EU: új honfoglalás vagy beolvadás

Magyarország parlamenti pártjai egyöntetűen meg vannak győződve arról, hogy a küszöbönálló uniós tagságunk – rövid és hosszú távon egyaránt – sokkal több előnnyel jár, mint amennyi hátrányt hoz. Ezen a közös alapon nyugszik a belépés egyöntetű támogatása. A parlamenti pártok véleménye az első demokratikusan megválasztott országgyűlés megalakulása óta érdemben máig sem változott. Lényeges változáson ment át azonban az elmúlt tíz év folyamán a fogadó közösség megítélése. A bővítési szándékot az unió és tagországai – gesztusjelleggel – már a 90-es évek elején kinyilvánították, de távolról sem voltak arról meggyőződve, hogy ez nekik is előnyös lehet. Az unió országainak lakossága pedig kezdetben kifejezetten az ellenző magatartást vallotta. Az volt a szilárd hite, hogy az unió jelenlegi tagjai a bővítést mintegy egyoldalú áldozatvállalásként kell hogy megéljék. Mára szerencsére a helyzet megváltozott. A tagországok parlamenti erői jobbról is, balról is bővítéspártiak, és a közvélemény egyre nagyobb, több országban már döntő hányada helyezkedett arra az álláspontra, hogy a régi tagországok is előnyt tudnak csiholni maguk számára az újak csatlakozásából. A belépni vágyó országok szilárd és kitartó hite, valamint a fogadni vágyók helyes érdekfelismerése volt együtt szükséges ahhoz, hogy 2004-es dátummal a csatlakozás elérhető realitássá váljon.
Jól látható, hogy a bővítésben érdekelt két fél a hátralévő alig több mint egy év alatt arra törekszik, hogy a csatlakozási megállapodásban érvényesítse saját érdekrendszerét. A különböző témakörökben kialakult tárgyalási pozíciók az unió részéről már ennek az érdekérvényesítésnek a részét képezték. Az unió tehát felkészült arra, hogy a csatlakozni kívánó országok területén saját, jelenlegi tagjainak érdekeit képviselje. Szó ami szó, nem volt egyszerű feladata a soron következő uniós elnökségeknek, hogy mind a 15 tagország kedvében járjanak, illetve olyan kompromisszumokat találjanak, amelyek mindenki számára elfogadhatóak. Mára adott a pálya, amin mozoghatunk, ha tudunk. Ha csetlünk-botlunk, az a mi hibánk.
Melyek az érdekeink és ki érvényesíti őket? Ideje megkérdezni, hogy a csatlakozni vágyó országokban, mint például hazánk, lejátszódtak-e hasonló, az érdekek mezsgyéjén folytatott, az egyensúlyozóművésznek is dicséretére váló egyeztetési folyamatok. Mindazok, akik azt hitték, hogy ezeken az egyeztetéseken túl vagyunk, azokat a puccsszerű gyorsasággal kierőszakolni vágyott alkotmánymódosítás meggyőzhetett arról, hogy mindez még előttünk áll. Alkotmánymódosításra szükség van, hogy mint leendő uniós tagok saját jogrendünket alkalmassá tegyük az uniós működésre, annak intézményi feltételeire, valamint arra, hogy a jövőben is változó közösségi joganyagot képesek legyünk folyamatosan Magyarországon is érvényesíteni. A gyanútlan szemlélő a kőkemény, eddig nem nevesített érdekellentétekre akkor figyelhetett fel, amikor tudomására jutott, hogy a kormányon lévő erők a szükséges és elégséges alkotmánymódosítást szívesen egészítették volna ki saját rövid, és ha lehetséges, hosszú távú hatalmi pozícióik bebetonozásával. (Többek között újra elővették az 1995-ben elvetélt alkotmányötletüket, a megnyirbált jegybanki függetlenségről és a Köztársaság térről távirányítható jegybankelnökről).

