A hazugságról

Az a nemzet, amelyik elfelejti önbecsülését, amely feladja nemzeti jelképeit, kineveti és értéktelennek tartja azokat az eszméket, amelyek a nép gyermekeit egy nemzetté fűzik össze, az a pusztulásba indul.
Mindig vannak olyanok, akik szárnyalnak és realitásérzéküket elvesztik, őket időnként vissza kell hívnunk a földre. Természetesen úgy, hogy szárnyukat ne törjük el. Akik pedig a Föld mélyében lakoznak, a felszínre kell hogy segítsük őket. Természetesen úgy, hogy megízleljék a tiszta levegő ízét, a napfény melegét.
Ha valaki tiszta elméjét feladja és eltűri mások hazugságát, az saját önértékelését dobja kútba. A tény maga az igazság, a tény nem kérdés, így vitázni azzal nem érdemes, aki megteszi, a hiteltelenségét növeli.
Mindannyiunkban kell, hogy legyen annyi önbecsülés és hazaszeretet, amely arra sarkall bennünket, hogyha a nemzetnek vagy az országnak baja van, annak megoldására törekedjünk, ne annak mélyítésére. Persze, mondhatnánk: „Na és?” Ha nem elég a sebtapasz, minek arra gézlapokat pazarolni.
„A hazugság végtére is igazság, mely álarcot hord.” Igen? Kérdezhetnénk. Ma Magyarországon sajnos ez az álarc akkora, hogy a színészt már nem látjuk s lassan az egész színpad is eltűnik.
Az embert az állatvilágból – sok más mellett természetesen – az emelte ki, hogy elkezdett gondolkodni. Ha valaki gondolkodik, akkor különbséget tud tenni a jó és a rossz között. Az ember – természetesen – nem létezik hibák és rossz tulajdonságok nélkül. Mindössze akkor van különbség, ha az egyik önkéntelen, mint például a hangos beszéd, a másik pedig befolyásolható, mint például: vagy megmondom az igazat, vagy hazudok. (A gondolatsorban használt hazugság – mint kifejezés és problémaköre – sehol nem jelenti a jótékony füllentést!) Itt a választás lehetősége. Aki tudatosan választja a rosszat, a hamisat, az nem egyszerűen balga lélek, hanem gonosz. A társadalom szegmenseinek ismerete egy szükséges muszáj. Ha valaki nincsen tudatában annak, hogy van a társadalomnak egy olyan rétege, amelyet nem lehet észérvekkel meggyőzni, az nincs tudatában a kérése mértékével sem.
A következőkből kell kiindulnunk. Amikor valakit meg akarunk győzni valamiről vagy egyszerűen tudatni szeretnénk arról, hogy helytelen, amit gondol, a kölcsönös kérdések és válaszok árjából kidomborodik a vélemény, a szabad akarat által szőtt gondolat, amelyet feltételezhetően saját emberi tartásának megfelelően alkotott. Gondolatkísérletünk egy fontos mozzanatot taglal. Azt, hogyha X kifejti a véleményét és tudja, hogy neki van igaza, azzal nem számolhat, hogy Y, aki meghallgatja, tudatosan nemlegesnek tartja, amit mond és hogy Y pontosan tudja, hogy rossz célt, gondolatot pártol s direkt mond X-nek ellent.
Az ilyen esetek tömegesen fordulnak elő, nem lehet figyelmen kívül hagyni őket. Sajnos az az ember, aki dacból, gonoszságból, irigységből beszél és gondolkodik, képtelenné válik az emberi kommunikációra. Bármit is tegyünk, akármit is mondjunk, nemleges válasszal fogunk találkozni. Ismételten hangsúlyoznám, nem tájékozatlanságból vagy saját észérvekkel megtámogatott véleménye alapján dönt, nincs mit eldöntenie, tudja, hogy nemet fog mondani.
Márpedig az összefogás a kölcsönösségen, a feltétlen emberbaráti szereteten és a másik ember irányában tanúsított kölcsönös tiszteleten alapul.
A kérdéseink talán így hangozhatnának: vajon aki hazug médiumokból táplálkozik, pontosan tudja-e, hogy mi az igazság, ha tudja, mi a véleménye, miért hallgatja, nézi és olvassa őket, aki pedig pártolja őket, miért teszi ezt? Miért nem gondol arra, hogy a folyamatos hazudozás révén a világképe deformált, értékítélete pedig gyenge alapokon álló, semmitmondó szófordulatok tengere lesz, melyben az igazság fényét a szeme később már nem bírja majd, noha tudjuk, hogy a „fény minden szemnek világít”.
Mostanra már olyan mélységekbe ereszkedtünk, hogy egy spicli és kufárjai azt próbálják elhitetni, hogy az elmúlt negyven évben ez az alávaló, a pártállami diktatúrát kiszolgáló embertömeg értünk harcolt. Tudjuk, hogy nem voltak kevesen. Tudjuk, hogy sokan még most is itt járnak-kelnek közöttünk, mint deres homlokú, kiemelt nyugdíjasok.
A hazánk lassan olyanná válik, mint egy öreg pajta, ahol minden árulkodó jelet, minden beszélni tudó és beszélni akaró bizonyítékot egy méter vastag pókháló borít, melyet átvágni lassan képtelenség lesz.
Csak remélni tudom, hogy valaki végre megtalálja azt a kést, amellyel átvágva ezt a sárhalmazt és pókhálóba bújtatott mocskot, bizonyítja végre a tudatosan nemet mondóknak, az örökös tagadóknak, hogy önös érdeket nem helyezünk össznemzeti cél elé, hogy a megélhetési politizálást soha senki nem fogja tolerálni, hogy tudjuk az igazat és ne hazudjon tovább a kufártábor, felesleges. Egy fontos gondolatra jó lesz azért odafigyelni, tisztelt hazugságot reggeliző, ebédelő, vacsorázó baloldali gondolkodók (persze, ha van ilyen): „Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek…”

A szerző egyetemi hallgató