A doppingolás máig ható következményei

Hosszan tartó betegség után, szívelégtelenség következtében, 48 éves korában elhunyt Balla József Európa-bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes birkózó, a magyar válogatott egykori szövetségi kapitánya – olvashattuk az újságokban 2003. március 19-én. A döbbenetes hír ismételten felveti azt a kérdést, hogy élsportolóink sajnálatosan korai halálában milyen szerepe lehet az egykori doppingolásnak.
Az utóbbi években sorozatosan szembesültünk azzal, hogy az élsportolók egy bizonyos korosztálya igenis életveszélyben van. Köztudomású ugyanis, hogy a fizikai erőn alapuló, úgynevezett doppingérzékeny sportágak versenyzői annak idején önfeledten erősítették magukat anabolikus szteroidokat tartalmazó gyógyszerekkel, amelynek késői következménye lehet bizonyos betegségek kockázatának növekedése és sajnos a korai elhalálozás is. Ráadásul időközben bebizonyosodott, hogy Magyarországon is szervezetten, államilag támogatott volt a doppingolás. Csakhogy amíg Németországban a volt NDK-s sportolókat szűrővizsgálatnak vetették alá, addig nálunk sikerült ezt megakadályozni. A jelenlegi helyzetnek kétségkívül megvan az az „előnye”, hogy az egyes haláleseteket izoláltan lehet kezelni, a felelősség pedig nem tisztázható.
Gógl Árpád 1998 februárjában, még a Magyar Orvosi Kamara elnökeként megkeresésemre támogatta az érintett sportolók egészségügyi kontrollvizsgálatát, és szorgalmazta a lehetőség megteremtését. Sajnos Kökény Mihály egykori népjóléti miniszter és Frenkl Róbert, a Magyar Sportorvosi Társaság elnöke nem tartotta indokoltnak a kontrollvizsgálatok lehetőségének a megteremtését.
Kökény Mihály a Csehák Judit miniszter asszony által vezetett tárca politikai államtitkáraként azt nyilatkozta a Magyar Nemzet 2002. december 20-i számának Doppingvád Kökény ellen című cikkében, hogy „szavait kiforgatták egy könyvben”, majd szerzőként engem jelölt meg. Feltételezem, hogy az 1998-ban megjelent Doppingrendszerváltás című könyvemre utalt, amellyel kapcsolatosan a „kiforgatás” vádja eddig nem merült fel. A könyv többek között szó szerint tartalmazza azt az emlékeztetőt, amely a Sportkórház Szakmai Kollégiumának 1982. március 25-én megtartott doppingtörténeti jelentőségű üléséről készült. Arról nem én tehetek, hogy ezen az összejövetelen Kökény Mihály képviselte az egészségügyi minisztériumot.
Ezen emlékeztető szerint Frenkl Róbert, a Magyar Sportorvosi Társaság akkori elnöke „nem tartja szerencsésnek az állami egészségügyi szolgálatot belekényszeríteni a doppingkészítmények adagolásának kérdéseibe, ugyanakkor, amikor feladata a dopping ellenőrzése is. Más országokban szűk körű teamek foglalkoznak hasonló kérdésekkel.” Mint tudjuk, a „szűk körű team” később Magyarországon is létrejött, és elvégezte a doppingoláshoz nélkülözhetetlen gyógyszer-kiürülési kísérleteket, 1984-ben a tesztoszteronnal, majd 1988-ban a Stanozolollal – a következmények ismeretesek. Továbbá a Doppingrendszerváltás című könyv tartalmazza azt a Kökény Mihállyal készült interjút is, amely már az 1989-ben megjelent doppingkönyvemben is szerepelt, és amelynek minden egyes oldalát aláírásával hitelesítette, mint ahogyan azt a többi – szám szerint 23 – interjúalany is tette, többek között Csehák Judit is mint akkori miniszter. Ezen interjú keretében a szóban forgó szakmai kollégiumi üléséről Kökény Mihály miniszterhelyettesként a következőt nyilatkozta:
„Azt már csak ma, utólag látom tisztán, hogy ott valójában mi is történt, és a kísérletek ürügyén lényegében az egészségkárosító teljesítményfokozás kapott zöld utat.”
Márpedig ezen nincs mit kiforgatni.
Kökény Mihály azt is nyilatkozta a Magyar Nemzetnek, hogy „az állam tudtával soha nem folytak doppingkísérletek, amit már több vizsgálat is alátámasztott”. A szöuli doppingbotrányt követő vizsgálatról a „szűk körű teamek” ötletgazdája, Frenkl Róbert a következőképpen számolt be 2000-ben megjelent, Győzni mindenáron című könyvében: „Amikor leadtam a vizsgálati jelentést, behívott az ÁISH elnöke, Deák Gábor államtitkár és mélyen a szemembe nézett. Majd azt kérdezte, van-e valami, kiderült-e valami még, amiről ő nem tud és tudnia kellene. Arra célzott, hogy a jelentésen kívül van-e még netán információ. Szemlátomást nem hitte el, hogy mi is sok mindent tudunk, de nem kívánunk az ügybe amúgy is belekeveredetteken kívül, másokat is pellengérre állítani. Mert az nem volt kétséges, hogy ő is mindenről tájékozott volt. Tudta, hogy kik voltak jelen azon az ülésen, ahol a súlyemelő válogatott edzői kikövetelték a Stanozololt, tudta, milyen módon került be a gyógyszer az országba, hogy azután a szövetség akkori társadalmi elnökének a páncélszekrényében pihenjen, és onnan kerüljön elosztásra.”
A súlyemelő-szövetség társadalmi elnöke azonban nem akárki volt, hanem dr. Nagy Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság akkori elnökhelyettese. Vagyis a szerző nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a magyar igazságszolgáltatás második embere lényegében „drogdílerként” működött, és a szer telephelye a Legfelsőbb Bíróság épülete volt, ami legalább annyira elképesztő, mint amennyire fantasztikus.
A Stanozolol kiköveteléséről Ambrus László, a súlyemelő-válogatott akkor vezetőedzője nyilatkozott Bocsák Miklósnak, a Sport Plusz főszerkesztőjének a lap 1989. május 20-i számában.
Részlet az interjúból:
„– Jeleztem a sportvezetésnek, hogy kellene egy olyan szer, amely az olimpiát megelőző huszonegy napban is szedhető, s aminek segítségével átmenthetjük a Nerobollal szerzett erőt a szöuli versenyekre. Azt javasoltam, hogy ugyanazzal a szerrel próbálkozzunk, amelyet egy esztendővel korábban már kipróbáltunk. Ezt a szert egyébként 1988 tavaszán be is mérték a Sportkórházban és megállapították, hogy hat nap a kiürülési ideje, tehát hét nappal a verseny előtt még lehet szedni.
– Tehát egyébként is készültek az esetleges kipróbálásra.
– Igen.
– Mi volt ez a szer?
– Ez volt az a bizonyos Stanozolol, amellyel később Szanyi és Csengeri is lebukott.
– Mi történt azok után, hogy a sportszövetségnek jelezted az észrevételed?
– Még ma is előttem van: tanácskozásra hívtak össze minket, amelyen részt vett Tibor Tamás, az ÁISH elnökhelyettese, Lochmayer György versenysportfőnök, dr. Bártfai Ede, a súlyemelők orvosa, a Sportkórház főigazgatója, Hegedűs Miklós, a szövetség főtitkára, Ardai Öcsi bácsi, a sporthivatal alkalmazottja és Székely doktornő, aki a magyar küldöttség orvosa volt Szöulban.
Amikor szót kaptam, újra javasoltam: szerezzünk egy átsegítő szert a Nerobollal való leállás és az olimpia kezdete közti 21 napos időszakra. Elmondtam azt is, hogy egy évvel korábban Buda Attila garantáltan saját vizeletet adott egy versenyen öt nappal az után, hogy ezt a szert szedte, mégis negatív lett az eredménye, tehát az a szer jó lesz nekünk. Egyébként Nyugatról, valutáért szerezhető be.
– Mi volt a reagálás? Felháborodás? Elutasítás?
– Ugyan. Tibor Tamás azt mondta, hogy a szer beszerzése nem lehet probléma. Ardaitól megkérdezte, lehet-e szerezni erre pénzt? Ardai valami füzetben keresgélt és azt mondta, hogy lehet. Ha jól emlékszem 2500 márkáról volt szó.
– A hónapok óta kárhoztatott „bűnös” szer, a Stanozolol szedése tehát a sportvezetés segítségével folyt!
– Természetesen. Hiszen az nyilvánvaló volt a sportvezetés számára, hogy tiltott szer nélkül nem érhetünk el eredményt. Ezen túl pedig elfogadták, amit az orvos és jómagam javasoltam.
– Mikor kaptátok meg Tatán a Stanozololt?
– Már nagyon közeledett a 21 napos határidő, amikor valamikor augusztusban szóltak: megvan a Stanozolol. Éppen 21 nap volt az első versenyzőnk rajtjának a kezdetéig, amikor meg is érkezett Tatára a csomag.
– Tehát az ÁISH illetékesei intézkedtek, beszerezték és elküldték nektek a szert.
– Igen.
– Ezt a csomagot ti azután szétosztottátok.
– Így van.”
Mindez persze lehetne sporttörténeti kuriózum is, ha a doppingolásnak nem lennének máig ható következményei és neves élsportolók korai halála időről időre nem sokkolná a közvéleményt.
A szerző a sportegyesületek egykori vezetőorvosa