Kitüntetve

Ami jár, az jár… Azt senki ne mondja, hogy hálátlanok. Feledékenyek. Vagy a látszatra adnak legalább. Nem. A sarzsi jár. Mindenkinek. A zsoldosnak pedig mindenekelőtt. És persze majd meg lesz magyarázva. „Szakmaiság” – ez lesz a jelszó…
Nézzük először a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, annak is a polgári tagozatát.
Kellett, nagyon kellett valaki, aki ötvenhatosként vagy ötvenhatos hozzátartozójaként legitimálja őket valahogyan. Litván György vállalta ezt a melót meg a Kivégzett lánya. Hát megkapták… A „szakmaiság” pedig Surányi Györgynél domborodik, ő kiváltképp a CW Bank ügyeiben nyújtott maradandót – ő is megkapta. Aztán itt van Hetényi István. Ő Kádár pénzügyminisztereként hagyott miránk egy virágzó országot, már önmagában ezért megérdemelne sokat, de élete munkásságára most tette fel a pontot, amikor elment tanúskodni D–209 ügyében a bizottság elé. Igen, ez volt egy nagyszerű életút utolsó állomása, koronája, a Hetényi apoteózisa. Mert egyszerre három majomként nem látott, nem hallott, nem beszélt, csak tudott róla – s ez elég a KÖZTÁRSASÁG középkeresztjéhez.
Ez elég hozzá…
Van egy régi vicc. Az őrmester sorba állítja az újoncokat, aztán érdeklődik. – Maga meg micsoda civilben? – Jelentem, egyetemi tanár! – Aha… És maga? – Jelentem, tanár! – Aha… Hát maga? – Jelentem, tanársegéd! – No, oszt maga hun b… el?
Így járt szegény Bodor Pál. Bodor Pali későn futott, neki csillag nélkül jutott… Pedig gyalázkodott rendesen négy esztendeig, mi tagadás. Sebaj, majd jövőre. Hiszen most újabb négy évig megint lehet szidni a politikát, de most az ellenzéket. Tudja ezt Farkasházy is, miképpen azt is tudja, hogy a „humor ellenzéki műfaj”. Ez a következő időszakban azt jelenti majd, hogy az ellenzéket kell gyepálni…
Amúgy a hét törpéből csak kettő kapott sarzsit. A Farkasházy meg a Gálvölgyi. Mi lesz a többivel? Kitalálom: március 15-re van két Kossuth-díjasom, egyik a Verebes. Aztán szolgálni tovább, rendesen. Kimeríthetetlen téma legyen nekem az Orbán, az Orbánné meg az elmúlt négy esztendő! A jelennel pedig ne foglalkozzunk. Úgyis megírta az újság, hogy az RTL Klub ősztől száműzni akarja a Heti Hetesből a politikát. A legfőbb ideje. Elegük van a népeknek a politikából, a teremtésit neki, meg aztán ezen a felkészült Cicerón, ezen a szeplőtlen múltú, nagyszerű emberen és kormányán úgysem lehetne fogást találni…
Persze egy ilyen Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje jutott még a Bolgárnak is, egyebek mellett „több évtizedes kimagasló írói” tevékenységéért (Jézusom, mit adnának ezek Mikszáth Kálmánnak vagy Krúdy Gyulának?), aztán volt egy elfekvő tisztikereszt az elfogulatlan és szigorúan „szakmai” Halmainak, további két remek humorú humoristának, Selmeczinek és Trunkónak, de az igazi, a legmegérdemeltebb, a megkérdőjelezhetetlen tisztikeresztet Wisinger István kapta.
Wisingert jövőre fel kellene terjeszteni Nobelre is… Meg francia Becsületrendre is. A bátorságáért, karakánságáért, egyenességéért, jellemességéért – meg azt úgyis sokan megkaphatják… Ugyanezért…
S idén egy igazi lovag is akadt végre.
Van az embernek mindenféle képzete a lovagokról, míg oktalan gyerekember. Artúr király Kerek asztalát látja maga előtt, csupa-csupa rettenthetetlen hőst, vasmarkú, vasakaratú talpig férfiakat, a gyengék oltalmazóit, elesettek gyámolítóit, hölgyek támaszait, trubadúrok és Minnesängerek lantjára illő páncélos vitézeket, véres csatákban élen járókat, kik világ végére zarándokolnak a Szent Kehelyért…
Na, idén a Mészáros bírt lovagkeresztet kapni…
A Tamás…
Hja, kérem, változnak az idők! Manapság a Juszt kerek asztalánál kell üldögélni, a szent kehelyért pediglen nem köll világvégire, csak a Köztársaság térre menni.
Mészáros Tankréd… Uramatyám, hogy megváltozott ez a mese!…
Egy ilyen lovagkereszt jutott még a Joint Alapítványnak is, hát, az is megérne egy róm. kat. szentmisét…
De legyünk őszinték: Így kell ezt csinálni!
Mire való a finomkodás, szöszmötölés, látszatra ügyelés. Az elmúlt négy évben patikamérlegen osztogatták a kitüntetéseket, nehogy kimaradjon valaki a másik oldalról, mert akkor mit fognak majd szólni…
Szóltak. Mindig, mindenért. Hörögtek, visítottak.
Most végre az elégedettség csöndje telepszik lapály életünkre.
Medgyessy pedig már készül az újabb baráti ebédre, Farkasházyval, Szinetárral, Vágóval, Veérrel, s még mielőtt kikéri az áfás számlát, meg lesz dumálva, ki kapja jövőre a Kossuth-díjat.
Mondom: a Verebes…