Az igazságszolgáltatás rendszerváltása

Elverték a port Solt Pálon a Népszavában annak alkalmából, hogy lejárt második mandátuma is, és ezzel megszűnt a Solt-korszak a magyar igazságszolgáltatás vezetésében. Tizenkét év nagy idő, amely alatt Solt nemcsak a Legfelsőbb Bíróságot vezette, de megalakulása óta a bírói önkormányzatot megtestesítő Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot is. Tizenkét év alatt már figyelemre méltó dolgokat lehet alkotni, Szent László királynak alig jutott több, az ország életében máig nyomot hagyó II. Józsefnek éppen kettővel kevesebb, Klebelsberg Kunó is csak kilencet kapott, de oktatási és kulturális életünk máig élő inspirációt és megvalósított alkotásokat örökölt tőle.
A Népszava cikkírója, Szász István, aki egyébként nem jogász és nincsenek is a kifogásai között jogi természetűek – azért veri el Solton a port, mert véleménye szerint nem szólalt meg ott, ahol a cikkíró szerint meg kellett volna. Hol kellett volna szerinte? Például „néma maradt, amikor Áder János házelnök támadása lemondásra kényszerítette a köztiszteletben álló legfőbb ügyészt”. Majd: „Hol hatáskör hiányára, hol egyébre hivatkozva – meglehet jogilag megalapozott módon, ám a demokrácia és a jogállam íratlan szabályait kikerülve – kitért az elől, hogy állást foglaljon olyan ügyekben, amelyekben például Györgyi Kálmán megszólalt: mint hogy törvényesek-e a csak kormánypártiakból álló csonka médiakuratóriumok, hogy elfogadható-e a parlament ülésezésének az Alkotmánybíróság által is kifogásolt megkurtítása”. Itt most Szász két legyet akar ütni egy csapásra, de hármat sikerül neki, a baj, hogy ezek a legyek a saját fején állomásoznak. Amennyiben igaz, hogy Soltnak jogilag megalapozottan nem szabad megszólalni ezekben az ügyekben (1 légy), akkor Györgyi sem szólalhatott volna meg (2 légy), főként ott nem, ahol az Alkotmánybíróság éppen nem kifogásolta a háromhetes ülésezést (3 légy). Szász Györgyi vállát veregetve akar Solt felé ütni, miközben találata Györgyit éri és persze saját magát, nem ismerve Deák egymondatos törvényjavaslatát a sajtótörvényről: Hazudni pedig nem szabad. Még egy SZDSZ-es önkormányzati képviselőnek sem, még a mai színvonalú Népszavában sem. Mert mint a cikkből kitűnik, a vadászat nem Soltra megy, ő itt csak olyan apróvad, söréttel stráfolt fácánkakas, az elejtendő vad az Orbán-kormány „független igazságszolgáltatás iránti megkülönböztetett ellenszenve”. A lepuskázott fácánt nem felejti el Szász szíjra fűzni, de marad még egy fenyegetése az erdőbe most belépő Lomnicinak is, csak akkor számíthat szimpátiára vadászunktól, ha az „írott és íratlan demokratikus szokások” határozottabb védelmezője lesz. Hogy mik ezek az íratlan szokások, amelyek erősebbek a „jogilag megalapozott” módoknál, azt Szászék majd adott esetben előírják neki.
Jó, hogy megjelent ez a cikk, mert legalább rávett arra, hogy a Solt-korszak lejártával vizsgáljuk meg újra, hogy is áll az igazságszolgáltatás, a bírói függetlenség, a szakmai munka, mert sokkal kevesebbet foglalkozunk a harmadik hatalmi ággal, mint a másik kettővel, pedig semmivel sem kisebb a súlya a társadalom normális és kiegyensúlyozott működésében, az állampolgárok jó közérzetének kialakításában, a demokrácia, a jogállam gyakorlati megvalósulásában.
Nem feladatom (ha az lenne, sem vállalnám) és nem is célom, hogy Solt Pált megvédjem a nemtelen támadás alól. Annál is inkább nem, mert Solt Pál nem érdemdúsan vonul ki a színről a második felvonás végén, a lehulló függöny nem tudja elleplezni sem a főhős hibás dikcióit, téves szerepfelfogását és azt a rendezői hibát, amely e fontos darabban főszerepet bízott rá, aki alkalmatlan volt a szerep eljátszására. Persze a darab is gyengén lett megírva, s ha találkozik egy rosszul megírt darab egy gyenge főszereplővel és sok-sok gyenge mellékszereplővel, akkor a végeredmény nem lehet más, csak bukás. Soltot nem azért kell elmarasztalni, amit Szász a szemére hány, mert abban ártatlan, sőt éppen abban marasztalható el, amikor átlépte hatáskörét és a Szász által hiányolt fellépést megtette. Emlékezzünk, hogy az 1994-es választások előtt miként fogadta Horn Gyulát és adott neki jogi tanácsokat (nesze neked bírói függetlenség!). Ez csak emberi hiba, téves szerepértelmezés, ami ennél lényegesen több és súlyosabb, hogy Solt vezetése alatt a magyar igazságszolgáltatás állapota nem hogy javult volna, de egyre mélyebb és mélyebb bugyrokat jár meg, s jelenleg a sír szélén áll.
