Tizenöt éves az MDF

Szeptember 27-én ünnepli a Magyar Demokrata Fórum tizenötödik születésnapját. Szép, magas kor. A politikai teljesítményük imponáló. Képes volt 1987 és 1990 között a kommunista rezsim ellen fellépő demokratikus erők élére állni, és szinte egyedüliként százezres tömegeket mozgósítani az olyan politikai demonstrációk megszervezésével, mint a romániai falurombolás vagy a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozások. 1990-ben megnyerte a választásokat Antall József vezetésével, és a jobbközép blokk kialakításával stabil kormányt alakított. Az első szabadon választott kormányra a kamikazeszerep várt, ezért bukása is törvényszerű volt az 1994-es voksolásokon. Ez akkor is bekövetkezett volna, ha nem olyan sunyi és alattomos ellenzékkel kell szembenéznie, mint az önmagát „demokratikusnak” nevező MSZP– SZDSZ-tandem.

1994 politikai tanulságai
Az 1994-es választásokon elszenvedett vereséget nem csupán az okozta, hogy a romló életkörülményeik miatt csalódott választók a Kádár-rendszer iránti nosztalgiából tömegesen áramlottak a demagóg ígéretek sorát meghirdető Horn Gyula zászlai alá. A jobboldal akkori vereségének fő okozói elsősorban a széthúzás és a szétforgácsolódás voltak. Soha nem derül már ki, hogy vajon mi történt volna, ha Csurka István nem hirdeti meg azt a bizonyos „Néhány gondolatatot”, és nem provokálja ki az akkor még egységes kormányzó párt első szakadását. Örök rejtély marad, hogy egy esetleges MDF–KDNP közös lista az értelemszerűen együtt járó közös képviselőjelöltekkel milyen eredmény ért volna el. Azt sem fogjuk már megtudni, hogy ha Torgyán József az azóta sokszorosan csődöt mondott kalandorpolitikájával nem süllyeszti a Független Kisgazdapártot a balkanizmus mocsarába és nem akadályozza meg a jobboldali erők legalább laza együttműködését, mi lett volna a választások végeredménye. Mindegyik kérdés olyan rejtély, amelyek ma már csak a „Mi lett volna, ha?” értelmetlen és fölösleges kategóriájába sorolhatók. 1994 komor tavasza mégis fontos tanulságokat hordozott.
Antall József, az MDF máig legnagyobb formátumú politikusa messze megelőzte korát. Ő már akkor uniópártban és egységben gondolkodott, amikor a többség még a mozgalmárkodás lázában égett. Azzal is tisztában volt, hogy az 1990-es választások eredménye csalóka: a magyar társadalom legfőbb törésvonala nem az MDF és az SZDSZ között húzódik, hanem a rendszerváltók és a posztkommunisták között. Tudta, hogy amíg a baloldalon egyetlen párt van, a túloldalon pedig három, addig igazságos, a tényleges választói akaratot megtestesítő eredmény nem születhet. Akik végig kitartottak mellette, és akik – bár az Országgyűlésben az ellenfelei voltak – nem támadták hátba, azok kivétel nélkül tisztában voltak azzal, hogy az 1990 utáni többpártrendszer fennmaradásának a záloga egy jobbközép gyűjtőpárt létrehozása. Antall József súlyos betegsége miatt nem tudta megvalósítani élete nagy álmát. Az 1993 decemberében bekövetkezett halála – bármilyen fájdalmas kimondani – az MDF mint gyűjtőpárt halála is volt. Alvezérei már csak a túlélésre voltak képesek; a tizenegy százalékos választási eredményre, meg a remény fenntartására, hogy a horni–torgyáni őrjöngésnek és a Bokros-féle rideg és racionalista népnyúzásnak talán lehet egyszer egy kiszámítható és emberi alternatívája.

