Ez év október 4-én Csontos János az Arctalan egyetem című írásában e hasábokon néhány észrevételt tett az egyetemeken tapasztalható negatív jelenségekkel kapcsolatban. Teljes mértékben igaza van, de az általa említett eseteket a végtelenségig lehetne bővíteni. Jó dolog az, hogy több egyetemista és főiskolás van, mint tizenöt-húsz éve, de a számok kissé csalókák. A nyugati országokat ezen a téren még nem értük utol, de van olyan dolog, amiről a statisztikákban nem tesznek említést: a hallgatók színvonala. Az igaz, hogy sok egyetemre nem felvételivel jutnak be (például Franciaországban), hanem elég az érettségi bizonyítvány. Itt meg kell állnunk egy percre. Ott száz érettségizőből 65-70 százaléknak sikerül a vizsga! Nálunk meg szinte mindenki átmegy, sokszor egy harminc tanulóból álló osztályban van vagy 15-20 jeles…
A nálunk dolgozó lektorok eleinte viccnek vélik ezt az arányt, aztán rájönnek, hogy rendkívül könnyen osztogatják a magyar tanárok a jó jegyeket. Az érettségi eredmények Romániában is a francia arányt szokták elérni.
Igaz, hogy nincs felvételi sok helyen, de Belgiumban, Franciaországban stb. az egyetem első évének a végén sokszor 40-50 százalék kimarad, mert nem felel meg a vizsgákon. Ezért vannak a magyar diákok a nemzetközi felmérések szerint sok szempontból a gyengén szereplők között. Nálunk ugyanis (főleg bölcsészek között) szinte nincs is bukás. Láttam olyan szakdolgozatokat (már a javítás után), amelyekben a durva hibák minden fajtája ott maradt. Sok tanár azzal dicsekszik, hogy életében még nem adott hármasnál rosszabb jegyet. Az ilyen oktatók becsapják magukat és a hallgatókat. Durvább szóval: hazudnak a diáknak, mert a rosszra azt mondják, hogy jó. Sokszor a tanszékvezetők sugallják, hogy mindenkit át kell engedni, hogy meglegyen a létszám. Nagy úr a fejkvóta! Volt alkalmam állami nyelvvizsgákon kérdezőként részt venni: előfordult, hogy a már diplomával rendelkező vizsgázó megbukott, holott a diplomája felsőfokú nyelvvizsgának felel meg. El lehet képzelni, milyen diákok kerülnek ki majd a keze alól annak a tanárnak, aki oldalanként tíz-tizenöt hibát követett el egyetemista vagy főiskolás korában minden egyes dolgozatíráskor…
A természettudományi karokon sem jobb a helyzet. Sok elsős nem tud százalékot számolni, gyököt vonni, hatványozni. Az egyetemeken a termekben tele vannak a táblák olyan példákkal, amilyeneket egy értelmes másodikos gimnazista is meg tud oldani. Meg igeragozással. Olyan dolgokkal kell a tanároknak foglalkozniuk, amilyeneket már régen tudni kellene, vagy a hallgatónak magától kellene otthon megcsinálnia. Aki 20-30 éve végzett nyelvszakon, nem emlékszik arra, hogy a lét igét tanulta az egyetemen ragozni…
Mindenki tudna ezrével felsorolni hihetetlen eseteket a saját területéről. A liberalizmus nem csupán politikai „kategória”. Az oktatásban dúló liberalizmus iszonyatos károkat képes okozni. Ismeri mindenki azt a közhelynek tűnő megállapítást, hogy a tanulmányok befejezése után az értelmes emberek a „szigorú” tanárokra emlékeznek jó szívvel, mondván, hogy „de jó volt, hogy komolyan vette, amit tanított, mert abból éltem meg, amit tőle tanultam”. Sajnos, egyre kevesebb az ilyen tanár. Igaz, a mostani felsősök még biztatnak is tűrésre, lezserségre. Utána meg fáj, hogy minden nemzetközi felmérésen hátrább és hátrább csúszunk.
A szerző nyug. egyetemi adjunktus
origo.hu
Elkészült Magyar Péter pszichiátriai szakvéleménye
