Mire adnak esélyt a polgári körök?

Első lépésként azt kell elérni, hogy az egyes polgári körök – amelyek száma már tízezer fölött van – egymásra találjanak, majd vegyék fel a kapcsolatot a helyi Fidesz-szervezetekkel – mondta Áder János a Magyar Nemzet tudósítójának (2002. július 20.). E gondolat lényegében megismétli azt, amit korábban a televízióban hallottunk Rogán Antaltól, miszerint ők majd megmondják a szerveződő köröknek, hogy mit gondoljanak a világról, a köz dolgairól, a politikáról. A polgári társadalom éppen fordított logika alapján működik.
Azon, hogy itt valami nincs rendben, Orbán Viktor mintha már elgondolkodott volna. A MN-nek adott (2002. július 6.) interjúban azt fejtegette, más országok pártjai sem tudnak mit kezdeni a kívülállók támogatási szándékával. Nincsenek Magyarországon kívüli tapasztalataim, s nem szívesen mondok semmi jót az egykori MSZMP-ről, de az állampárt szoktatta ahhoz a lakosságot, hogy illetékes tisztviselőik foglalkoztak a hozzájuk fordulók panaszaival.
Miközben a Fidesz alapítóit szoros barátság fűzi össze, ma már sok olyan párttag van, akinek az egymásra találást kiváltó eszméikhez (és élményekhez) szinte semmi köze sincs. A párttá alakulás együtt járt azzal, hogy csatlakoztak a pusztán érvényesülést keresők, ami természetes. A kormányra kerülésnek már a reménye is azt hozta magával, hogy a helyi szervezetek bezárkóztak, nehogy régi tagjaiknak osztozniuk kelljen a lehetséges előnyökben. Így jutottak oda, hogy a kis létszámú Fidesz-szervezetek a választási bizottságokba nem tudtak kellő számú fölkészült biztost küldeni, s ez a tény nagyban elősegítette a szavazatszámlálási vita kialakulását. Arra sem volt elég – és hiteles – vállalkozó, hogy a jól kiválasztott képviselő mellett érveljen. (A kiválasztás kérdésének vitathatóságára Kósa Lajos hívta föl a figyelmet a Fidesz választás utáni kongresszusán.) Sajnos a választók többsége nem nyilatkozott meg egyértelműen a polgári pártok javára, s ha a szavazatok összeszámolásakor csalások történtek, azért nem más, mint a lebonyolítás időszakában hivatalban lévő kormány a felelős.
A tömegpártok kora talán lejárt. Igaza lehet Orbán Viktornak, különleges lelki alkat szükséges ahhoz, hogy valaki e fegyelmet kívánó szervezetek soraiba lépjen személyes érdekek keresése vagy politikai pályára lépés nélkül. Az utóbbihoz átlagosnál szélesebb látókör, erős közéleti érdeklődés, gyors felismerési képesség szükséges, mindez azonban senkit nem tesz mindentudóvá. Ezért nélkülözhetetlen a szoros kapcsolat a szavazópolgárokkal, különleges érzékenység gondjaik fölismerésére és elszánt elkötelezettség érdekeik védelmére. A mai magyar társadalom közgondolkodását alapvetően meghatározza, hogy még az iskolai (egyetemi) tanulmányaikat az elmúlt tizenkét évben befejezők is fölülről irányított társadalomban nőttek föl. Antall Józsefnek – személyes véleményével ellentétben – a változtatások jelentős többségét lakossági érdekek rovására kellett végrehajtania. (Ezért beszélt kamikaze szerepről.) Azaz a miniszterelnök mélyen demokratikus elkötelezettsége ellenére fölülről irányította az országot, a – gazdasági és társadalmi csodában reménykedő – közvélemény várakozásával ellentétben. Életpályák siklottak ki addigi útjukról, miközben – beavatkozási lehetőségeinek körén kívül – olyan szokatlanul nagy mértékű (és látványos) vagyonszerzések mentek végbe, amelyek sok embert fölháborítottak. Noha időközben a törvényszegések büntetlenségének gyanúja, a következménynélküliség megszokottá vált; az 1998-as választások előtt a Fidesz, most az MSZP– SZDSZ leghatásosabb érve mégis a „lopnak” vádja volt. (Ezt az Orbán-kormány nem tudta bírósági ítéletekkel bizonyítani, s ezért felelősek azok a bírák is, akiknek tevékenységéről a hozzáértő ügyvéd, Jávor Béla többször írt alapos elemzést a MN-ben. Mivel várhatóan most is így lesz, sokan úgy vélik, mindegy, kik kormányoznak.)
Az, hogy a fölülről irányított ország 1990 előtt rosszul működött, arra a következtetésre is vezetett, hogy korszerű módszerekre van szükség. Annál inkább, mert az úgynevezett fejlett világ országait gyakran rengetik meg a vezetői válságok botrányai. Nemrég a Newsweek című amerikai hírmagazin egész számot szentelt az Európai Unió korrupcióinak, majd a CNN az amerikai alelnököt vádolta ezzel. Minden demokratikus országban gondot okoz a fölülről hozott döntések és az alul megnyilvánuló vélemények viszonya. Különösen napjainkban, amikor az élet minden területén fölgyorsult változási folyamatok azonnali határozott intézkedéseket követelnek olyan ügyekben, amelyek összefüggéseit az átlagpolgár nem láthatja át. (Gondoljunk az adósságkezelés vagy az MNB KGB-gyanús bécsi CW-ügye kapcsán a Surányi-féle bankvezetésre.) A napi politikában sokszor teljes bénulást idézne elő, ha a vezetők belebonyolódnának a társadalommal folytatott – gyakorlatilag végtelen – vitákba. A tudományos válasz igénye hozta létre a politológus- szakmát, alakította ki a közvélemény-kutatásokat, s nagy szerepet adott azoknak az üzleti életben kialakult (fogyasztható javak eladását elősegítő) módszereknek, amelyeket – elég megtévesztően – PR-nek neveznek.
Noha a legutóbbi két választás (főleg a Fidesz szempontjából) egyszerre bizonyította a politológusok és a közvélemény-kutatók csődjét, a párt vezetői túlságosan hisznek ezekben. 1998-ban a PR-nek kevés szerepe volt a választási győzelemben (sokkal nagyobb az MSZP–SZDSZ által akkor lebecsült elégedetlenségnek, valamint a Fidesz mellett már akkor fölsorakozott köröknek). Ezt követően pedig nyilvánvalóan beigazolódott a polgári kormány arculatformálójának tökéletes szakmai alkalmatlansága. Az Orbán-kormány arculatát nem tényleges eredményei határozták meg, hanem az a sár, amit ellenzéke ráfröcskölt, s az ezért fizetettek nem tudták ezt tűzijátékokkal ellensúlyozni. Aki valamit el akar adni, annak ismernie kell a lehetséges vásárlókat. A Fidesz vezetői olyan tanácsadóban (tanácsadókban?) bíztak meg föltétlenül, aki(k) nem ismerik a magyar társadalom közgondolkodását, s mintha ingerelni akarnák a fölmerülő kérdések meg nem válaszolásával. Kétségtelen, hogy a Fidesz részletes programját aligha olvasták az MSZP-re szavazók, de ez semmit nem változtat azon. Hiányoztak belőle azok az érvek, amelyekkel a polgári kormány a bizonytalan választókat megnyerhette volna. Változást kínáló új elképzelések nélkül nem lehet meggyőzően válaszolni a kormányzati időszak – szükségszerűen fölmerülő – nyitott kérdéseire. Ilyesmi pedig nem található ezekben a vitairatokban. Igen nagy rokonszenvet kellett kiváltania az Orbán-kormány politikájának, ha végzetesen elhibázott választási taktikája ellenére akkora tömegtámogatást tudott elérni, amekkoráról egyrészt az eredmények, másrészt a csalódottságában tüntető (a lakosság minden korosztályából kikerülő) tömeg többszöri (és önkéntes) megmozdulása tanúskodik. Meg lehetett volna fogalmazni a közvélemény által várt elképzeléseket? Minden bizonynyal. Sokan ismerték azt. De erről most már a polgári körök tagjait kell megkérdezni.
A következő választás azon dől el, belátják ezt a Fidesz politikusai, vagy nem. Az úgynevezett jobboldal érdekében, a mi érdekünkben – noha saját jobboldaliságomat nem tudom meghatározni, az pedig, hogy egy tandíjat eltörlő, állami tulajdont erősítő kormány jobboldali-e, erősen vitatható. Örültem, amikor azt láttam a képernyőn, hogy Schmitt Pál, akire októberben szavazni fogok, virágcsokorral üdvözölte Gy. Német Erzsébetet, akire nem (ha elindul). Ezekkel a csokrokkal azonban nem lehet betemetni a társadalmat kettészelő árkot. Akkor sem, ha a mindennapi életben más világképű, más előéletű emberek gyakran nagyon jól megértik egymást. A szakadék mégis létezik. Távol állnak egymástól világképeink, s még távolabb fölfogásunk Magyarország jövőjének föltételeiről. Arról is meg vagyunk győződve, hogy közéleti szerepben nem elég tisztességesnek lenni, ezt bizonyítani kell tudni. Nem tudhatom, mi igaz a polgári kormány kétes üzleti kapcsolataival, a bizalmával visszaélésekkel kapcsolatos vádakból és mi nem, de bizony az Orbán-kormány ezektől nem határolódott el kellően. Annyira nem, hogy a választási hangzavarban az MSZP állíthatta azt, amiről a polgári kormánynak kellett volna egyértelmű bizonyítékot adnia: feladatát nem hatalomgyakorlásnak, hanem a közérdek szolgálatának tekinti.
