Kísértetkastély a Tisza Kálmán téren

Skócia zord tájain romantikus, ködbe vesző tornyú, gyönyörű, de rideg kastélyok állnak az ormokon. Ezekbe félve lép az idegen, mert éjfélkor megreccsennek a padlás gerendái, s félelmes árnyékként középkori alabárdos kísértetek jelennek meg. Közép-Európa gyöngyszemének, Budapestnek a kellős közepén, a hajdani Tisza Kálmán (ma Köztársaság) téren is áll egy kísértetkastély: a pártház. A mi kis volksbundistáink és kommunistáink nem ragaszkodtak sem a romantikához, sem semmiféle építészeti stílushoz, amikor megépítették, illetve benépesítették ezt a – Lendvai Ildikó MSZP pártfrakció-vezető szerint is – „ritka ronda” épületet. Hitler hazai hívei a zsidók kiirtását és a magyarok Urálba történő „hazatelepítését” tervezték e falak között. Rákosi hóhérai nemcsak gonosz, népellenes terveket főztek itt, hanem kínoztak és gyilkoltak is embereket, hasonlóképpen, mint az Andrássy út 60.-ban. Erről kevesebbet tudunk. Én azonban olyan ember (angol nyelven írott, és ’56-os disszidálása után Angliában megjelent) könyvében 1976-ban olvashattam erről, akinek szavahihetősége felől aligha lehet bárkinek is kétsége: Ignotus Páltól. Tőle tudom, hogy a Köztársaság téri pártházban működött a lefolyó: egy hatalmas savas kád, amelynek partján addig verték a rendszer ellenségét, amíg ájultan bele nem zuhant, és teste a kádban maradéktalanul, nyom nélkül fel nem oldódott. Időnként leengedték a savat, innen a név: lefolyó…
1956. november 3-án az elkeseredett nép exkavátorokkal kísérelte meg kiszabadítani a föld alatti kazamaták foglyait, akikről most már talán soha nem fogjuk megtudni, hogy ott voltak-e, éltek-e még akkor, mert másnap a Köztársaság tér urainak hívására visszajöttek az oroszok. A Köztársaság téri házban újból elfoglalták helyüket a véres kezű kommunisták. Biszku elvtárs, Komócsin elvtárs, Tatai elvtárs, Marosán elvtárs, Münnich elvtárs és a többiek. Sorban kiöregedtek, s helyüket elfoglalták szellemi és természetes utódaik. Ezek közül már nem mindegyik volt otromba gyilkos, hiszen a kémelhárító, a titkos ügynök „csak a munkáját végzi”. Ezek a dolgukat végző emberek szorgalmukkal, tehetségükkel jutnak el miniszterelnök-helyettesi vagy – akár a 2002. évben is – a legmagasabb politikai vagy rendőrségi pozícióba. Megjelenik a III/III-as vagy III/II-es „na és?” szellemiségű apuka fehér galléros fiacskája, akinek elég egy érettségi bizonyítvány ahhoz, hogy kormányszóvivőként regnáljon 2003-ban. Otthonra talál a kísértetkastélyban a veszprémi hóhér, Papp elvtárs neveltje, a fényes elméjéről aligha, zűrös szállodaügyéről annál inkább elhíresült Szekeres Imre. Ott érzi magát otthon Horn Gyula, akinek ’56-os politikai múltját és tevékenységét dokumentáló iratok nyomtalanul eltűntek miniszterelnöksége idején.
A pártház eme lakóit cseppet sem zavarják a kísértetek. Pedig a kísértetek most is ott vannak valahol bebetonozva. Ott vannak a nyom nélkül meggyilkoltak és savas kádban feloldottak lelkei éppúgy, mint lelketlen hóhéraiké és azoké, akik azoknak parancsot adtak. És a kísértetek – csakúgy, mint a skót kastélyokban – a Köztársaság téren is megjelennek. Átmennek a falon, s megjelennek ott mindenkinek. Horn Gyulában kellemes nosztalgiát kelt a ház, mert felhívta a Magyar Nemzet olvasóinak figyelmét, hogy „az MSZP ebben a házban kezdte meg tevékenységét”, s a párt innen járta a Nemcsók, Suchman, Tocsik, Boldvai, Baja Ferenc, Nagy Sándor, Szanyi Tibor neveivel fémjelzett dicsőséges útját. Kovács Lászlóban már némi aggodalmat ébresztenek a kísértetek, de hát ő ilyen aggódó fajta.