Az Új Jobboldal stratégiája
Ez a remény 1996-ban elveszni látszott. A Magyar Demokrata Néppárttal hiába született meg a steril antallizmus, ez néhány tízezer gazdátlanul kóborló szavazónál többet már nem tudott mozgósítani. Ekkor már látható volt, hogy a baloldal nyomasztó gazdasági és médiafölényét csak a korábbinál nyíltabb populizmus, a választók mozgósítása és az erők koncentrálása tudja ellensúlyozni. Ha volt igazi történelmi érdeme Lezsák Sándornak és Boross Péternek, akkor ez az volt, hogy felismerték: a Fidesz és az általa vonzott fiatalokból és nemzeti liberális gondolkodású középosztálybeliekből álló választói tömeg lehet képes arra, hogy ezt a küldetést elvégezze. Az 1998-as választásokra kiformálódó, az MDF-ből, a Fideszből és a csatlakozó kereszténydemokratákból álló új politikai pólus nem csupán a közös jelöltek sora és a lényegében közös program miatt volt jelentős, hanem azért is, mert képes volt arra, amit az MDF soha nem tudott elérni: megbontotta a szabad demokraták egymilliós monolit szavazói bázisát. Összefogni, és közben megbontani az ellenfél egységét: ez lett az Új Jobboldal legfőbb politikai stratégiája és ez volt az, ami elősegítette az 1998-as választási győzelmet. Az Új Jobboldal győzött, az MDF viszont – bár az ideológiát lényegében ők adták – vesztett. A 2,8 százalékos választási eredmény sokkoló volt, hiszen bebizonyosodott, nincs már mögöttük valódi választói tömeg. A Fidesz által kiformált, a kor követelményeihez igazított „emdéefesség” látványos sikert aratott, de az eredeti MDF megbukott a választók előtt.
Talán ez volt az oka, hogy a pártelnöki székben Lezsák Sándort felváltó Dávid Ibolya igazán soha nem volt képes vállalni azt, hogy megpróbálja az egykori gyűjtőpárt újjáteremtését. A kérészéletű, és a polgári erőknek sokat ártó Békejobb mozgalom csak arra volt elegendő, hogy a frusztrált MDNP-s pártelitben fenntartsa a Fidesz nélküli jobboldal illúzióját. Az MDF kihátrálása a baloldali politológusok kedvencévé váló tömörülésből elsősorban nem azért következett be, mert a Fidesz nyomást gyakorolt rájuk. A fő ok az volt, hogy az egyébként rendkívül higgadt MDF-es pártelit is belátta: a dezintegráció, a teljesen tartalmatlan elhatárolódások és plakátmosolyok kizárólag arra alkalmasak, hogy visszahozzák a közgondolkodásba „1994” világát, a szocialisták legtitkosabb vágyát.
Az MDF ennek szellemében az egyetlen helyes utat választotta, amikor a 2002-es választások előtt megkötötte a Fidesszel a lehető legszorosabb választási szövetséget. Bár a választásokon rendkívül szoros küzdelemben alulmaradt a Fidesz– MDF-páros, de akkora szavazótömeget sikerült felsorakoztatniuk, amekkorát sem 1990-ben sem 1998-ban nem tudott felmutatni a jobbközép tábor. Az MDF pedig ezúttal már nem kárvallottja, hanem haszonélvezője volt a kooperációnak, hiszen úgy sikerült a szép eredménynek számító huszonnégy mandátum megszerzése, hogy közben nyugodtan meghúzódhattak a tényleges választási harcot megvívó Fidesz árnyékában. Mindezt azoknak a fideszeseknek köszönhették, akiknek naponta szembe kellett nézniük a baloldal példátlanul durva támadásaival, miközben Dávid Ibolya és a biztos győzelmi esélyeket ígérő választókerületekben ringbe szálló MDF-es jelöltek nyugodtan kampányolhattak.

A nélkülözhetetlen fogaskerék
A gazdátlanul maradó Néppárt (pontosabban ami megmaradt belőle) a Kovács László lakájaivá váló ál-kereszténydemokratákkal és az MDF-et annak idején cserben hagyó Kupa Mihállyal együtt létrehozták a Centrum pártot, azt a baloldali érdekeket kiszolgáló karriercsoportot, amelyik sajnos nem csupán szavazatokat rabolt el a jobboldaltól, de arra is alkalmasnak bizonyult a mai napig – a baloldali erők legnagyobb megelégedésére – hogy fenntartsa a Fidesz nélküli jobbközép ábrándját. Bár a Centrum nagyot bukott az alig háromszázalékos eredményével, ezt mégis sikerként tüntették fel, nyilvánvalóan azért, hogy hergeljék az MDF-et, arra sarkallva őket, hogy lazítsák a jelenlegi együttműködést a Fidesszel. Sajnos ehhez Dávid Ibolya pártelnök is sokszor partner lett, nem beszélve azon párttársairól, akiknek a legnagyobb sikerük eddig az volt, hogy többnyire a teljes jobboldal támogatásával sikerült egyéni képviselői mandátumot szerezniük.
Az MDF ma kis párt, önmagában törékeny és sebezhető, de az az integráció, amelynek a létrejöttében részt vett, még ma is nagy és erős. A fórum tizenöt év alatt rengeteget tanult – sokszor a saját hibáiból – és többnyire a helyes döntést tudta meghozni. Vezetői hitelesek, arculata európai. A jobboldali egységben nélkülözhetetlen fogaskerék. Talán ezért kellene a korántsem örökéletű és népszerűségű pártvezetésüknek belátnia, hogy az ő jövőjük nem a baloldali igények kiszolgálásában áll, hanem az újabb jobboldali sikerekben, amelyek viszont csak közösen érhetők el.
Ezzel együtt, kedves MDF: boldog születésnapot! (És kedves Fidesz–MDF: hosszú életet!)