A hatalomstabilizáció jegyében fogant alkotmánymódosításba burkolt taposóaknák robbanásainak fényénél hirtelen felvillantak az alapvető érdekellentétek és az azokban rejlő nagyfokú konszenzushiány. A kormánykoalíció látva, hogy az érdekkonfliktusok nem söpörhetők a szőnyeg alá, a baloldalon oly sokszor eredményesen alkalmazott megbélyegzés eszközéhez nyúlt. Azt állította, hogy ha az ellenzék azonnal nem kész az általa szükségesnek tartott alkotmánymódosítások elfogadására, akkor Európa-ellenes, reakciós stb. Ebben természetesen a média is segítségére kelt. Pedig most inkább itt van az ideje az uniós tagsággal kapcsolatos nemzeti konszenzus megteremtésének, mint az egyoldalú megbélyegzésnek.
Tekintsük át, hiszen még nem késő, azokat a körülményeket, amelyek a nemzeti oldalon emészthetővé tennék az egyébként szükséges alkotmánymódosításokat. Az alkotmánymódosításhoz egy intézkedéscsomagot (törvénycsomagot) kellene illeszteni, amely szinte tükörképe lenne az uniós tagok egymás közötti érdekegyeztetésének, de itt az országon belül menne végbe érdekegyeztetés, ami azonban egyáltalán nem zavarná az unió tagjait; de sajnos zavarja a MSZP–SZDSZ-koalíciót, amely ezért bélyegez, megegyezés helyett. Zavarja rövid és hosszú távú érdekeit egyaránt, mégpedig (nem üveg-)zsebbe vágó módon. Nem véletlen, hogy éppen a versenyfejezet az, aminek lezárása immáron rétestésztaszerűen nyúlik, és az sem véletlen, hogy ezt az alákérdezős média nemhogy nem illeti kritikával, hanem szinte nemzeti büszkeségnek tünteti fel, pedig nincs ok a büszkélkedésre.
Nézzük ezen belül először az adókedvezmények kérdését. Adókedvezményeket elsősorban 1994–98 között a Magyarországra települt nagy multinacionális cégek kaptak. Ezek közül többen, nem nyílt piaci verseny keretében, részt vettek a privatizációban is, olcsón vásároltak magyar termelőkapacitásokat. Aligha tekinthető véletlennek, hogy ezek a cégek foguk vacogtatva cidriztek, hogy áprilisban a szocialisták győzzenek a választásokon. Tőlük remélhetik ugyanis, hogy a kialkudott kedvezményeket a magyar kormány most már nem csak a többi magyar vállalkozó érdekével szemben, de az Európai Unió tagországaiban működő, Magyarországon üzlettel nem rendelkező vállalkozók érdekeivel szemben is sokáig védeni fogja. Az ilyen típusú együttműködő előzékenységre mi sem jellemzőbb, mint hogy a székesfehérvári IBM, amely lapinformációk szerint több mint 100 milliárd forintot vett ki adómentesen, megvárta a fehérvári önkormányzati választásokat, és csak utána jelentette be, hogy: viszontlátásra! Erről nem kell beszélni, maradjon inkább a bélyeg, amit az ellenzékre nyomunk, rajta pedig az áll, hogy Európa- és unióellenes.

A hazánkba települt multinacionális cégek monopolpiacainak érdekvédelme a magyar és más unióbeli vállalkozásokkal szemben alkotta meg 1995-ben a közbeszerzési törvényt is. A közbeszerzési törvény jelenlegi formájában csak arra jó, hogy egy kivételezett vállalkozói kört juttasson állami rendeléshez, legyen szó útépítésről vagy bármilyen állami megrendelésről. Uniós pénzből soha nem volt szabad a magyar közbeszerzés törvénye szerint versenyeztetni. Az unió ezen a módon fejezi ki lesújtó kritikáját. E törvény az unió tagországainak vállalkozásait és a magyarországi magyar tulajdonú cégek érdekeit egyaránt sérti, de az MSZP–SZDSZ klientúrának és a gagyiprivatizáció kapcsán hazánkba települt s velük összefonódott cégeknek érdekében áll. Nos, ennyit a rövid távú (nem üveg-)zsebérdekekről, amik a megegyezés útjában állnak.
De vannak a rövid távú (zsebes) érdeken túli stratégiai érdekek is, és ezek a földtulajdonláshoz és a vele kapcsolatos mezőgazdasághoz fűződnek. A föld tulajdona a kárpótlási törvény nyomán, ha jogilag fogyatékos formában is (részaránytulajdonok), de visszakerült az emberekhez, ráadásul még ma is több mint a felét saját tulajdonosaik művelik, és minő fájdalom megemlíteni is, hogy nagyobb részét is művelnék. További ok az aggodalomra, hogy ez az unió tagországaiban is így van, sőt 2007 után is így lesz. Mérsékelt a baloldal lelkesedése amiatt is, hogy a nyugati féltekén leáldozóban vannak a nagyüzemi élelmiszer-technológiák, és elkezdődött a visszatérés a kisüzemi, biztonságos, környezetbarát élelmiszer előállítása felé. Mindez egyértelműen a kis egzisztenciákra alapuló mezőgazdasági termelést és vidékfejlesztést igényli.
Ha a multinacionálisok adóelőnyeiről elmondtuk, hogy az a szocialisták és liberálisok rövid távú érdekeit sérti, akkor az agrárügyekről elmondhatjuk, hogy az hosszú távú politikai érdekeiket sérti. Ha a multikkal kapcsolatban a szoc-liberális politikáról elmondjuk, hogy késlekednek a valóságos piaci verseny uniós szabályainak helyreállításával, tehát ellenállnak az uniós politikának, akkor a mezőgazdaságban elmondhatjuk, hogy kormányra lépésük első napjától kezdve minden erejükkel csírájában igyekeznek elfojtani a kis és közepes egzisztenciák versenyképességét. Mindent megtesznek, hogy a földekre saját soraikból verbuváljanak új tulajdonost, mindent megtesznek, hogy a saját földjeiket művelő tulajdonosokat kiebrudalják.
A szocialisták és szabad demokraták kormányra lépésük után megszüntették a gazdálkodók versenyképességét megalapozó intézkedéseket (kiemelt támogatások, hosszú távú olcsó hitelek, földvásárlás lehetősége). Nem jártak különbül az ipar és a szolgáltatások területén működő kis- és középvállalkozások sem. A Széchenyi-terv zátonyra futtatása, az állami megrendeléseknek újra a „védett” multikhoz juttatása az ő versenyhelyzetüket rontotta drámaian. Az agrár-, valamint a kis- és középvállalkozói szférában végrehajtott tarolás stratégiai célt szolgál: amit nem lehetett 1949–89 között és az 1994–98-as gagyi-privatizációval elvégezni, arra már csak egy év maradt, ami nagyon rövid idő. Mivel érdekek mentén nem kívánnak egyeztetni az ellenzékkel, ez idáig maradt a beverklizett baloldali történelmi módszer, a megbélyegzés.
A kérdés az, hogy mi legyen az uniós csatlakozásból: egy szűk belföldi érdekcsoport által diktált globalizációs, multikulturális beolvadás és az azt követő önfeladás, vagy a kölcsönös érdekek alapján működő újraegyesülés Európa eddig boldogabb felével.
Egyértelmű, hogy az ellenzék és az unió áll a jó oldalon, amikor nem az amerikai mintájú olvasztótégelyt, hanem az önrendelkező nemzetek Európáját tűzte ki célul. A másik oldalon a kormánykoalíció és a megbélyegzésre mindig kész liberális média ütegei állnak. Ma még nyitott, hogy ádáz politikai küzdelem vagy racionális megegyezés dönti el, hogy mit hoz az uniós tagság, az új honfoglalást vagy a kevesek érdekeit szolgáló beolvadást.
A szerző országgyűlési képviselő
(Kisgazda Polgári Egyesület)