Sok szó esik a bírói függetlenségről, amelyről a pártállami évtizedek alatt szó nem eshetett, illetőleg csak szó, de a gyakorlatban ismeretlen volt. Nem beszélek én most a koncepciós perekről, a politikai justizmordokról, de még egy vacak kis szomszédjogi vitát is a párttitkár rokona javára kellett eldönteni a pártbizottság átszólása alapján. Mindez oda vezetett, hogy ma már egy polgár, ha elveszti a perét a bíróságon, elsősorban és kivétel nélkül mindig azt mondja: Hát persze, mert befolyásolták a bírót! (Mint a szovjet–magyar meccsek után, ha kikaptunk, pedig sokszor kikaptunk csak úgy, magunk is.) Ha figyelembe veszem a Transparency International, a korrupciót vizsgáló nemzetközi szervezet jelentését, amely szerint a Magyarországon jelen lévő korrupció egyik fellegvára még mindig a bíráskodás, nehezen tudnék vitatkozni ügyfelemmel, de én mégis inkább azt hiszem, nem vitatva a befolyásolás örök lehetőségét (lásd Arany János: A fülemüle), hogy a rossz ítéletek nem a bírói függetlenség megsértésének következményei, ha csak úgy nem, hogy bíráink túl sokszor maguktól a jogszabályoktól is függetlennek tekintik magukat.
Gyakorló ügyvéd kollégáim a megmondhatói (és persze ügyfeleink), hogy iszonyatos szakmai nívótlanság van a magyar igazságszolgáltatásban. Ha egy fővárosi bíró ítélete indoklásában olyan jogszabályra hivatkozik, amelyik még a tényállás időpontjában nem is volt hatályban; ha jogerős ítélettel elbíráltan az elévülési határidőn belül indított igényérvényesítést el lehet utasítani azzal, hogy elkésett; ha lejárati idő előtt kihantolt szülői sír miatt indított kártérítési perben 1 forintot sem ítél meg a jogerős ítélet – és ezek csak példák a praxisomból, egy ügyvédéből a sok közül –, akkor súlyos, igen súlyos gondok vannak a szakmai munkával. Kollégáimmal szívesen ajánlkozunk bármelyik napi vagy hetilapnak egy rovat beindítására, amelynek címe: A hét ítélete, ahol ismertetnénk a héten hozott legnagyobb szamárságot. Súlyos viták lennének, mit hagyjunk ki…
És akkor még nem beszéltünk az igazságszolgáltatás szakmaisággal egyenrangú másik pilléréről, az ítéletek aktualitásáról, hogy ne évekig tartsanak a perek. A szentendrei bíróságon most lépett tizenegyedik évébe egy házassági bontó és vagyonközösség-megszüntetési per. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon egy közös tulajdon megszüntetése iránti pert hét éve kezdett tárgyalni egy bírónő, aki az első tárgyalás után elment gyermeket szülni, nemrég jött vissza és most újra ő tárgyalja a pert, amely azóta sem fejeződött be. A Veszprém megyei bíróságon, amelynek elnöke az Országos Igazságszolgáltatási Tanács tagja, s mint ilyen az igazságszolgáltatást irányító legfőbb vezetők egyike, hat hónapig nem is küldték vissza a hatályon kívül helyezett és új eljárásra előírt ügyiratot a városi bíróságra az eljárás folytatása végett, és amikor az ügyvéd megkérdezte az elnököt, mi erről a véleménye, akkor ahelyett, hogy úriemberként lemondana (ha két vonat Lyonban összeütközik, a francia közlekedési miniszter lemond, nem azért, mert ő vezette a vonatokat, hanem mert övé a politikai felelősség), válaszában kioktatja az ügyvédet: miért nem nézett előbb az ügy után, miért hagyta ilyen sokáig, hogy a bíróság ne küldje vissza az aktát?!
