Amikor elég volt

Amikor elég, akkor elég. Hangos szóval kell ezt kimondani, erősen és érthetően: különben nem hallják meg. Aki ezt nem érti, az vagy nem akarja érteni, vagy nincs elege. A hazugságot, az erkölcstelenséget és a rabló hadjáratokat nem lehet fejcsóválással, intellektuális hümmögéssel, várakozó állásponttal megszüntetni. A hazugság, az erkölcstelenség és a rabló hadjárat nem szűnik meg önmagától, nem száll magába a vádló tekintetektől, és nem hatódik meg a síri csendtől. Hanem kigömbölyödik tőle, erőre kap és újult erővel lendül előre.
Aligha ártott valaki többet nekünk, magyaroknak, mint aki elhitette, hogy jobb a tisztességtelen béke, mint a tisztességes békétlenség. Hogy jobb nekünk behúzni a farkunkat, és nem haragítani magunkra azokat, akik megloptak bennünket. Hogy tartsuk oda másik orcánkat is, századszorra és ezredszerre is. Hogy inkább törődjünk bele a megaláztatásba, a kifosztásba, a terrorba és az elnyomásba, csak béke legyen.
Milyen béke? És milyen áron?
A most látható áron. Azon az áron, hogy az erdélyi magyarság kétszázezer főt fogyott az elmúlt tíz év alatt. Azon az áron, hogy jelenleg a gyarmati lét felé vezeti a maradék Magyarországot egy elvtelen és lélektelen kufárhad. A megrontott, megromlott, önálló gondolkodásra képtelen és önnön érdekei ellen cselekvő „fogyasztói társadalom” intézményesítése árán.
Hát béke az ilyen? Hát kell nekünk ez a béke?
Nézzünk magunkba, nézzünk nagyapáink fényképére, a világháborús vitézségi érmekre, hallgassunk oda a déli harangszóra, gondoljunk vissza jobbik önmagunk történelmére, Lajosra, Mátyásra, Lászlóra és Árpádra. Nézzünk magunkba, és képzeljük kezünket újra a kard markolatára. Mert minket, békétlenkedő, egyenes gerincű, gyönyörű magyarokat nem orseolópéterek, dobzselászlók és kunbélák mentettek át egy ezredéven: hanem azok, akik mertek és tudtak kardot rántani akkor, amikor annak ideje volt.
Most pedig nagyon ideje van. „Karthágónak pusztulni kell” – mondotta hajdan minden beszéde végén a római rétor, s hozzá hasonlóan ma minden felelősséget érző magyar közírónak ki kellene mondani a szót: elég volt. Mert elég volt a reneszánszát élő kommunista Karthágó vircsaftjaiból, szemérmetlenségéből és elvetemültségéből. Elég volt e tisztességtelen békéből, melynek a mi birkaságunk a záloga.
Ezért igenis, „fel kell szedni az utcaköveket”. Békétlenkedni kell, nagyokat és erősen kiáltani, és visszaütni, minden egyes alkalommal. „Megelőző csapásokat” mérni, úgy, ahogyan tőlük, az ellenségtől tanultuk.
Ha nem ezt tesszük, önmagunk, és ami még rosszabb: az utánunk jövők ellen vétkezünk. A legfőbb veszélyt a mi számunkra nem a D–209-es kormánya, nem a rókaképű ügynökök és nem a bértollnokok hada jelenti: a legfőbb veszély önnön tétlenségünkben rejlik. A restség az ördög szálláscsinálója, tartja a keresztény morál. A kételkedés kétségbeesést szül, s ahol a cselekvés hiányzik, ott az elmúlás üt tanyát.
Az országnak, és ami ennél is több: a nemzet jobbik és nagyobbik részének elege van. Ne tévesszen meg senkit a kisebbik rész önelégültsége, az árokbetemetés és társadalmi béke bülbülszavú szónoklatai. Mindig és mindenkor voltak árulóink, labancaink, kollaboránsaink, szálláscsinálóink. Akik szépen csengő aranyért, cservonyecért, forintért, lejért, dollárért örömest kiárulták a béke nevében a hazát.
Szép a magyar nyelv: az áruló név magában hordja lényegét. Ezekkel az árulókkal nem lehet kiegyezni, nem szabad békében élni. Nem nyújthatunk kezet nekik, mert lelopják az ujjainkat, és ha élni hagyjuk őket, megfojtanak bennünket, mert parazitának is túl mohók: megölik az őket éltető nemzettestet. Ma, a jobbik magyarság dühtől elszoruló torokkal, ökölbe szorított kézzel és elkeseredetten hallgatja egyfelől a fülsiketítő lármát, az ők lármájukat – és másfelől a néma, alig-alig felszakadozó fagyos csendet.
A kettő között feszülő „béke”: a tehetetlenség békéje nagy veszélyt hordoz magában: mert örökre berekedhet, elnémulhat a ki nem mondott szó miatt a torok, görcsberándultan maradhat a meg nem tett mozdulat miatt a kéz, és halálos letargiává válhat az orvosolatlan elkeseredés. Azok a fiatalok, akikben még eleven a cselekvés, akiknek természetes eleme a forradalmi láz, akiknek még nem törött el gerince, cselekvésre várnak. Ne engedjük, hogy azt higygyék: jobbnak lenni, okosabbnak lenni, hinni valamiben csupa-csupa hátrányt jelent, önkéntes némaságot, keserű önmarcangolást. Mert nem igaz ez, és nekik nem szabad apáikhoz hasonlóan elhinniük ezt a hazugságot.
Elemi törvénye minden stratégának, hogy a jól táplált, erős és harcra vágyó csapatokat nem szabad tétlenségre kárhoztatni: mert önmaga ellen fordul, és szétzüllik a csapat. A bomlás első jelei már figyelmeztetően mutatkoznak: míg nagyobb nem lesz a baj, rá kell engedni, rá kell vezetni őket az ellenfélre: mert ők maguk sem kívánnak mást, s jutalmukként csupán annyi kell, hogy harcolhassanak mindazért, amiben hisznek.
Engedjük őket cselekedni. Mutassunk utat, tárjuk szélesre a kapukat, engedjük őket, hogy emberségből példát, vitézségről formát adhassanak. Nem kell többé a rossz cselekvéstől tartani: számunkra immár nincsen rossz cselekvés, és félnünk csupán a tétlenségtől kell. A csillagok nekünk állnak, csapataink harcrakészek, az ellenséget ismerjük, és nem félünk tőle. Csupán egyvalami hiányzik, egyvalaki nincs a helyén – nélküle pedig hiába az okos hadnagyok és hiába a vitéz katonák.
Jöjjön hát, akinek jönnie kell. Álljon az élre, oda, ahol a helye van, és mondja ki erős, tiszta hangon, hogy elég volt a várakozásból.
És akkor végre véget vetünk ennek a tisztességtelen békének, hogy szebb és igazabb béke maradjon a jövő Magyarországának.

A szerző író