Toronyiránt, lánccal

Minap egy iráni és egy amerikai, értsd: egyesült államokbeli ökölvívó csapott össze a ringben. Az iráni szurkolótábor pedig folyamatosan „jelelt” kézzel. Én pedig próbáltam kitalálni, mit is jelenthet, jelölhet, amit jelel. Merthogy a jel, amit az irániak mutogattak, a kézjel nem volt sem „fuck” sem „ny…gem”, sem más efféle ismerős egyéb. Bal kéz mint tenyér, majd jobb öt ujj bele a bal tenyérbe, s utána mindkettő imaszerűen leejtve. Nos, mint megtudtam, a bal kéz a két WTC-torony, a jobb öt ujj a két repülőgép s a leejtve az összeomlás. A szeptember 11-i terrorakció tehát immár az obszcenitás szintjén is megmutatható. Keze kelt és nem lába, jel lett a sírból. Igen, ami nemrég még tragédia volt, az most már, e jelből ítélve kérlelhetetlenül megérkezett a történelmi tudatalattiba. Mondhatom, sikeresen inkulturáltuk.
Lehet, hogy ez a szeptember 11-i terrorakció legfontosabb kulturális hatása? Hogy Amerikát egyetlen kézjellel el lehet intézni? Bin Laden élt, Bin Laden él, Bin Laden élni fog? A halhatatlanság ennyi. Az újságcikkek hamar száradnak, a jelek maradandók. Mikor lesz a süketnémáké a föld?
Szeptember 11-e úgy kellett a nyugati világnak, mint egy falat kenyér.
Végre beleélhette magát abba, hogy történik vele valami. Úgy tűnt, szeptember 11-e egy démonibb, abszurdabb kor nyitánya. Hogy megvalósulnak a huntingtoni fantazmagóriák. Hogy egy nagy civilizatorikus küzdelem ádventjét éli a világ. Ma, 2002. szeptember 11-e – fekete szeptember? – inkább természeti katasztrófának, műszaki balesetnek tűnik, semmint nyitánynak. Hiába a publicisták, politológusok, teológusok és szociológusok megveszekedett erőfeszítése, a World Trade Centert csak nem sikerül bastille-i rangra emelni. A leomló World Trade Center nem a leomló Bastille. A Bastille porát időnként még mindig szemünkbe kavarja a szél. A World Trade Center porát viszont „sec perc” alatt rég elverte az eső. A Bastille lerombolása nyitány volt a javából. Azóta is lehetetlenség úgy gondolkodni, mint annakelőtte, ám a World Trade Center lerombolása óta egyre inkább lehetséges úgy gondolkodni, mint annakelőtte. Hol van már az a „régi” kor, midőn a kereskedelmi csatornák cenzúrázták a keményebb akciófilmeket? A tálib rendszer megbukott, oké, ez nagy dolog, de mind Nyugaton, mind Keleten a helyzet változatlan. Új eszmének semmi nyoma. Nyugat „as usual”. De a Keletet sem sikerült felrázni. Oszama bin Laden nem lett szunnita Khomeinivé. Az iszlám szempontjából az iráni iszlám forradalom győzelme s az algériai iszlám forradalom bukása sokkalta jelentősebb fejlemény, mint az a látványféktelenség – ha van látványpékség, miért is ne lehetne látványféktelenség? – amit Oszama bin Laden művelt.
Végül is mindenki zavarban van. Az értelemmel fel nem fogható, mindig zavarba ejt. Hisz, értelem nélküli lévén, mintha okosabb volna nálunk. Ugyanúgy nem tudjuk felfogni, mint azt, ami szellemileg nehéz. Egy a lényeg: a két torony nélkül kell immáron emberiségmód élnünk tovább. Századunk új Titanic-legendája. Igaz, nem tudjuk, hogy a repülőgép volt-e a jéghegy s a torony volt-e a hajó, vagy fordítva, hisz mindkettőben utaztak emberek. Minden relatív. Ami adott, az egyelőre csak az ötezer halott.