinek-kinek ízlése szerint. Egyszer csak észrevettem, hogy a sarokban ott böngészik egy néhány évvel idősebb egykori iskolatársam, aki akkorára már országszerte ismert színházi ember volt. Ráköszöntem. Ő nem ismert meg, és szemmel láthatólag a szívbajt hoztam rá. Miféle állam volt az, amelynek polgárai így féltek egymástól?
Amiből itt ízelítőt adtam, az az „okosak”, szerencsések és jelentéktelenek rálátása volt az ügynökvilágra. Miként járt az, aki vakmerőn ujjat húzott velük? Azt többnyire felőrölték és lett belőle testi vagy erkölcsi roncs. Akit például elkaptak kemény könyvek becsempészésével, az megzsarolhatóvá vált: a pályafutását akár ketté is törhették, hacsak be nem hódolt az ügynökvilágnak. És mi történt azokkal, akik abban a korban éltek, amikor a magyar polgárok még hittek a jelentős tettek lehetőségében és cselekedtek is? A tömlöc mélyén senyvedtek el, és ha életben maradtak, előbb-utóbb többnyire kivándoroltak. Akik pedig életben maradtak és azt hitték, joguk is van itt élni, azokat megzsarolták.
Ők már akkor megtanulhatták, milyen érzés kicsinek lenni.
A látszólagos normalizálódás, azaz 1963 óta tudjuk, hogy a magyar társadalom egyik súlyos baja a közösségek szétesése, az atomizálódás. Mindig is sejthető volt, hogy a kölcsönös bizalmatlanság, ellenségeskedés, széthúzás, gyűlölködés nem vagy nem csak veleszületett baja a magyarnak. Zsigereinkbe a kommunizmus időszaka ültette be vagy erősítette fel e kór okozóit. Csak mostanában döbbenünk rá, hogy az ügynökvilág indái mennyire átjárták a társadalom szövetét. A rendszerváltozás óta lépten-nyomon előforduló érthetetlen jelenségekben is az ügynöki hálózat nyomait vélhetjük felfedezni. Bizonyos pártok szétzüllése, a közhangulat hihetetlen fordulatai mögött vajon mi áll? A közfogyasztásra szánt ragacsos hazugságokat vajon ki szállítja?

Posztkommunista elhárítás
A múltat nem lehet eltörölni: itt él zsigereinkben. Gondoljuk csak meg: a több tízezer szigorúan titkos tiszt, ügynök, besúgó alkotta gépezetet a nyolcszázezres tagságú párt irányította. Igaz, hogy a tagok többsége nem volt rossz-szándékú és tevőlegesen nem működött közre, de tag mivoltukkal ők is részt vállaltak a felelősségből. Bizony sokak lelkiismerete háboroghatna, ha nem működnének a társadalmi psziché önfelmentő reflexei, a lélektani elhárító mechanizmusok! Az egykori ügynökvilág ma is zülleszt. A rossz lelkiismeret a cinizmusban keres felmentést. Ennek létezik köznépi és „szublimált”, intellektuális változata is.
A köznépi cinizmus szerint minden politikus gazember, az intellektuális cinizmus szerint viszont már őseink is gazemberek voltak, sőt ők voltak csak igazán. Lehet, hogy most végre szembenézünk múltunkkal, s megtudjuk, ki kicsoda? Sok kandi szempár szeretne a kulisszák mögé látni, de vajon nem vakít-e majd el bennünket, amit látnunk kell? A zaftos botrányok, kaján leleplezések feldolgozásához véssük a fejünkbe: minden ügynök esete más.
Nem lehet azonos mércével mérni a tisztet a besúgóval, az önként, kéjjel jelentgetőt a kényszerítettel, a zsarolót a megzsarolttal, a megzsaroltak közül a színleg aláírót a jelentgetővel, a támadót az áldozattal, a cinikust a bűnbánóval. Csakhogy az emberek lelkébe látni nem lehet. Az bizonyos csupán, hogy a fő bűnös maga a rendszer volt. A rendszer ugyan összeomlott és egykori támaszai tessék-lássék elhatárolódnak tőle, de fellépésük hihetőbb volna, ha nem igyekeznének a múltat átmázolni.
Mi pedig, ha már nem szabadulhatunk a múlt kísértetétől, legalább tanuljuk meg olyannak látni a múltat, amilyen volt.
A szerző egyetemi tanár, a Professzorok Batthyány Körének tagja