Huszonharmadika, a győztes forradalom

Ezerkilencszázötvenhat szeptember elsején kaptam egy vastag, kihegyezetlen ceruzát és hozzá finoman kötve egy szál szegfűt. A szegfű színére már nem emlékszem, a ceruza egyik vége kék volt, a másik piros. Mindez történt a Margit körúti (Mártírok úti) állami általános iskola tanévnyitó ünnepségén, az iskola udvarán, amely ma már közpark. Az ajándék oka iskolai tanulmányaim megkezdése volt.
Ötvenhárom nappal később, amikor kicsengettek, és mindannyian kizúdultunk az utcára, meglepetés ért. Anyám, aki addig mindennap értem jött az iskola elé a tanítás végére, nem volt sehol. Helyette bátyám várt a kapu előtti vaskorlátot támasztva, aki csak három évvel volt nálam idősebb, kilenc és fél esztendős. Ez időben még felváltva jártunk délelőtt-délután iskolába, fél kettőkor kezdtünk tízperces szünetekkel, aznap három óránk volt, tehát negyed öt múlt. Éppen sötétedni kezdett, amikor Cselényi barátommal együtt, akiért aznap nem jött senki, hármasban hazafelé indultunk a Szász Károly utcába. A bátyám röviden közölte, hogy ma tüntetés volt, ahol ő is jelen volt anyámmal együtt a Bem téren, de anyám megkérte, jöjjön el értem, amit ő jó testvéreként meg is tett. Ma sem tudom, anyám így akarta bátyámat eltávolítani a Bem-szobortól, vagy csak nem volt szíve otthagyni a forradalmat, mert immár nyolc esztendeje nem volt alkalma tüntetésen részt venni.
A forradalomnál nincs mulatságosabb dolog a világon. Maga az Isten áldása. Először is: nem kellett iskolába menni, amely számomra rettentő fontos volt, miután óvodába nem jártam, így az első nyolc hét iskola kissé megülte a gyomrom. Soha jobbkor forradalom. Másodszor: apám nem nagyon járt be dolgozni a bankba, előbb rövidebb időket, majd később egész napját otthon töltötte, lehetett vele játszani, mesékért nyúzni, mert apám nem könyvből mesélt, hanem fejből. Ott találta ki a történetet, s voltak folytatásos meséi, mint a Bogárolimpia. Harmadszor: sosem látott rokonok estek be hozzánk s maradtak ott a harcok miatt éjszakára vagy tovább is, egy-két napra, akik szintén készségesnek mutatkoztak egy-egy gombfocimecscset lejátszani velem. Negyedszer: tankokat lehetett látni, amint masíroznak a Mártírok útján, s néha távolról tompán dörgött az ég, noha sütött a nap, tehát valahol lőttek. Időnként egy-egy rövid sorozat is felhangzott, ilyenkor felszálltak az utcán csipegető galambrajok a magasba. Volt egyszer egy bácsi, aki elbújt a közért gazdasági bejárata előtt tornyosuló ládák mögé, majd, amikor egy orosz tank bekanyarodott az utcánkba, valamit kidobott eléje, s utána beugrott a szemközti bérház kapuján. A robbanás elmaradt. Egyszer a harcok szünetében feljöttünk a pincéből, apám a fürdőszobában borotválkozott, anyám a konyhában valamit főzött, a bátyám benn ült a lakás legkisebb helyiségében, én meg az ablakon nézegettem a kihalt utcát, mikor hatalmas lánctalpcsörgéssel egy orosz tank kanyarodott be, s pont az ablakunk előtt állt meg. Tornyát forgatta, majd csövével az ablakunkra irányzott. A magasföldszinten laktunk, így pontosan beleláttam a tank csövébe, de ő nem látott engem, mert nálunk nem égett a villany, s le volt eresztve a klöpli függöny. Apámnak vittem a jó hírt: egy tank csöve néz be az ablakon. Olyan gyorsan még senki nem ment le a pincébe, mint akkor mi. A tank néma maradt.
Apropó, a pince. Ez volt a legfőbbik jó, mert a nagy bérház összes családja – vagy kétszáz ember – leköltözött a pincébe. A pincébe húsz lépcső vitt le, ahol labirintusszerű folyosókon minden lakáshoz tartozott egy falécekkel egymástól elválasztott fáskamra, amely már tele volt télire vett fával. Ezt apámmal és a bátyámmal szépen úgy raktuk le, hogy mintegy másfél méter magasan egyenletes felületet nyerjünk, amelyre az ágyakból kivett lószőr matracokat helyeztük. Anyám alul-felül pokrócokat terített, és ha elment a villany, akkor gyertyával világítottunk. Nagy mulatság volt ez, mert ott volt a ház összes gyereke és persze felnőttje is, volt, hogy napokig fel sem jöttünk. Ez a remek exodus csak az egereknek nem tetszett, mert az emberek épp az ő tanyájukat foglalták el, és más választásuk nem lévén, az egereknek fel kellett költözniük a lakásokba, s miután a földszint volt erre a legkézenfekvőbb, így odamentek. Még hónapokig működtek nálunk az egérfogók.
Nagyon jó volt, hogy nem lehetett bevásárolni, ezért az otthoni kamrából kellett az ételt előállítani. Én, aki abban az időben még nagyon rossz evő voltam, örültem, mert egy csomó kellemetlen ételtől megszabadultam, annál többet ehettem a kamrában tárolt szalámiból, baracklekvárból. Egy ízben apám egy hatalmas libával állított be, amelyet a vidékiek küldtek a fővárosiaknak, ingyen és bérmentve osztogatták egy teherautóról. Libazsíros kenyeret ettem napokig, hagymával.
