A smasszerek smasszerek maradnak

„Olyan már, mint egy menekülttábor,
Mindenki itt van, aki nem elég bátor”
(Európa Kiadó)


Amikor tavaly októberben, az ’56-os megemlékezéseken kifütyülték Medgyessy Pétert meg Mécs Imrét, Mécs emlékeztetett egy fiatalemberre, Orbán Viktorra, aki annak idején, 1988-ban egy ’56-os megemlékezésen a testével védte meg Kis Jánost a rendőri ütlegtől. Ez a párhuzam több szempontból nem volt szerencsés. 2001-ben senki nem akart senkit ütlegelni, 1988-ban viszont Medgyessy Péter magas kormányzati pozíciót töltött be. Medgyessy ugyan közvetlenül nem tehető felelőssé az akkori rendőri atrocitásokért, de nem állná ki a baloldal morális ítéletének Waldheim-próbáját. Miután nem tudták rábizonyítani Kurt Waldheimre, az Osztrák Köztársaság államfőjére, hogy sorozott Wehrmacht-katonaként részt vett zsidók deportálásában, azt a végső, máig érvényes érvet szegezték neki, hogy tudott-e a deportálásokról és személy szerint tett-e valamit ellenük. Mivel tudott vagy legalábbis tudhatott, de bizonyíthatóan „nem tett semmit”, Waldheim ma is erkölcsi hullának számít a német és osztrák baloldalon. Az SZDSZ-ben és az MSZP-ben máig fel nem vetett kérdés: tudott-e Medgyessy Péter arról, hogy alapvető emberi és polgári jogaikkal élő tüntetőket bántalmaznak, hogy ellenzékieket és másként gondolkodókat üldöznek, és hogy tett-e az ellen valamit. (Horn Gyulának a kádári konszolidációban, a törvényes rend biztosításában játszott különítményes szerepét sem Waldheim-tesztelték.) Mint tudjuk, Medgyessy akkor nem tett semmit, de nyilván tudott mindenről. Nemcsak magas beosztása és pártfunkciói miatt, hanem azért is, mert maga is megkapta a politikai rendőrség jelentéseit, amelyek miatt őt és másokat az átvilágítóbírák lemondásra szólítottak fel.
A Mécs Imre által vont párhuzammal az még a baj, hogy a szocialistáknak mára már sikerült politikai bohózattá átideologizálni a rendszerváltás előtti viszonyokat. Egyszer egy reggeli televíziós műsorban Kovács László kedélyesen hozakodott elő azzal, ami nagyon sokáig a radikális jobboldal fegyvere volt a még liberális Fidesz ellen: Orbán Viktor ösztöndíjjal Oxfordban tanulhatott. És a szocialista pártelnök, aki a választási kampány legvégén náci diktatúrával vádolta meg a hivatalban lévő miniszterelnököt, derűsen megjegyezte: no azért nem lehetett olyan nagy a diktatúra a szocializmusban. Én ezt a mindent elsöprő érvet először egy nagy hangú (szocialista?) piaci kofától hallottam korábban, aki meg azt fűzte hozzá hangosan, hogy a szocializmusban az állam taníttatta Orbánékat, a szocializmusnak köszönhetnek hát mindent… Az én olvasatomban mindez úgy szól, hogy Kis Jánosékat is a szocializmus taníttatta, a szocializmusnak köszönhetnek mindent, és többen a demokratikus ellenzékből már jóval Orbán oxfordi útja előtt mehettek Nyugatra… Mit ugrabugráltak hát Kis Jánosék, a hálátlanok, 1988-ban, amikor is igazából nem is volt diktatúra? Ahelyett, hogy dolgoztak volna rendesen, és próbálták volna egyéni sorsukat az élet apró kis örömeivel megszépíteni, mindenféle szervezkedéssel akadályozták a Medgyessy Péter, Kovács László és Horn Gyula által jól kézben tartott reformfolyamatokat.
Végül pedig Mécs párhuzamával maga Mécs Imre a gond. Ha jól emlékszem, 1989-ben, talán Nagy Imre temetésekor tette azt a mellbevágó megállapítást, hogy „a smasszerek smasszerek maradnak”. Mécs, akit ’56-os szerepe miatt halálra ítéltek és bebörtönöztek, minden valószínűség szerint nem a tényleges börtönőrökre utalt, hanem azokra, akik az Európa Kiadó által menekülttáborként megénekelt „legvidámabb barakk” politikai őrei voltak. A pártállam és állampárt vezető funkcionáriusaira. Akkortájt ezek közé nem csak Németh Miklós, Nyers Rezső, Horn Gyula, netán Pozsgay Imre, de alantabb Kovács László és Medgyessy Péter is tartozott. Ha tehát Mécs Imre egykori politikai értékítélete érték- és időtálló (Mécs jövő időben fogalmazott!), akkor 1994-ben és 2002-ben politikai smasszerkormányok alakultak.