Azért mégis akad valaki, legalább egyetlen jóérzésű asszony abban a rettenetes házban, aki iszonyodik a kísértetektől. Ő az április 22-i Magyar Nemzetben a következőket mondta: „A Köztársaság teret el kell adni (…) mert véres történelmi emlékekkel terhes.” És így folytatta: „…zavar, hogy minden híradóban azt a képet kell látni, amelyhez vér társul”. És hogy őszintén gondolja mindezt, arról még egy mondata árulkodik, bár mindjárt hozzáteszem: ez a mondat súlyos tárgyi tévedést tartalmaz: „Nem gondolom, hogy egy véres pártnak lennék tagja, hiszen kisgyerek voltam ’56-ban.” Ez a hölgy – számomra hatalmas meglepetés – nem más, mint Lendvai Ildikó. Ezek a mondatai annyira megdöbbentettek, hogy elhatároztam: ezen írásomban néhány sor erejéig levéllel fordulok hozzá. Tudom, hogy sokan kinevetnek majd, ha soraim megjelennek, mert az emberek többsége úgy véli: aki olyan magas pozícióra jutott a „véres pártban”, mint Lendvai Ildikó, az aligha lehet rendes ember; s főleg aligha figyel oda egy, a politika másik oldaláról küldött üzenetre.
Azért megpróbálom. Íme, a levél:

„Kedves Lendvai Ildikó! Megvallom, eddig a legkevésbé sem tartoztam a hívei közé. Iszonyúan zavartak a választási kampány során éles fejhangon megfogalmazott, valakit, valakiket mindig bántó, ellentmondást nem tűrő véleménynyilvánításai; nem tudtam elmosolyodni szellemesnek, ironikusnak vagy önironikusnak szánt mondatain sem. Szégyenkezve, lesütött szemmel vallom be: ha nem is szülőatyja, de lelkes terjesztője voltam mindmáig a legújabb idétlen pesti Arisztid–Tasziló-viccnek (– Mondd, kéhlek, nem tudod véletlenül, hogy ki az MSZP fhakcióvezetője? – Váhjál, kéhlek, gondolkodom: valami hémlik…).
Most azonban – a Magyar Nemzetben idézett szavait olvasván – fordulat következett be bennem az ön iránt táplált emóciókban, mert megindított, hogy zavarják önt a Köztársaság téri rettenetes árnyak és kísértetek.
Abban azonban téved, hogy ön nem a véres párt tagja. Mégis tagja annak a rettenetes pártnak, amelynek jogelődje ’56-ban sok száz ember életét oltotta ki, nemzedékekét – mind a mai napig – tönkretette. Olyan emberek pártjának tagja ön – mostani szavai alapján azt gondolom, hogy tévedés okán –, amelynek vezetői vagy maguk is részt vettek az évekig tartó fizikai vagy a mindmáig tartó lelki megtorlásokban, vagy legalábbis politikai és/vagy anyagi haszonélvezői voltak mindannak. Olyan pártnak tagja ön, Ildikó, amelyik évtizedekig cenzúrázta mások gondolatait, s megbüntette azokat, akik nem engedelmeskedtek az országot a Varsói Szerződéshez láncoló hazaárulóknak. Az ön véres pártja segített vérbe fojtani a prágai tavaszt, engedte Magyarországon megpihenni a terrorista Carlost s felkészülni aktuális tömeggyilkosságára. Az ön pártja bitorolta el a Szocialista Internacionáléban a történelmi Szociáldemokrata Párt helyét. Kedves, Köztársaság téri kísértetektől viszolygó Lendvai Ildikó: ön szándékai ellenére igenis egy véres párt tagja.
Ha valóban zavarják önt a Köztársaság téri kísértetek, akkor tudnia kell, hogy van az ön számára út, amely kivezeti a kísértetkastélyból. Tüneti kezelés kimenekülni a rettenetes házból. Ha valóban szabadulni akar a kísértetektől, ha azt akarja, hogy békén hagyják, nem elég elhagyni a házat – el kell hagynia a pártot is.
Szűrös Mátyásnak sikerült. Ha nem csupán múló hangulat vagy politikai pragmatizmus mondatta önnel az idézett szavakat, akkor nem kell mást tennie, csak követnie Szűrös Mátyást – a történelmi Szociáldemokrata Pártba. Amelyet – miként legnagyobb alakját, Kéthly Annát is – csaknem meggyilkolt az ön jogelődi véres pártja.
Hagyja ott őket, kövesse Szűröst! Nem nagy mellénnyel, hanem alázattal. Kövesse a rögös, de becsületes utat. Ne a harsány, héjaként ismert frakcióvezető asszonyét, hanem – Lendvai Ildikó tanárnőét. Ne hagyja elfojtani magában lelkiismerete most végre nyilvánosan is hallható hangját!”
A szerző genetikus, egyetemi docens