Sokan szeretnék lezárni a múltat a jobb jövő reményében. A múlt azonban soha nem fejeződik be, mert minden, ami jelen idejű, arra épül, abból indul ki, s szinte azonnal azzá válik. Mindent, amivel érzékszerveink vagy szellemi erőink révén találkozunk, múltbéli tapasztalatainkhoz viszonyítunk. Lehet, hogy a politikai értelmű lezáráshoz több kedvem lenne, ha drága gépkocsikkal száguldoznék, ha a budai hegyek zöldjében álló (sokéves bevallott jövedelmek többszöröséből épített) luxusvillák egyikében laknék. Ehelyett azonban hosszan várakozom az egyre ritkább villamosra, buszra, metróra; döcögök a mocskos vonatokon, és ha kinézek az ablakomon, a szemben lévő ház második világháborús sérüléseit látom, mert csaknem fél évszázada nem újították föl. Ha pedig kimegyek a temetőbe, lehetetlen nem gondolnom nagyanyám, anyám vagy a feleségem politikai erőszakkal megnyomorított életére. Szeretem az erdélyi Karácsony Benő kedves regényét, a Napos oldalt, s tudom, jó néhányan élnek ebben az országban, akik életük nagyobb részét ott töltötték. Felhős időkben is, és nem ritkán mások elé tolakodva. A moszkvai metró jut eszembe, ahol (legalábbis a szovjet időkben) a vadul rohanó tömeg mindenkit elsodort, aki nem vigyázott; és ezzel szemben ismerhetem a londoni közlekedést, ahol a buszmegállóban csak külföldieknek jut eszébe, hogy ne a sor végére álljon. E két példával azt is szeretném jelezni, hogy a létező szocializmusban voltak nagyon szép, napsütötte időszakaim – anélkül, hogy beléptem volna a pártba vagy különleges megbízatásokat vállalok. De sok életet törtek derékba végzetes sérülések, megalázások, meghurcolások, mellőzöttségek, önhibán kívüli kudarcok. Úgy is, hogy elszenvedőjük „csak” a család valamelyik tagja volt, akivel azonban a fiatalok érzelmi közösséget vállalnak. A keresztény fölfogás egyszerre tiltja a gyűlölködést és a bűnök alóli – bűnbánat nélküli – fölmentést. Az erkölcs emlegetése mellett a múlt a jövő vállára helyezte az 1990 előtti államadósságok tömegét, az elmaradt fejlesztések, korszerűsítések következményeit. Ebben is nehezen ért egyet az egyik és a másik oldal. Ha a Fidesz politikusai keresik meg a polgári köröket, biztosra vehetik, azok – különböző előéletű – tagjai kíváncsiak tapasztalataikra, elképzeléseikre, véleményükre. Legyen a vezető politikusoknak olyan határozott jövőképe, mint Orbán Viktornak, ennek megvalósíthatóságához azonban mozgósítani kell a részleteket tisztázni képes szellemi erőket. A jövőkép önmagában bizonytalan, mert a felé vezető út tisztázatlan. A polgári kormány sok nyitott kérdés zsákutcájába szaladt bele, mert nem volt kíváncsi saját körén kívül senki véleményére. Ha a Fidesz politikusai a jövőben is csak irányt akarnak mutatni, s változatlanul bezárkóznak, az MSZP vezetőinek semmi oka az aggodalomra. A most lelkesen tüntetők találnak maguknak feladatokat munkájukban, családjukban, baráti társaságukban, s a körök lassan szétesnek. Négy év az egyes ember életében sok idő, a történelemben jelentéktelen. Sürgősen hozzá kell fogni a jövőkép megvalósításának részletes kidolgozásához. A most „rosszul” szavazókat (és tartózkodókat) meg kell győzni a polgári oldal létező, bizonyítható, csak a „másik” oldal túlhangosított szólamai mögött ezen az oldalon sem méltányolt szellemi fölényéről. Erre kínálnak lehetőségét együttműködési készségükkel a különböző polgári körök.

A szerző egyetemi tanár