A Balogh-bizottság meghallgatásán Medgyessy Péter elismerte, hogy a szocialista rendszer rossz volt és meg kellett változtatni, amivel nem kérdőjelezte meg a rendszerváltást. A hangsúlyt azonban arra helyezte, hogy azért volt rossz a rendszer, mert nem volt hatékony és rossz volt a teljesítőképessége, amivel viszont részben megkérdőjelezte a rendszerváltás értelmét. Bölcsen hallgatott ugyanis arról, hogy a rossz mindenekelőtt morális ítéletet jelent. Kifejezzük vele az elnyomást, ami nemcsak politikai és másmilyen természetű jogfosztást vagy jogok és szabadságok korlátozását – amit Medgyessy szintén beismert –, hanem emberi életek tudatos tönkretételét is jelentette. Ezért a kommunista rendszer nemcsak rossz, hanem aljas is volt. Még ha tekintettel vagyunk is a miniszterelnök megközelítésére, nem feledkezhetünk el a hatékonyság és az elnyomó (aljas) jelleg közötti összefüggésről sem: az emberek elnyomása, életük tönkretétele finoman szólva nem engedte kibontakozni a társadalmilag hasznos (és a rendszer hatékonyságához hozzájáruló) teljesítőképességüket és képességeiket.
Kis János ellenzékivé válásának fordulópontja volt a szovjet típusú rendszerről Bence Györggyel írt, szamizdatkiadásban megjelentetett könyve. A szovjet típus elemzése sokrétű összefüggést takar. Ezek egyike a szovjet típusú ember, aki a kommunista rendszer terméke: szükségleteit, értékrendjét, erkölcsi érzékét, világlátását, politikai kultúráját stb. a kommunista intézményrendszer alakítja. Magyarországon a szovjet típusú ember jellemzői: individualista kollektív összefogásra és szolidaritásra nem hajlamos egyéni érdekei és materiális (anyagi) szükségletei vezérlik; erkölcsi és szellemi megfontolások nem fontosak számára; alattvalói mentalitású és kultúrájú; politikailag közömbös; a politikai hatalommal nem foglalkozik, ha az sem foglalkozik vele, s még kevésbé , ha az materiális szükségleteit kielégíti. A látszattal ellentétben a miniszterelnök a meghallgatáson nem a boldog, nyugodt életre vágyó kisembert szólította meg, hanem a szovjet típusú ember lelkét hívta elő azzal, hogy lényegében csak a régi rendszer materiális teljesítőképességét kritizálta. Az embereknek eleve nincs kellő információjuk a rendszer működési mechanizmusáról, különösen nem az elnyomó gépezetről és az elnyomásról. És nem is nagyon igénylik a tájékozottságot és az ítéletlakotást, ha a politikai elitek is azt szuggerálják beléjük, hogy nem is érdemes foglalkozni azzal, mert csak az egyéni érvényesülés és boldogulás a mérvadó. Medgyessy is azt sugallta, hogy a bányásztól a filozófuson át a kémelhárítóig kivétel nélkül minden egyes ember élete, sorsa az egyéni boldogulásról szólt, függetlenül attól, hogy hol és mit csinált.
Hadd apelláljak itt Kis Jánosra, mert ő ezek szerint abnormális volt. Vagy szamizdatból akart megélni a rendszerváltás előtt meg szellemi képességeihez méltatlan félállásokból és megbízásokból, avagy nemcsak élvezte az illegalitást, a mellőztetést és diszkriminációt, hanem materiális szükségletszintje alacsony volt. Mert ha Medgyessy mércéjével mérve normális lett volna, vagyis az egyéni siker és boldogulás ösztönözte volna, akkor választhatott volna: lemond a politikai ellenállásról és illegalitásról, és filozófusként rendszerkonform karriert futhat be. De Kis nem ezt választotta. És akik nem a rendszernek megfelelő módon választottak, azokat (és persze másokat) a „rossz” rendszer alkalmasint aljas módszerekkel üldözte és elnyomta. Minden különbség ellenére ez a közös a Kis Jánosokban és a szabad demokraták által is előszeretettel leszélsőjobboldalizott Wittner Máriákban, és ez a különbség köztük és a Medgyessy Péterek között.