Lakott nálunk albérletben egy műegyetemista srác, a Lemi. Nálamnál csak ő élvezte jobban a forradalmat, egész nap csatangolt a barátaival, néha napokig eltűnt, majd lelkesen jött beszámolni a történtekről. 22 éves volt, kicsit mackós, jó kedélyű, úgy néztem rá, mint az Istenre. Egyszer kisétáltam vele a Mechwart térre, ahol együtt néztük, hogy verik le a pártházról meg a Statisztikai Hivatal székházáról a vörös csillagot. Két pasas lefeküdt a földre, felállította egy állványra a géppisztolyt, és úgy lőtték a csillag szárait. Egyszer beállított Laci bácsi, egy távoli rokon, aki a Gellérthegyen lakott. Nálunk volt három napig, a harcok szünetében apámmal elmentek kenyérért a Kapás utcai pékhez. Laci bácsi nem volt az a kimondott belevaló vagány gyerek, agglegény volt, negyvenhét éves, amúgy istenigazából be volt rezelve. A sorállás közben lőni kezdtek a körúton, de Laci bácsinak ki kellett tartania, mert apám nem mozdult. Másnap mégis inkább hazaindult.
Csupa új dolgot lehetett tanulni. Először is apám megmutatta, milyen a Kossuth-címer. Lerajzoltuk, elmagyarázta a színeit, mit jelent a három halom, mit a sávok, s mit a kettős kereszt? Azután sosem láttam még addig olyan zászlót, amelynek a közepe ki van lyukasztva, mintha a villamoskalauz bácsi belelyukasztott volna a lyukasztójával. Vadonatúj volt az a hatalmas fém konzervdoboz is, amelyre piros vöröskereszt volt nyomva, és a szöveg: Gift of the american people. Ömlesztett sajt volt benne, vagy két kiló. Később cukros dobozként megérte a konzervdoboz lét legvégső határát, mikor anyámékat ’86-ban költöztettem, akkor dobtam ki a spájz egyik alsó polcáról.
Meg verset is tanultunk. Felváltva mondtuk a bátyámmal a Piros a vér a pesti utcán strófáit. Tetszett a vers, de még jobban, hogy mindez a szüleinknek mennyire tetszett. Egyáltalán minden felnőtt újra jókedvű lett. Mindenki tele volt izgatottsággal, reménnyel és bizakodással. Október utolsó napjaiban végiggyalogoltunk a körúton, a Margit hídtól a Petőfi hídig. Kilőtt tankok, feldöntött villamosok, betört kirakatüvegek, leomlott házfalak, kitört ablakok s mégis mindenki, aki az utcán volt ahelyett, hogy szomorkodna, vidám volt és nevetett. Itt minden másképpen van, mint addig gondoltam. Feje tetejére állt a világ. Iskola helyett hasvakarás, lakásban élés helyett pincében lakás. Az utcán a villamos nem jön, hanem felborult, a felnőttek nem dolgoznak, hanem lövöldöznek, a libáért nem kell fizetni, a rádiót nem kell lehalkítva hallgatni, hangosan lehet szidni a kommunizmust, amit eddig csak halkan és bizalmasan tettek.
November első vasárnapján reggel fél ötkor anyám rázott fel: gyorsan, gyorsan öltözz, le a pincébe. Apám a rádió mellett ült, csak az éjjeli lámpa fénye világította meg a szobát. Egy hang ugyanazt ismételte sokszor. Segítsetek! Segítsetek! Apám arca nem látszott, mert egyik kezét sokáig a homloka előtt tartotta. Én előbb felöltöztem, mint a bátyám, s én is hallgattam, vele együtt. A Széna tér felől tompán szólt az ágyúzaj. Némán mentünk a pincébe és napokig nem jöttünk vissza, s amikor újra kinyitottuk a lakásajtót, már senkinek sem volt vidám az arca.
Azóta negyvenhat ősz jött és ment, Lemit elvitte a rák, Laci bácsi majd kilencven évet élt, szegény apám is kiment Farkasrétre, én most öregebb vagyok, mint akkor ő volt. Minden évben, amíg tilos volt, ezen az őszi napon gyerekeimmel kézen fogva lesétáltam a Bem térre, amely mindig tele volt civil ruhás rendőrökkel. Nem szóltunk semmit, csak körbesétáltunk. Én mindig hittem, hogy október 23-a piros betűs ünnep lesz, de abban nem voltam biztos, hogy én ezt még megérem. Hogy még egyszer átélhetem azt az örömet, amit ez a nap jelent. Mert sokan tévednek, amikor ma a 301-es parcellába mennek koszorúzni. Huszonharmadika a győztes forradalom ünnepe, nem a gyászé – az majd november negyedike – hanem az örömé. Ma az öröm napja van, mert ma kezdődött meg az a folyamat, amellyel egy nemzet rátalál önmagára, rátalál a szabadságára, rátalál saját erejére, saját nagyságára, és egyszer, hiszem, nem a távoli jövőben, ez a folyamat befejeződik. Mert a győzelem még nem jött el. Győztünk 1956-ban, győztünk 1990-ben, győztünk 1998-ban, de még nem győztünk véglegesen és visszafordíthatatlanul. A győzelem is el fog jönni, ha lesz hozzá elég bátorságunk, ha lesz hozzá elég erőnk, ha lesznek hozzá végre emberi gyengeségektől is mentes, nagy politikusaink. Ha lesz hozzá okos és nem manipulálható népünk, ha lesz majd egy józan hang, amit mindenki meghall, ha majd többségben tudhatjuk azokat, akiknek fontosabb a haza becsülete, mint a saját hasa; ha újra lesz tisztességes erkölcsünk, ha lesz újra hitünk, ha majd tényleg kimondhatjuk: megbűnhődte már e nép nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is.
Akkor lesz majd mienk a jelen.
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja