Az Európai Unió nagyvonalúsága és a bővítés

Fennáll a veszély, hogy az Európai Unió euroszkeptikussá teszi Közép-Európát, még azelőtt, hogy országai csatlakoznának a közösséghez. Az elmúlt tíz évben a régió számára a tagság ígérete belépőt jelentett egy jobb életbe. Mára azonban a közép-európaiak megtanulták, hogy miről is szól az integráció, és ez igencsak nyugtalanítja őket. A szenzációhajhász médiabeszámolók alapján a bővítés fő kérdése a mezőgazdaság; az a mezőgazdaság, ahol az új tagállamok farmerei csak negyedannyi támogatást kapnának, mint a mostani tagállamok. Az olyan országokban, mint Lengyelország, Szlovénia, Magyarország vagy a Cseh Köztársaság, sokan attól tartanak – valószínűleg nem megalapozottan –, hogy a tagság első éveiben nettó befizetők lesznek.
A közös európai büdzsé az unió nemzeti össztermékének alig több mint egy századát teszi ki. Ennek ellenére a „fillérek” körüli vita sokkal nagyobb, mint az indokolt lenne. A következő hónapok kemény költségvetési vitáiban várhatóan a tagállamok bővítés iránti maradék jóindulata is eltűnik majd. A tizenöt tagállam az ősszel fogalmazza meg közös álláspontját a bővítés finanszírozásával kapcsolatban. A ma szűkkeblűsége azonban igen költséges lehet majd hosszú távon, ha a tárgyalások végeredménye nem lesz igazságos, és a „vissza a pénzünket, de azonnal” logika érvényesül. Ez a megközelítés csak elhalasztaná az oly szükséges EU-költségvetési reformot, s megnövelné a következő, 2006 utáni periódus büdzséjét.
A bizottság által felajánlott költségvetési keret elfogadása igen nehéz helyzetbe hozná mind a tagjelölt országokat, mind az uniót. A bizottság ajánlata alapján a tagjelöltek a tagság első évében a mai tagok által élvezett direkt támogatások 25 százalékát kapnák meg. A második évben 30 százalékot kapnának, míg a száz százalékot 2013-ra érnék el. Ez az ajánlat minden okot megad a legnagyobb mezőgazdasági szektorral rendelkező Lengyelországnak, hogy kisebb átmeneti időszakot és magasabb kezdőösszeget követeljen. Bármilyen költségvetési kompromisszum, amely a tagjelölteknek a mai tagok direkt kifizetéseinek töredékét adja, szinte automatikusan elhalasztja a büdzsé alapvető reformját. Ezzel azoknak az országoknak a helyzete erősödne, amelyek a közös európai költségvetés növelésében érdekeltek.
Nagy-Britanniához, Spanyolországhoz és Portugáliához hasonlóan az új tagok tagságuk első éveiben mindent meg fognak majd tenni, hogy újratárgyalják költségvetési pozíciójukat. Ez komoly következményekkel járna a 2007-től kezdődő következő periódusra. Ha Közép-Európában elterjed a nézet, miszerint az unió bármi áron kikényszeríti a kedvezőtlen bővítési csomagot, annak komoly hatása lehet a költségvetési tárgyalások következő körére. A legrosszabb esetben oda juthatunk, hogy lesz tíz új tagállamunk, amelyek úgy tárgyalnak a költségvetésről, mint Spanyolország, s olyan euroszkeptikusak, mint Nagy-Britannia vagy Dánia. A lengyel parasztok már tanultak francia kollégáiktól; tudják, hogyan kell elérni céljaikat. Andrzej Lepper mozgalma több alkalommal utakat zárt le és idegen búzát égetett.
A közös pénzügyi javaslat elkészítésekor a 15 tagállamnak csak a 2004–2006-os évekre kellene koncentrálni, nem kellene kiterjeszteni a direkt kifizetéseket az új tagokra. Miért kell rászoktatni a farmereket olyan segélyekre, amelyek igazából nem felelnek meg érdekeiknek? Ehelyett a fennmaradó összegeket oda kell adni a tagjelölteknek vidékfejlesztési, infrastrukturális és oktatási projektekre, és olyan megoldásokra, amelyek csökkentik a magas befizetési kvótákból fakadó feszültségeket.
Nem szabad összekapcsolni a KAP-reform (a közös argárpolitika reformja) és a bővítés kérdéseit, hiszen azok magukban is igen bonyolultak. A Fischler-reform javaslatai, amelyek a direkt kifizetések fokozatos leépítését javasolják, hiába bőszítették fel Franciaországot, még nem elég radikálisak. A legfontosabb azonban az, hogy ez év decemberéig olyan kompromisszummal zárjuk le a bővítési tárgyalásokat, amelyek elfogadhatók a tagjelöltek számára is. A KAP-reformot pedig már az új tagjelöltek részvételével zárhatnánk le. Sem a tagállamok, sem a tagjelöltek nem ismertették még igazából állampolgáraiknak, hogy miről is szól a bővítés. A legtöbb ember Közép-Európában csak a mezőgazdasági kifizetések körüli vitákról hallott, fogalma sincs más összegekről, például a strukturális alapokból befolyó eurómilliárdokról. A mai tagállamokban viszont az a rémhír terjedt el, hogy igen sokba fog kerülni a bővítés, miközben az aktuális EU-büdzsé mindössze tíz százalékáról van szó.
Az euroszkeptikusok általában nem maguktól születnek, hanem azokká teszik őket. Bizonyos országok igen kellemetlen partnerek lehetnek, ha a lakosság azt hiszi, hogy az EU nem az ő érdekében cselekszik; vegyük például az írországi népszavazást. Sok tagjelölt országban már most csökken az EU-t támogatók száma. Ha az emberek folyton azt hallják, hogy az unió ellenük cselekszik, akkor igen könnyen fordulnak szélsőséges pártok felé. A franciák és a németek már régóta hiányolják a britekből és a dánokból a közösségi szellemet.
Ha az unió nem akar több Nagy-Britanniát és Dániát létrehozni, sokkal nagyvonalúbbnak kell lennie a végső bővítési pénzügyi ajánlat meghozatalakor.

A szerző a Center for European Reform londoni kutatóintézet kutatási igazgatója