Egyetemi diákkörösként előadásokra hívtuk meg mások mellett Kis Jánost, Bence Györgyöt és Vajda Mihályt, olyanokat, akiknek a pályáját a rendszer a hetvenes évek elején kettétörte, tudatosan tönkretette. Vajdát a szegedi paprikafeldolgozóban értük utol. Voltunk olyan naivak, hogy a portán Vajda Mihály filozófust kerestük. Meglepetésünkre nem tudtak róla semmit, de előkerítettek egy illetékes irodistát, aki a fejéhez kapott: hát persze, a tanár úr! Vajda, a filozófus, a német filozófia tudora ugyanis német nyelvórákat tartott az üzemben, de csak nyelvtanárként ismerték. Kihívták az óráról, és amikor megtudta, kik vagyunk és miért keressük, könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól, hogy a tanuló ifjúság nem felejtette el. Heller Ágnessel és Fehér Ferenccel is felvettük a kapcsolatot. Azt írták New Yorkból, hogy ránk mindenképpen szakítanak időt, mert (a rendszer ilyen irányú törekvése ellenére) nem felejtettük el őket. A rendszer mindegyiküket választás elé állította: emigrálnak vagy maradnak, ha maradnak, beilleszkednek vagy margóra kerülnek. Hellerék emigráltak, tehát érvényesülhettek, de ennek ára volt: el kellett hagyni hazájukat. Ugyanúgy, ahogy egy átlag disszidens sorsa is jóra fordult, ha mondjuk prolisorba süllyesztett magyarországi teherautó-sofőrből jól fizetett és megbecsült autógyári munkás-polgár lett Svédországban. Vajdáék maradtak, de nem illeszkedtek be. Viszont ellehetetlenítették őket. A spionok, akik jelentettek róluk, a rendőrök, akik lehallgatták telefonjaikat és aktáikat készítették, az ő elöljáróik, akik Vajdáék megfigyelésére utasítást adtak, s végül a politikai vezetők, akik a jelentéseket olvasták – mind-mind csak a munkáját végezte. Medgyessy logikájával: tették mindezt azért, mert boldogulni szerettek volna, eltartani családjukat, szeretteiket. Akárcsak azok a rendőrök, akik a teherautó-sofőr disszidens – menekülttáborból visszatérő – társát szellemi fogyatékossá verték. Akkor, amikor hozzáértő szakemberek gazdasági reformokat vezettek be, hogy a rendszert hatékonyabbá tegyék… A rendszert, amely a Nyugaton polgárosodott sofőr és a Magyarországon proletarizált filozófus energiáinak és képességeinek politikai hatalmi érdekből történő elfojtása miatt sem volt hatékony.
A Medgyessyk, akik politikai és szellemi karanténban tartották Bibó Istvánt és híveit, képesek fejet hajtani ’56 emléke előtt, de nem tudnak megbocsátani Wittner Máriának és Fónay Jenőnek, mert ők ’56-osok maradtak, és nem a rendszerbe való beilleszkedést választották, hogy egyénileg boldoguljanak, mint üldözőik, hanem az üldöztetést. A Kovácsok és Medgyessyk ezért nem is tudnak bocsánatot kérni tőlük. Inkább 1956 örököseinek kiáltották ki magukat tavaly, Kuncze Gábor pedig Bibó István-emléktáblát avatott Medgyessy Péterrel a kormányvátláskor. Ezzel az aktussal végképp megroppant az SZDSZ-nek a „demokratikus ellenzékhez” kapcsolódó, addig is repedező identitása. A Medgyessy-ügy kirobbanásakor az SZDSZ közel állt ahhoz, hogy megbuktassa a miniszterelnököt. Kis János is a bizalom megvonása mellett érvelt, amit Mécs Imre és mások azzal hárítottak el, hogy Kis kitűnő ember és remek filozófus, de távol a napi politikától, elefántcsonttoronyban él. Ha ez igaz, akkor a politikai smasszerek ellenzékeként is toronyból szemlélte a politikai valóságot. Azt, ahogy a politikai smasszerek a rossz rendszer hatékonyabbá tételén és egyéni boldogulásukon munkálkodtak.
Hajszál választ csak el bennünket az Andropovra és Gorbacsovra kacsintó politikai mitológiától, amelyben már nem általában a reformkommunistáké lesz kizárólag a rendszerváltás érdeme, hanem a szemellenzős funkcikkal szemben hivatalból minden tekintetben jól tájékozott és felvilágosult politikai rendőrségé. A rendőrségé, amely könyörtelenül verte meg, rúgatta ki, zsarolta vagy zsarolással beszervezte azokat a diákokat, a rendszerváltás névtelen kis hőseit, akik Kis Jánosék szamizdat kiadványait is terjesztették. Kis Jánosnak talán ebből lett elege, amikor kilépett az SZDSZ-ből, amelynek mindeddig első számú tekintélye volt.

A szerző politológus