A siralmas szakmai színvonalnál csak az eljárások csigalassúsága borzasztóbb. Milyen eredményt ért el a leköszönő elnök e vonatkozásban? Folyamatosan kapjuk a jobbnál jobb statisztikai eredményeket, most már állítólag az ügyek 80%-a befejeződik fél éven belül, ezek szerint ügyvéd kollégáimmal mi mindig csak a többi 20%-ot képviseljük, merthogy éppen fordítva tapasztalja a jogkereső közönség, az érdemileg megindult peres eljárásoknak legfeljebb 20%-a fejeződik be fél év alatt (már ha egyáltalán ennyi idő alatt visszaküldik az aktát, lásd Veszprém). Számtalanszor leírtam és megfogalmaztam, sosem lenne ennyi önbíráskodás, nem virulnának a behajtócégek, ha az igazságát kereső polgár gyors és szakmailag jó ítéleteket kapna. A társadalmilag elítélendő és deviáns magatartások jó része is abból adódik, hogy elkövetői tudják, nem fognak bírói eljárást indítani ellenük, mert nem éri meg, a két-három év múlva születő ítélet semmit nem old meg.
Szükség van-e a táblákra? Egyre biztos, talán kettőre is, de honnan lesznek jó táblabírák? Táblát létrehozni anyagi kérdés, de a táblán jó ítéleteket alkotni szellemi és alkalmassági kérdés. Tud úszni? – kérdezte Hofi. – És ha megfizetem? Aki nem tud ma a megyén és a fővárosban, az nem fog tudni táblabíróként sem. Minden bíróságon van egy-két kiváló bíró, én is ismerem őket, legtöbbjükkel tiszteletteljes és szívélyes viszonyban is vagyok, de egy-egy fecske nem csinál nyarat. Amikor egy ország hördül fel egy ítélet hallatán, hogy oda a bírói függetlenség, legtöbbször semmi sem történt, csak alkalmatlan bíró hozott katasztrofális ítéletet.
Minden ügyfelemet egyezségre késztetek, higgye el, jobb egy kompromisszum, mint egy bizonytalan tartalmú ítélet. De hisz’ igazam van ügyvéd úr – mondja a szerencsétlen. Tudom – felelem, de ez még kevés. Magas szakmai színvonal mellett lehetetlen lenne, hogy jogszabályokkal alá nem támasztott irreális, csak időt húzó perbeli védekezések naponta előkerüljenek, de ma minden peres fél mindent megpróbál, mert a tapasztalat szerint néha és egyre többször még a kapanyél is elsül.
Korábbi cikkemben (MN 2000. jan. 29.) már foglalkoztam az okokkal, ezt megismételni szükségtelen. Társadalmi presztízsében végzetesen leromlott a bírói pálya. Nem gyakorol semmiféle vonzerőt a fiatal joghallgatókra, sem társadalmi elismertségében, sem anyagi ellátottságában, bár a jelenlegi jogászi túltermelés hullámai mindenhová elérnek majd. A törvényhozók sem voltak figyelemmel az elmúlt 12 év jogállami kiteljesedésére, hogy több nagyságrenddel nagyobb a lehetőség a peres út igénybevételére. Ezzel együtt nem nőtt arányosan a létszám, a háttérkapacitás, a segítőszemélyzet s főként nem nőtt eléggé a bírák anyagi elismerése. S mint látjuk, alkalmatlan emberek vezetik az igazságszolgáltatás önkormányzatát, ha pedig vak vezet világtalant – ezt már a Biblia is megírta –, a végén mindketten gödörbe esnek.
Nem áll hát kis feladat előtt Lomnici Zoltán, nagy az elvárás, de nagy a bizalom is vele szemben. Lomnicit húsz-huszonöt éve ismertem meg, mint kerületi bírót és mindvégig igen jó véleménnyel voltam emberi és bírói magatartásáról, kifejezetten örültem, amikor a köztársasági elnök őt jelölte erre a nehéz posztra. Lomnici – elődjével ellentétben – nem volt a hatvanas évek elején a jogállamnak nem nevezhető Magyar Népköztársaságban a Legfelsőbb Bíróság elnökének jobbkeze – hisz akkor éppen általános iskolás volt. A rendszerváltozás tehát június 26-ával végbement a Legfelsőbb Bíróság vezetésében. Most már „csak” az kell, hogy Lomnici vezetésével az Országos Igazságszolgáltatási Tanács lásson végre munkához, de dolgát nem könnyíti meg, hogy bár az elnök személye változott, a tanács összetétele nem. Az új elnöknek nincs könnyű feladata, de van feladat, s ha a kihívás megtalálja emberét, akkor a feladat megoldható. Kollégáim által is feljogosítottan kijelenthetem, hogy ebben a tisztességes ügyvédek partnerei lesznek. Lomniciben nem csak a köztársasági elnök bízik, de én magam is.
Solt a magyar Alföld egyik legmélyebb pontján fekszik, a Lomnici-csúcs a történelmi Magyarország egyik legmagasabb csúcsa volt a Magas-Tátrában. Nomen est omen? Higgyünk benne. Mi mást is tehetnénk az igazságszolgáltatás egyre mélyebbre ásott sírja előtt?
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja