A húsvét üzenetéről nagypénteken

A húsvét latinul pascha: Krisztus feltámadásának ünnepe. A pascha, magyarul pászka, mint étel – kenyér helyett sütött vékony tészta. Héberül a pészach elnevezés jelentése: elkerülés ünnepe. Az elkerülés arra a régi eseményre utal, amikor az egyiptomi fogságból való szabadulás idején (Krisztus előtt 1450 körül) a tizedik csapást végrehajtó öldöklő angyal elkerülte Izráel népének házait a bárányvérrel megfestett ajtófélfák miatt. Csak az egyiptomiak hajlékaiba ment be és ölte meg az elsőszülötteket.
A húsvét magyar elnevezése viszont onnan ered, hogy az ünnepet megelőző 40 napos böjt elteltének ideje után – amikor is szigorúan tiltva volt a húsevés – ismét szabad húst fogyasztani. Vagyis az emberek magukhoz vehették a húst. Ez a gyakorlat akkor alakult ki, amikor évenkénti ünnep lett a húsvét.
Az ünnepkört közvetlenül a húsvét előtti nagyhét előzi meg, amelyen a megváltás nagy eseményei történnek. A virágvasárnappal kezdődik, amelyet Jézus jeruzsálemi bevonulása emlékére ünnepelünk. Az utána következő héten van nagycsütörtök, az úrvacsora szereztetésének napja, aztán nagypéntek, Krisztus keresztre feszítésének ünnepe, majd nagyszombat, amikor a Megváltó a sírban volt, és végül a hét első napja, vasárnap, amikor feltámadt.

A hívők az első keresztyénség idején az Úr napján, vasárnap a feltámadás megünneplésére gyűltek össze eucharisztiára, vagyis hálaadásra. Ekkor Krisztus valóságos jelenlétét tapasztalták meg a kenyér és bor színe alatt vett vacsora alkalmával. Amikor találkoztak, így üdvözölték egymást: „Krisztus feltámadott!” Ez a keleti egyházban sokáig fennmaradó köszönési forma volt.
A húsvét – ellentétben a karácsonnyal – úgynevezett mozgó ünnep. Időpontjának rögzítését évszázados viták előzték meg.
A keresztyénség kezdeti fázisában, a római birodalomban a húsvét és a pogány misztérium egymás mellett élt történelmileg, de tartalmilag teljesen más volt. Krisztus után 66-ig a római birodalom toleráns volt minden vallással szemben. Az első időben a keresztyén gyülekezetek egységesek voltak a feltámadás megünneplésében. Iréneusz egyházatya a II. század végén is ideális képet rajzol az egyetértésről, amely Róma és a keleti egyházak közt volt. A keleti egyházak a legősibb módszerrel határozták meg a húsvét dátumát. Együtt ünnepelték a zsidókkal az Úr feltámadását niszán hónap 14-én (niszán: Izráel zsinagógiai évének első hónapja), az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékére.

A vita akkor kezdődött, amikor Krisztus után 160 körül Rómában és Alexandriában áttértek az új szokásra, és a húsvétot a niszán hónap 14-e utáni vasárnapra tették, vagyis arra a vasárnapra, amely a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdra következett. A kirobbant vita tovább gyűrűzött. Más teológiai kérdéseket is napvilágra hozott, sőt különböző egyházszakadásokhoz vezetett.
Végül a húsvét megtartásának idejét a keresztyénség kezdeti vitái után a 325-ben összehívott niceai zsinat határozta meg. E határozat értelmében a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) utáni holdtölte utáni vasárnap legyen a húsvét napja. Ha pedig a zsidók páskaünnepe erre a napra esnék, akkor a rá következő vasárnap legyen. Ezek alapján a húsvét mindig március 22. és április 25. közé esik.

A húsvét megünneplése a VIII. század után vált általánossá. Magyarországon az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat, amelyet Szent László királyunk hívott össze, rendelte el a feltámadás megünneplését. A húsvéti ünnepkörhöz több ősi, újabb kori hagyomány és szimbólum kapcsolódik. Ilyen a passió, amely az egyes bibliai versek és részek énekléssel való felváltásával, illetve felolvasásával történik. Ezek mind Krisztus szenvedéséről szólnak. A X. században a templomi istentiszteleteken ez már drámai formában jelenik meg. Később jelenetekben adták elő, beöltözve sírőrző katonáknak, papi szolgáknak és más, a szenvedéstörténetben részt vevő személyeknek megfelelően. Ezek idő múltával népies jelleget is magukban hordoztak. Magyarországra német közvetítéssel került át, úgy, mint azoknak magyar fordításai.
A húsvét szimbóluma a húsvéti bárány. Krisztust jelképezi, aki az Isten báránya néven ismert a Bibliában, és ő az, aki elveszi a világ bűneit. Egyrészt áldozati bárány, akire annak idején a zsidó főpap jelképesen ráhelyezte a nép bűneit. Másrészt az Isten öldöklő angyalát „elkerülésre” figyelmeztető páskabárány.
A húsvéti locsolkodás az ország egész területén ismert és gyakorolt népi szokás. Eredete a keresztelésre utal, de a legenda a Krisztus feltámadását és üres sírját hirdető szent asszonyok elhallgattatásáról is szól. Azért locsolták le őket, hogy ne hirdessék a feltámadást. Szeged környékén, de az ország más tájain is a legények a kútnál vödör vízzel leöntötték a lányokat. A locsolkodás más értelme arról beszél, hogy ez védelem a hervadás és a halál ellen. Általánosan elterjedt gyakorlat az országban a kölnivel, illetve parfümmel való meghintés.

Nem általános, de mégis bizonyos vidékeken gyakorolt szokás a húsvéti korbácsolás. Főleg a Dunántúlon terjedt el. A lányokat a fiúk négyszögűre font korbáccsal – úgynevezett sibával – enyhén megcsapkodták. A Felvidéken fordított módon gyakorolták. A lányok korbácsolták meg a fiúkat. Ehhez kapcsolódott a tisztasági mondóka. A korbácsolás szokásának a gyökere mégis Krisztus nagypénteki megostoroztatására vezethető vissza első renden.
A húsvéti tojás mint a locsolkodás jutalma szerepel az ünnep szokásai közt. Hímes tojásnak nevezik. Régen az egyiptomiak, kínaiak és perzsák tojásajándékkal kedveskedtek egymásnak. Ezt a jelképet vette át a keresztyén tradíció, amelyben Krisztus sírból való feltámadásának a szimbólumát látta. Díszítése sokféle értékes motívumot hordoz, amely becses népművészeti hagyományaink közé tartozik.

Századunk emberének – legyen az tudós vagy egyszerű ember – törekvése arra irányult, hogy mindent lealkudjon, ami az emberi ésszel ellenkezik és természetfelettit feltételez. Még a vallást is racionálissá akarta formálni. Elfeledkezett a nagy apostol – Pál – tanításáról: ha csak ebben az életben reménykedünk, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. A keresztyénség természetfeletti tartalmának nagyszerű és fenséges csúcsa a húsvéti csoda, Krisztus feltámadása, a húsvét ünnepe. Ezért mindaz, ami a múlt században sivárrá és élettelenné vált, a megelevenítő feltámadás után kiált. Világunk, nemzetünk, egyéni életünk nagypénteki sírjának szájáról el kellene már hengeríteni a halált továbbra is megtartani akaró követ. Ki kellene lépni az életet magába záró sírból. A tavasz, az élet illatát kellene árasztani már a Kárpát-medencében. Úgy, ahogyan Ady Endre írta A szép húsvét című versében:

„Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.”

Fel kellene támadni abból az erkölcsi nihilből, amelybe társadalmunk került, s amelyben évtizedekig élt. Nem tudtuk, mit cselekszünk, vagy mit kellene cselekednünk. Amit tenni lehetett, azt lelkiismeretünk nem engedte véghezvinni – amit szívünk szerint tenni kellett volna, azt nem cselekedhettük. Ez a halálos tétlenség, a túlélés vegetációja. Pillanatnyilag pedig ott tartunk, ahol a Péter apostolt Kr. u. 33-ban hallgató sokaság, amikor azt kérdezték: Mit cselekedjünk atyámfiai férfiak? Pedig valójában mindenki cselekszik valamilyen életstílus szerint, de nem mindegy, milyen mérték szerint dönt. Szükséges, hogy a feltámadás hajnalsugara eloszlassa a homályt és a helyes útra vezesse lábainkat.
Fel kell támadnunk a lelki halál embert gyűlölő állapotából, amelyben nemzet nemzet ellen, ember ember ellen támad. A békességet fenyegető gyűlöletből. A feltámadott Krisztus húsvét hajnalán így köszönt rá a tanítványokra: békesség néktek.
Fel kell támadnunk a nemzetietlenné vált gondolkodás halálos álmából, amelyben elvesztettük identitásunkat. A magyarságot rendszerint a nemzeti öntudat semmibevétele sodorta széthullásba. Két baja volt nemzettudatának: nem volt elég erős vagy hazug volt. Magyarságtudatunkat csak egyértelmű nevelés útján lehet visszaszerezni. Az oktatási rendszernek, a művészetnek, a tudománynak vállalnia kell ezt a szolgálatot. Nem az igények, illetve igénytelenségek kiszolgálóivá, hanem tudatformálóivá kell válnia.
Fel kell támadnunk anyanyelvünk értékeinek megcsúfolásából. Abból, hogy az anyanyelv cívódásainknak, mások sértegetéseinek és a trágárságnak az eszköze. Közéleti dicsőséggé vált a sziporkázó sértegetés.
Fel kell támadnunk az egyházellenesség szemléletéből. Kétségtelen, hogy a XX. századot a hitetlenség kísértette meg legjobban. A mai modern élet önmagában hordozza ennek csíráit. Az egyház nem a modernség ellen harcol, hanem a hitetlenség ellen. Ha a vallásellenességet mesterséges úton erősítik, nevelési célkitűzéssé teszik, adminisztrációs úton és propaganda által terjesztik – bizony nem marad hatástalan. Ezen a területen is szükség van a rügyeket pattantó, sziklákat repesztő és sírokat megnyitó, áldott és szent húsvétra.
Fel kell támadnia a magyarságnak a családi élet számtalan mélységéből, halálos álmából. Mint a társadalom legkisebb sejtjét, több oldalról fenyegeti a veszély. A családok nagy százaléka rendezetlen, veszélyeztetett. A családot kikezdte a válások magas száma, az abortusz, az alkoholizmus, a vadházasságok elburjánzása, az úgynevezett baráttal való együttélés. Mindezeknek a társadalmon túl a legnagyobb vesztesei a gyermekek, az új nemzedék. Van miből, van honnan feltámadni! Krisztus feltámadása húsvétkor nem észigazság, hanem hitigazság. Merjük erre ráépíteni életünket, mert ez biztos fundamentum. Bárcsak minden családba és minden szívbe eljutna a költőnk által előbb említett „Húsvét szent tavasza”!

A szerző református lelkész, egyháztörténész