Érdek és érték a politikában

Egyre bonyolultabb világunkban újabb és újabb meglepetések érnek bennünket. Tanúi vagyunk például annak, hogy a pillanatnyi érdekeknek megfelelően az országok között új kapcsolatok jönnek létre, miközben a régi, hagyományos barátságok elhalványulnak. Ezt tükrözi az egyik amerikai politikusnak a közelmúltban tett kijelentése is, amely szerint azok az európai államok, többek között Franciaország és Németország, amelyek nem értenek egyet az USA Irakkal szembeni politikájával, a régi, öreg, ódivatú Európához tartoznak, míg a korábbi ellenségek, a volt kommunista országok, amelyek az Egyesült Államok mellé álltak, képviselik az új, a modern Európát. Ennek megfelelően dicséretet kapnak a hajdani kommunista országok – a kényszerű körülmények miatt megtért, és a pillanatnyi céljaik elérését segítő és hűségüket gyakran kifejező – politikusok is. Ugyanennek az érdekpolitizálásnak a szellemében oktatnak ki bennünket külföldi liberális politikusok, közírók, néhány, az országunkat a nehéz időkben elhagyó honfitársunk is, akik szerint Amerikában nem az számít, mit tettél, honnan jössz, hanem az, hogy hová tartasz. Ez az elv nem áll messze a keresztény egyház tanításaitól, a hívő embertől elvárt megbocsátásától. Valójában azonban itt nem holmi vallási intelmek betartására, hanem – politikai megfontolásból – az utódpárt elfogadására biztatnak bennünket.
1. Tekintsünk most el ennek az elvnek a politikai vonatkozásaitól, és vizsgáljuk meg: a demokráciákban valóban nem számít a múltbeli ténykedés, etikus vagy etikátlan magatartás, az eredményes munka? Az a bankár, pénzügyekkel foglalkozó szakember, aki rosszul gazdálkodott a rábízott összegekkel, tíz- és százmilliárdos hiányt okozott, aligha számíthat arra, hogy újra megbízzák a bank vezetésével, bármennyire is meggyőzően tud beszélni pénzügyi terveiről. Azt a kutatót, aki évek hosszú során nem tudott érdemleges eredményt felmutatni, a kapott támogatást nem volt képes hatékonyan felhasználni, sehol sem sorolják a kiemelten támogatandók közé, bármenynyire is attraktívaknak tekinthetők jövőbeni elképzelései. Annak az edzőnek, aki eddigi pályafutása során nem sok eredményt tudott felmutatni, és/vagy emberi tulajdonságai miatt képtelen a sportolókkal megfelelő kapcsolatot kialakítani, nincs sok reménye arra, hogy – minden ígérgetése ellenére – komoly megbízatást kapjon. Annak a filmrendezőnek sincs sok esélye, hogy grandiózus terveihez pénzügyi támogatást nyerjen el, akinek eddigi alkotásai – siker nélkül – csupán anyagi veszteséghez vezettek. Vagy az a politikus, aki hatalomba kerülve csak saját meggazdagodásával törődött, a korrupciótól sem riadt vissza, politikusi hitelét aligha tudja visszaállítani annak állandó hangoztatásával, hogy mostantól kezdve már csak a népért, az országért dolgozik. Mindez természetesen előfordult, előfordulhatott a diktatúrákban, ahol a párthűség volt a domináló tényező, de aligha hunynak szemet e fölött a fejlett demokráciákban. Ahol az erkölcsi magatartás, a megbízhatóság, a hűség, a teljesítmény a legjobb ajánlólevél a kiemeltebb pozíció megtartásához vagy elnyeréséhez. Nem véletlen, hogy például az USA-ban rendkívül komolyan veszik az ajánlóleveleket: az ajánló könnyen elveszítheti renoméját, ha mellébeszél vagy hallgat a jelölt kevésbé előnyös jellemvonásairól.
