Alászállás a pokol bugyraiba

„Semmi sem kíván több tapintatot, mint az igazság, ez a szíven végzett érvágás.
Elmondásához ugyanannyi hozzáértés kell,
mint elhallgatásához.” Baltasar Gracián


Iskolát kerestem a gyereknek, olyat, ahol szeretik a zenét. 1995-ben jártunk, abban az esztendőben, amikor a diákoknak ismét nem kellett ünneplőbe öltözniük október 23-án. Két VI. kerületi tanintézmény között is választhattam, az Andrássy úti Erkel Ferenc iskola és a Bajza utcai zenei általános között. Javasolták az ismerősök: ilyenkor nem árt besétálni az épületbe, meghallgatni egy órát. Mikor idős, hajdani zenetanáromtól megkérdeztem az iskolák címét, emlékezetében kutatva határozatlanul mondta: „Andrássy út… Hányas szám is? Hatvanvalahány.”
Egymásra néztünk döbbenten. „Nem, nem az az épület! Az odébb van négy házzal” – mondta kissé zavartan. „Akkor hát a 68.-ban van, igaz? Ennek csak örülhetünk” – tettem hozzá, azt hittem, viccesen. Ránéztem a fáradt, intelligens arcára. Nem nevetett velem. Maga elé nézett, nem szólt egy szót se. Láttam, máshol van. Hogy miért, arra a választ csak hét esztendővel később kaptam meg. Az Andrássy úton, azon a felejthetetlen februári napon, amikor a Terror Házát avatták. Idős és fáradt tanárom a tömegben megkocogtatta a vállam. „Na, hová írattad a gyereket?” „A Bajzába” – mondtam. Elmosolyodtunk, ennek ott, akkor, abban az irdatlan tömegben már más, rejtett értelme volt. „Féltetted, mi?” Nevettünk. A kivetítőre lassan beúszott a pengefal. „Most már ne féltsd. Most már mindenki tudni fogja, mik történtek ebben a házban. Mindenki, mindörökre tudni fogja. Ha diktatúra készül, meglátod, bezárják. Átnevezik, átmeszelik, átigazítják. Jó, hogy itt vagy. Hogy itt vagyunk. Látod? Ilyen sokan vagyunk.”

Egy nap az emlékezésnek

Akkor nem igazán értettem ezt a mondatot. Kik vannak ilyen sokan? Arra a fegyelmezett, megilletődött sokaságra gondolt-e, jól öltözött emberek hatalmas tömegére, akik elözönlötték az Andrássy utat, vagy pedig a lefogottakra, a megkínzottakra, a megalázottakra és megszomorítottakra? A megnyitó napján reményünk sem lehetett rá, hogy aznap bejutunk. Bizony, nagyon sokan voltunk. Egy másik napot szenteltem tehát az emlékezésnek. Sokáig nem tudtam eldönteni, egyedül menjek-e el a Terror Házába, vagy a gyermekemmel. Végül úgy döntöttem, tizennégy éves, jöjjön el ő is, hozza el a barátját. Ismerjék meg a múlt árnyait, mert a jövő fényeinek nem mi leszünk a látványtervezői, hanem gyermekeink nemzedéke. A Múzeumban megtett első lépéseknél egy baljós és kísérteties, fenyegető és sírásra, menekülésre ingerlő Zene úgy markolta meg a szívünket, ahogy a hajdaniak gyomrát a félelem. Már ezekből a hangokból megéreztünk valamit az ő gyötrelmes, végeláthatatlan sarkköri éjszakákat idéző szorongásukból.
Akkor már tudtam, hogy majd eljövök ide újra. Az emlékezés erőt ad. El kellett jönni még egyszer, a nevetgélő, döbbenten kérdező, majd sírásig elkomolyodó két tizenéves nélkül. A gyermekek nélkül, akik Ákost zenészként egészen más oldaláról ismerték, s most nagyszerű, hátborzongató zenéjében esetleg fölismerik a szolfézson tanult ördögök hangközét, amelyet a középkorban tilos volt a kottába írni, de arról már fogalmuk sincs, miért áll lefüggönyözve kiállítási tárgyként egy teremben a nagy fekete autó…
Nézem a látogatók összetételéről készült táblázatot. Június 4-től 30-ig több mint 18 ezer ember járt a Terror Házában. Köztük 8676 felnőtt, 5219 diák és sorkatona. Az idősebbek (nyugdíjasok) közül a hatvanöt fölöttiek aránya meglehetősen magas. Érthető: leginkább az ő életük tört derékba. Mielőtt csodálkozni kezdenénk a számokon, tegyünk a kimutatás mellé egy másik statisztikát: Magyarországon a felnőtt lakosság körében 1950 és 1953 között 1,5 millió, azaz minden harmadik ember ellen eljárás indult. Iszonyatos szám ez a másfélmillió. S a hajdan meghurcolt, fogva tartott másfélmillióhoz képest nem is voltunk olyan sokan a februári avatón. Strandidő van, harmincnyolc fok, és vagy hatvanan állnak a sorban. Leginkább fiatalok és a legidősebbek, az unokák és a nagyszülők korosztálya. Ők néha könnyebben megtalálják a közös nevezőt, mint az apák és fiaik.
Ahogy most másodszor belépek a múzeumba, s meglátom a hatalmas vörös és feketemárvány tömbön a nyilas és a kommunista uralom évszámait, megint a zene az, ami azonnal hatni kezd, mint az alkohol. Az emlékhely a pokol bugyrainak mintájára fönt kezdődik, s az idelátogató egyre alább ereszkedik. Jó Vergilius, mit mondanál Danténak? Mondanád-e most is: „Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? Mi gátol? / mért hogy szívedben gyávaság a féreg? / mért nem vagy merni bíró, tettre bátor?” A liftben meg akarom igazítani a hajamat, de a kezem megáll a levegőben. Áldozatok fényképe mellett suhan a lift, ők néznek rám egy másik világból. Leeresztem a kezemet. Megérkeztünk a második emeletre. A vetítőn egymás mellett híradófelvételek. Ugyanannak a térelválasztónak az egyik oldalán Hitler üvöltözik, a másikon Sztálin. Egy ritkán idézett József Attila-sor jut eszembe: „Talán dünnyögj egy új mesét, / Fasiszta kommunizmusét”.
Katonák menetelnek. Szeretem Richter háború-definícióját, minden benne van: „Háború volt: Karajan és Rosztropovics harcolt Ojsztrah és énellenem.” A polcokon régi, az ötvenes években használt, csótányfekete telefonkészülékek. A kagylót fölemelve, a megadott számot tárcsázva, hallhatom Horthy proklamációját és Vörös János hadparancsát vagy a moszkvai rádiót, Karády Katalint vagy Sztójay Dömét. Most úgy döntök, Polcz Alaine-t választom. Nyugodt hangja még megrendítőbbé teszi elfeledhetetlen mondatait. „Bekötöttem a fejem, és elmentünk a kommandatúrára. Ott már nagyon sokan ültek, és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttünk egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából ki volt tépve. Nyomorult és kétségbeesett volt.”
Nyilas-terem. Egyenruhák sora. Holttestek kiterítve, Duna-part, Bergen-Belsen. Szálasi megszállott tekintete. (A szó szoros értelmében.) Innen egyenes út vezet a nagy Szovjetunióba. Lábunk alatt puha szőnyeg, elég különös mintázattal. A nagy Szovjetunión tapodunk, eltérített folyókon, kövér, piros ponttal jelzett városokon lépdelünk. Hogy is írta Szolzsenyicin a Gulágban? „Terítsék ki egy nagy asztalon szülőhazánk terjedelmes térképét. Tegyenek kövér pontot minden egyes területi központra, minden vasúti csomópontra, minden átrakóhelyre… Hát ez meg mi? Az egész térképet fertőző döglegyek lepték el? Nos, amit eredményként kaptunk, nem más, mint a szigetvilág kikötőinek fenséges térképe.”
Kitines ropogást hallok, ahogy az egyik tárlóhoz lépek. Ő is itt van, gyönyörű, rendezett írású levelével: Szolzsenyicin. Sárgult papír őrzi keze nyomát. A címzett egy rabtárs, a magyar Rózsás János. (Van, amikor egy író csak a lelkében, az álmában és a kézírásában tudja megtartani a rendet.) Nézem a fényképeket. A náci haláltáborok bejárata a megtévesztésig hasonló volt. Még a felirat is. Egymásról puskázták még ezt is… A náciknál „a munka szabaddá tett”, a szovjeteknél „becsület, dicsőség, vitézség és hősiesség dolga volt”. Miközben a halál várt a belépőre itt is, ott is.
Willi Münzenbergről, Sztálin bizalmasáról, a Komintern propagandafőnökéről olvastam nemrég, hogy amikor látogatóba vitték a Fehér-tengeri csatorna építkezésre, a rettenetes építkezések egyikére, ahol Szolzsenyicin becslése szerint egyedül 1931–32 telén százezer kényszermunkás tűnt el, fagyott halálra, vagy elpusztult a szörnyű munkától, lenézett a csatornaépítkezés infernójába, és propagandafőnökség ide vagy oda, döbbenten maga elé suttogta: „mint az ókori Egyiptom piramisain csúszkáló rabszolgák…”.
Aztán persze mást mondott. S főképpen mást írt, és mást íratott. Nehéz ebből a teremből elmozdulni. Egy vaskályha alakú tárlóban néhány emlék, apró tárgyak, amelyek a raboknak erőt adtak. Egy Mária-kép, egy Dávid-csillag. Jól megférnek egymás mellett, akár az Ó- és az Újszövetség. Egy minden napos történet: amikor nem telt ki a létszám, a szovjetek összefogdosták a faluból azt, akit éppen találtak. Egy fiatalasszony, aki talán tésztát gyúrhatott, mert még látszott a liszt a kezén, a kútra indult a két gyerekével. Katonák léptek hozzá, eltépték a gyerekei mellől, föllökdösték puskatussal a vagonba. A történetet vonatzakatolás nyomja el. A képernyő átváltozik: rohan velünk a szerelvény a tajgán.

A kommunizmus előszobája

Bármelyikünk lehetett volna az a lisztes tenyerű fiatalasszony. Bármikor találkozhatunk a gyerekeivel. Munkahelyen, moziban, a Margitszigeten vagy a Kossuth téren. Hatalmas fenyők suhannak el mellettünk, aztán egyszer csak megérkezünk a Gulágra. Kőfejtők talicskázzák a levájt tömböket. Épül a kommunizmus előszobája.
Miért hat rám ennyire ez a hely? Mi az, amit eddig nem tudtam? Bárhogy töröm a fejem, úgy érzem, talán bizonyos részleteket nem, de a lényeget illetően eddig is tudtam ezekről a dolgokról. De miért áll itt össze ennyire egyértelműen, ennyire drasztikusan az, amit évtizedek során elolvastam, hallottam, összeraktam a fejemben? Nem úgy jöttem ide újra, mint aki visszatér egy tárlatra, hogy még egyszer megnézzen egy festményt. Inkább mintha egy megrázó filmet láttam volna, amelyet megmagyarázhatatlan okokból újból meg kell néznem. Talán, mert újra el akarom képzelni azt, amiről csak tudásom van. Mert tudni valamiről, az nem ugyanaz, mint átélni és átérezni. Mennyi lelemény, mennyi elképzelés, mennyi kreatív erő zsúfolódik ebbe a kiállításba!
Mintha szárba szökkent volna mindaz az ötlet, szellem és szellemesség, a frappáns és erőteljes megoldások tömege, amely a szocializmus évtizedei alatt csak lefojtva létezhetett, csak valami ellenére, mint a betonlapok között kihajtó fűszálak – s aki ilyen képességekkel volt megverve, csak gyanússá tette magát a szürkeséggel eljegyzett világban. Persze, magam is tudom, hogy nem a lefojtottság tört elő, mert számtalan fiatal is dolgozott ezen a kiállításon, olyanok, akiknek nincs is élményük a szürkeség évtizedeiről. Azt látom: tehetséges volt a csapat. Azt pedig tudom: hagyták őket dolgozni. Ilyen egyszerű ez.
Lélek és profizmus kellett ehhez a kiállításhoz, amelyet érezni lehet minden termében, minden termének minden szögletében. S ez azért is értékelendő, mert mi, magyarok, nem vagyunk elkényeztetve izgalmas kiállításokkal. A múzeum nálunk a nemespenész szinonimája. Talán a Millenáris törte meg ez ügyben a jeget, és aztán idén, februárban ez a döbbenetes erejű kiállítás és emlékhely, a Terror Háza. A nagy politikai át- és beöltözések groteszk hangulatú termében Faludy Györggyel „beszélgetek”, vagyis felemelem a telefonkagylót, és az ő szavait hallom a totális diktatúrák hasonló természetéről. Közben pereg az újabb film: elegáns polgáraszszony ereszti le szoknyáját, dobja le kalapját, hogy fejkendőt kötve beöltözzön elvtársnőnek. Fogas forog a szoba közepén: egyik oldalon nyilaskeresztes egyenruha, másikon váll-lapos, szürke rendőrkabát. Hová máshová juthatnánk is az „átöltözések” szobájából, mint az 50-es évek termeibe? Bordó selyembrokát fotel, Sztálin-barokk, lepattogzott festékű hokedli. Itt is vagy tucatnyi híradófelvétel, a fülkékben ki-ki kedvére válogathat, még szavazólapot is kap, ráírhatja, melyik bűvölte őt el leginkább. Május 1-jei felvonulás: a lassan vonuló, vörös zászlókat lengető dolgozók egy teherautó platóján állnak. Ahogy közelebb érnek, kirajzolódik a plató közepére állított börtöncella. Emberek vannak benne, mint egy majomketrecben. Még szabadok, ez még csak egy vidám május 1-jei felvonulás. Vajon kik lehettek abban a karneváli börtöncellában? Egy gróf meg egy kulák? Mellettük, ha ez még fokozható, két munkásember falat emel. Nem jelképesen. Közben halljuk a szöveget: „A munkásosztály elhatárolja magát a titoista ügynököktől.” Rakják is szaporán, rendes téglából, malterral. Igazi falat, igazi emberek köré, igazi május 1-jei felvonuláson. Mire Rákosi tribünjéhez érnek, már be is falazták szegényeket.
A fiatalok sokszor nevetgélnek ezekben a termekben. Nevetnek az alumíniumfésűn, a „magyar ezüst” rudakon. Felismerik Fábry Sándor designcenterét, csak éppen azt nem tudják, hogy nem csak a lakásokat töltötték meg ezek a tárgyak: Budapest minden kirakata, az áruházak, éttermek, színházak, a közterek, minden egy nagy Fábry Sanyi-designcenter volt, és ezekkel az elképesztő tárgyakkal kellett együtt élnünk. Egy alumínium szappantartó. Egy majdnem szép vonalú fagylaltkehely – matt alumíniumból. Aki tervezte, talán az ezüstmúltról, talán a krómacél Nyugatról álmodott.
Rákosi, Sztálin és Lenin portréi egymás mellett. Az arcképeken a méretarányok függőlegesen megkurtítva. Mintha hibás szemüvegen át néznénk őket. Előttük a vörös drapériás asztal és a három szék szintén aránytalanul alacsony, a különös, aranyozott „gyerekszékek” ülőkéje azonban felnőtt alapterületű. A kiskorúnak nézett, kiskorúként kezelt, a kiskorúság rabságába döntött, zakatoló vonatot játszó felnőtt emberek világa ez. A szocialista karantén. A „merjünk kicsik lenni!”
A három nyomott politikus öv alatti tekintettel mered a semmibe. Búcsúpillantást vetek a marxista Lukács-óvoda aranyozott székeire. Rettenetes szocreál festmények között folytatom az utamat. Az egyik „festmény” sarkában Rákosi-portré. Igen, Illyés pontos szavakkal megírta: a zsarnokság ott van „a derűtelten / tarkálló képkeretben, / külön minden keretben, / már az ecsetben.” Egy kis friss levegőért kilépek a körfolyosóra. Az udvarban kiállított szovjet tank az idő olajosan sötét vizében alámerülni látszik. Milyen kicsi egy ilyen tank, sosem gondoltam volna, hogy befér egy ház udvarába. Bár aki tizenöt évesen benzinespalackot dobott rá, annak halálosztóan hatalmas volt. Tényleg, mi köze egy tanknak egy bérpalota udvarához? Nem sokkal több, mint amennyi köze volt a magyaroknak akár a fasizmushoz, akár a kommunizmushoz.
Három emelet magasságában az áldozatok fala. Borzalmas lehet itt a gangon állva keresni egy bizonyos arcot. Borzalmasabb ennél csak egy lehet: megtalálni. Jó Vergilius lefelé invitálja a látogatót. Egy emelettel lejjebb a kitelepítések Szabad Néppel kitapétázott termébe lépünk. A falon a mennyezetig kitelepítési parancsok, levelek, rendeletek. Középen a sötét függönnyel elkerített részben az a bizonyos fekete autó. Egy büszke, elvtársi híradás, amely szerint 1951. május 21-től június 15-ig kitelepítenek Budapestről „hat volt herceget, ötvenkét volt grófot, negyvenegy volt bárót, valamint hozzátartozóikat (…) tíz horthysta minisztert, harminc volt gyártulajdonost, ötvenhárom volt gyárigazgatót, kilencvenhárom volt nagykereskedőt, valamint h