A rendszerváltozás népszavaztatásai

A rendszerváltás során kiépített politikai rendszer magának a rendszerváltás jellegének (paktumok, alkuk, kompromisszumok, konszenzus az elitek körében) megfelelően elitista demokráciának mondható. A rendszer működésének alapelve a nép kormányzása a nép kizárásával és – ha szükséges – mozgósításával. A népszavazás intézménye így nyert értelmet: kevésbé az állampolgárok szabad akaratának kinyilvánítása a funkciója, inkább az, hogy az elitcsoportok az állampolgárok mozgósításával szentesítsék vagy törvényesítsék döntéseiket, illetve szerezzenek felhatalmazást.

Bármennyire voltak is racionális és igazolható elemei 1989-ben az SZDSZ és a Fidesz vezérletével lefuttatott négyigenes népszavazásnak (Pozsgay Imre hendikepje, a parlament általi választás preferálása stb.), az akció arról szólt, hogy tömegtámogatást szerezzenek egy politikai alternatívának és stratégiának. A nyilvános közjogi és közpolitikai diskurzusoknak nem volt igazán célja, hogy az állampolgárok a leendő politikai berendezkedésről vitatkozzanak és szabadon döntsenek. A közvetlen (nép általi) választás ellenében nyomós közjogi érveket lehetett felhozni, a latba mégis azok nyomtak, amelyek szerint bonapartista jellegű diktatúra fenyeget, ha a szabad parlamenti választás előtt köztársasági elnököt választanak az állampolgárok – közvetlenül. Ebben az összefüggésben az egyik választható alternatívát (a nép válasszon államfőt) illegitimnek, tehát elfogadhatatlannak állították be. A négyigenes népszavazásnak mintegy visszavágója volt az 1990. július végén megrendezett Király Zoltán-féle népszavazás a köztársasági elnök megválasztásának módjáról, amelyet a parlamenti pártok közül egyedül a választások nagy vesztese, az ellenzékbe és politikai gettóba szorult MSZP támogatott. A többi párt valósággal elszabotálta a nép szavazását: lehetetlen időpontra, a kánikula és a nyári szabadságolások kellős közepére írták ki, a kampányban lényegében nem vettek részt, és volt rá példa, hogy a közszolgálati média megtagadta a kezdeményezők politikai hirdetésének közlését. A népakarat szabad kinyilvánításának tekintélyét és értelmét Antall József sem tudta megmenteni. Hiába javasolta, hogy racionális időpontban, az önkormányati választások után bonyolítsák le, őt is leszavazta a képviselők többsége. Az eredmény: a részvétel katasztrofálisan alacsony volt, a népszavazás érvénytelennek bizonyult. A pártelitek nagyobbik része nem igyekezett racionális érvekkel meggyőzni az állampolgárokat a szerintük elfogadható alternatíva támogatására. Még a négyigenes népszavazásra sem emlékeztették a híveiket, tevékeny részvételüket kérve. Megelégedtek azzal, hogy mivel kormányra, illetve az Országgyűlésben többségbe kerültek, a számukra kedves alternatíva (az államfő közvetett megválasztása) automatikusan érvényesült. Ráadásul mindkét népszavazást megterhelte az a jogtechnikai megoldás, hogy az éppen kormányzó erők (1989-ben az MSZP és 1990-ben a jobboldali koalíció) a népszavazás kezdeményezői által megfogalmazott kérdés mellé értelmező magyarázatokat fűztek – a kezdeményezők megdöbbenésére.

Kísértetiesen hasonló volt a helyzet 1997-ben, amikor a földtörvénnyel kapcsolatban kezdett aláírásgyűjtésbe a Horn-kormány jobboldali ellenzéke. A baloldali kormány újfent értelmező magyarázatokkal kívánta ellátni a szavazólapokat, ami a kezdeményezők élénk tiltakozását váltotta ki. A kezdeményezést végül sikerült leválasztani a NATO-csatlakozásról szóló népszavazásról, és a választások közelsége miatt már nem rendezték meg a referendumot.

Amikor 1998-ban a földtörvényről szóló népszavazás kezdeményezői hatalomra kerültek, nem tűzték ki azt a népszavazást, amelyet kezdeményeztek, és amelyhez aláírások tízezreit gyűjtötték korábban. Megelégedtek azzal, hogy kormányra kerültek, és ezáltal akadályozták meg a korábbi kormányzat törvénytervezetének hatálybalépését. Pedig ellenzékben nem egyszerűen tiltakozó aláírásokat gyűjtöttek a Horn-kormány törvénytervezete ellen, hanem népszavazást kezdeményeztek, hogy döntsön a nép. A népszavazás alapelve és demokráciában betöltött alkotmányos szerepe folytán a polgári kormánykoalíciónak arra kellett volna vállalkoznia, hogy orvosolja a demokrácia működésében keletkezett ficamot, és kiírja az elsikkasztott népszavazást. Még akkor is, ha bizonyosnak tűnt: az állampolgárok többsége osztja a kormánypártok álláspontját. Kormány és polgárok közötti nézet- és érdekazonosság nem lehet indok arra, hogy népszavazás kezdeményezése után ne tegyék lehetővé a nép szavazását.

A NATO-csatlakozásról szóló népszavazásnak is az volt az egyik nagy tanulsága, hogy bár a parlamenti pártok egyöntetűen a csatlakozás mellett voltak, és az egyik választási alternatíva elfogadása, azaz a nemmel szavazás alkotmányos joga volt az állampolgároknak, a nemmel szavazás nyílt felvállalása szinte a megbélyegzéssel járt együtt. Alkotmányos jog (nemmel szavazni) és politikai norma (igennel szavazni) a konkrét politikai helyzetben olyan konfliktusban állt egymással, hogy némi rosszmájúsággal azt lehetne mondani: csoda, hogy egyáltalán rányomtatták a szavazólapokra a nem szót és mellé a kört.
Valószínű, hogy az állampolgárok döntő többsége, különösen pedig a szocialista szavazók sem emlékeznének rá, ha megkérdeznék őket, hogy az MSZP milyen kérdésekben akarta az ő közvetlen döntésüket kicsikarni 2001-ben, arra való hivatkozással, hogy a miniszterelnök ellentmondásosan nyilatkozott – négy kérdés volt. (Az MDF saját népszavazási kezdeményezéssel próbálta túllicitálni az ellenzéket.) A választások megnyerése után pedig fel sem merült, hogy ha már egyszer nekivágtak az aláírások gyűjtésének, illendő lenne meg is tartani a népszavazást. A magyarországi elitdemokrácia politikai kultúrájához természetesen az is hozzátartozik, hogy az elitek által kezdeményezett, de aztán elsikkasztott népszavazások után a nép soha nem követelte, hogy rendezzék meg a népszavazást, mert ki akarja nyilvánítani akaratát. Ez ugyan rossz fényt vet a népre, a politikai mentalitásra, de itt és most a tanulság az, hogy az uniós népszavazás azért is sikeredett olyanra, amilyenre, mert a népszavazásnak mint vélemény- és akaratnyilvánítási formának alacsony értéke van az állampolgárok szemében.

A szerző politológus