2. Mindezeken a mindenütt előforduló emberi gyarlóságokon, gyengeségeken kívül sokkal súlyosabban esik a latba, ha vétünk országunkkal, népünkkel szemben. A szabad világban élő polgárok túlnyomó részének nem sok közvetlen tapasztalata van az embert próbáló önkényuralmakról. Kíváncsi lennék, hogy a szabadságát a legnagyobb értéknek tartó amerikai és angol polgárok hogyan viszonyulnának azokhoz a politikusokhoz, akik hazájukban korábban a kemény és puha diktatúrát gyakorolták? Azokhoz, akik egy idegen megszálló hatalmat (!) és az általuk rájuk kényszerített ideológiát szolgálták ki? Mennyire viselnék el, hogy azok kormányozzák országukat, akiktől annak idején félniük kellett, akik annak idején – hatalmukat kihasználva – élet-halál urai voltak? Akik, politikai ténykedésük elismeréseként, nemcsak a társadalmi életben, hanem szakterületükön is pápákká váltak. Akiknek az elődpártja megszabadította őket felmenőik által munkával megszerzett vagyonkájuktól, értékeiktől, vagy valamelyik rokonukat kivégezte, börtönbe csukatta dicsőséges forradalmuk leverését követően? Ha hosszú évtizedeken keresztül kénytelenek lettek volna forradalmuk hőseit ellenforradalmároknak, csőcseléknek, az imperializmus ügynökeinek tekinteni? Ha gyermekeiket nem merték volna hittanra taníttatni, ha meg kellett volna gondolniuk, mikor és hol látogathatják templomaikat?
Mindezeket a jellegzetességeket jól ismerik a külföldön élő és világpolgárrá vált honfitársaink. Az ő szabadságvágyukra jellemző, hogy az első alkalmat megragadták, hogy megszökjenek börtönőreiktől, a nemes ideológia tételeinek terjesztőitől, az egypártrendszer minden áldásától. Érdemes lenne elgondolkozniuk: itthon maradásuk esetén vajon ők hogyan fogadnák, ha most ezek a „nagyon nem szeretem” korábbi korifeusok oktatnák őket a demokráciáról, irányítanák országukat, ha az ő „bizonyított” szakértelmüktől függne életkörülményük javulása? Nézetük szerint az egyáltalán nem számít, mit tettünk, hogyan viselkedtünk az elmúlt évtizedekben, hogy csatlakoztunk-e a diktatúra gépezetéhez, vagy – egyéni érdekeink ellenére – távol tartottuk magunkat egy másik ország által ránk erőltetett eszmerendszertől? Valóban azok tekinthetők Amerika megbízható barátainak, szövetségeseinek, akik most – elfogadtatásukat remélve – mellé állnak, annak ellenére, hogy a múltban – akkori érdekeik szem előtt tartásával – ellenük, a demokrácia ellen ténykedtek? Aligha hihető, hogy a régi vétkekkel szemben most túlságosan elnéző polgárok elfogadták volna a háború után azoknak a náciknak bármiféle vezetői beosztását, akik, bár nem követtek el semmiféle szörnyűséget, csak működtetői, tisztségviselői voltak az akkori önkényuralom gépezetének. Gondoljunk csak arra, milyen nemzetközi tiltakozást váltott ki jóval a háború befejezése után, amikor valamelyik állam vagy nemzetközi szervezet vezetőiről kiderült, hogy valamilyen módon együttműködött a hitleri rendszerrel.
Visszatérve a bevezetésben említett nagypolitikai szempontokra, a volt szocialista országok politikusai, vezető káderei abban azért ne reménykedjenek, hogy a világmegváltó eszme, a diktatúra fenntartása érdekében játszott szerepüket, népük ellen elkövetett tetteiket – jelenlegi látványos odaadásuk ellenére – az Egyesült Államokban elfelejtenék, és többre becsülnék őket, mint az öreg európai demokráciák jeles vezetőit. Vagy azokat a kelet-európai politikusokat, akik határozottabban képviselik hazájuk érdekeit, és akik sohasem vétettek saját nemzetük ellen!
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja