Egy évvel a parlamenti választások után ismét országos ügyben szólították urnákhoz a szavazókat. Április 12-én formailag az ország uniós tagságáról szavaztunk ugyan, ám az ügydöntő népszavazás több – fel nem tett – kérdést is eldöntött. Ezek a válaszok rövid életűek lesznek, hiszen az Európai Parlament (EP) magyar képviselőinek megválasztásával a politikai pártokra bő egy év múlva újabb megmérettetés vár.
Ha létezik valódi nemzeti érdek, akkor a rendszerváltozás folyamatának külső beteljesítését hozó uniós tagság annak tekinthető. Örömteli, hogy a parlamenti pártok ebben egyetértettek, és a helyzetükből adódó lehetőségekkel élve dolgoztak e cél eléréséért.
Mielőtt azonban a népszavazás következményeit vizsgálnánk, ne tegyük meg az adóforintok nyakló nélküli elköltéséért felelősséget viselő politikusoknak azt a szívességet, hogy a kampányt a felejthető teljesítmények közé soroljuk. Több ok szól a vizsgálódás mellett, mint ellene. Az első és legfontosabb érv a közpénzek hatékony felhasználásának kérdése. Az uniós agit-prop. közalapítvány 2,2 milliárd forintos vagyonnal indult. Egy februári kormányhatározat minisztériumi pénzekből érkező átcsoportosítással további milliárdokkal növelte az elkölthető keretet. A sajtóban megjelenő hírek szerint összesen tízmilliárd forintot költöttek el. Hogy mire is? Alapos a gyanú, hogy a lakosság meggyőzése a prioritások listáján csak a „futottak még” kategóriában szerepelt. Ezt több közvetett tény valószínűsíti.
Az alacsony részvétel okának sokan azt tartják, hogy a szavazás szombaton volt. A szombati nap kiválasztása akkor nyer – utólagos – értelmet, ha a csatlakozási szerződés április 16-i (szerdai) ünnepélyes aláírásától visszafelé számolunk. A mindenkori birodalmi érdekeket jó előre ismerő és maximálisan kiszolgáló mentalitás egy erős támogatottsággal bíró eredményt szeretett volna a poggyászában tudni. S miután a fellebbezések elbírálásának határideje három nap, ha a megszokott napon, vasárnap lett volna a választás, szerdáig nem lett volna elég idő az aláíráshoz szükséges végleges eredmény megállapítására, illetve a parlamenti felhatalmazás megszerzésére. Érdekes, ha azok a politikusok tartják utólag rossz döntésnek a szombati napot, akiknek korábban (és vélhetőleg magasabb részvétel mellett) pont ez a nap illett volna jobban az időtervükbe. Erre is érvényes: ember tervez, Isten végez.
Az alacsony részvételt számos további okkal magyarázták már. Amiről talán kevesebbet írtak, az a kampány korlátozott hatósugara. Azt csak a történelem és/vagy a következő kormány tényfeltáró vizsgálata fogja megállapítani, hogy az uniós propaganda csupán a pénzszórás újabb fejezete vagy a célt (rosszul) szolgáló eszköz volt-e. Az laikus szemmel is jól látható, hogy az óriásplakátokon mosolygó közszereplők többsége inkább a baloldali pártok szavazóira gyakorol hatást. A személyek kiválasztása sem volt a legszerencsésebb. A csatlakozás vélhető (és a közelmúlt állami megrendeléseinek valós) nyertesei azt üzenték, hogy nekik biztosan jó lesz. Az, hogy a gagyi csatornák – jórészt kamaszokat vonzó – napszámosai hogyan kerültek képbe, talán örök rejtély marad.
Ennél több kétely merül fel a médiamegbízásoknál. Az már korábban is ismeretes volt, hogy a baloldali szavazók jobban támogatják a csatlakozást, míg a jobboldaliak számos kérdésre várnak talán máig hiteles választ. Ebből az következne, hogy a jobboldali pártokhoz kötődő lapokban is legalább annyi vagy még több információt helyezzenek el. Nem így történt. A jobboldalinak tartott lapokban elhelyezett hirdetések kis arányát azzal próbálták ellensúlyozni, hogy a jobboldal vezető politikusait naponta szólították fel híveik „megfelelő” befolyásolására. A minisztériumok által elkötött pénz zöme mégis a kormányhoz közel álló médiumokhoz folyt. Ezért merül fel a gyanú, hogy a propagandakampány nem csupán a telített reklámpiacnak szánt százmilliós injekció volt-e.
Az talán vitán felül áll, hogy Magyarország az uniós csatlakozással hosszú távon csak nyerhet. Ha egy ország nem rendelkezik Svájc vagy Norvégia lehetőségeivel, jobban teszi, ha részt vesz a döntések meghozatalában, mintha csak annak következményeit viselné el. Ameddig tehát a parlamenti pártok körében a csatlakozás támogatása egyöntetű volt, addig a népszavazást mindkét nagy párt megpróbálta saját belpolitikai céljaira felhasználni.
Ameddig a belpolitikai alaphelyzet nem változik, addig csupán ugyanannak a műnek az újabb feldolgozásait látjuk. A kormány mozgásterét továbbra is az uniós csatlakozás gyakorlati megvalósítása határozza meg. Ameddig – az ország jelenlegi felkészültségéből eredően – a hátrányok az előnyöknél korábban jelentkeznek, a kormány joggal tarthat attól, hogy ez 2006-ban a bukásához vezet. Ezt fejezi ki indirekt módon az euró bevezetése körüli vita is. A kormány 2009-ben, míg az ellenzék 2007-ben látná szívesen a közös európai valutát. Ezen esetben is visszafelé kell számolnunk. Mint köztudomású, a monetáris unióhoz csatlakozó országoknak az euró bevezetése előtt két éven át stabil gazdasági mutatókat kell felmutatniuk. A későbbi időpont esetében a 2006-os választásokon még jól ki lehet(ne) költekezni, míg a 2007-es bevezetés értelemszerűen csökkentené a hangulatjavításra költhető keretet.
Melyek tehát azok a kérdések, amelyek a népszavazással eldőlni látszanak? A múlt szombati részvétel láttán meg kell kérdőjeleznünk az ismételten leszerepelő közvélemény-kutató cégek felméréseinek használhatóságát. Nem szakmailag, hiszen arra csak az adott tudományág művelői hivatottak.
A két nagy párt támogatottsága közötti nyolc–tizenöt százalékos különbség a részvétel/távolmaradás arányában változhat. Ismét bebizonyosodott, hogy az alacsony részvétel a fegyelmezett szavazótáború pártoknak kedvez. Mégis botorság lenne feltételezni, hogy az országosan mért 7,37 százaléknyi nemmel szavazó mind MIÉP-szimpatizáns lenne, ám az öt százaléknál magasabb szám sok zugpolitikus fantáziáját megmozgathatja.
A népszavazáson részt vevők tekintetében talán az a legfontosabb kérdés, hogy az igennel szavazók közül hányan voksolnának jobboldali pártokra. A jobboldaliak közül vélhetőleg döntően a csatlakozás lehetséges nyertesei mentek el, és számos baloldali szavazó maradt otthon.
Az általános érdektelenség csökkentette a jövő évre előre hozott parlamenti választások esélyét is. Bár ez korábban is sokkal inkább a kétharmados törvények megszavazását feltételekhez kötő ellenzék és a takaróján túlnyújtózkodó SZDSZ fegyelmezésének eszköze volt, mégis számos érv szól(t) a 2006-os voksolás jövő tavaszra vagy őszre hozásáról. Ehhez a jövő júniusi EP-választások adták volna meg az alaphangot. Ha ugyanis a szocialistáknak sikerülne a közvélemény-kutatók által jelzett előnyüket az EP-választáson egyértelmű győzelemmé alakítaniuk, vagy újabb száznapos Kánaánok kilátásba helyezésével a csatlakozás veszteseit maguk mellé állítaniuk, úgy újabb négy évre kaphatnának felhatalmazást. Ennek esélye több okból csökkent. Egyfelől megrendült a politikusok bizalma a közvélemény-kutatásokban. Másfelől az EP-választásokat Európa-szerte a kormánnyal szembeni elégedetlenség kifejezésének eszközeként tartják számon. A Fidesz ezért jó érzékkel biztathatja a magyar átmenet (akár baloldali) veszteseit arra, hogy a lakótelepen élők, nyugdíjasok és gazdák felé nyitó Fideszre szavazva mutassanak sárga lapot a kormánynak.
A fentiek tükrében jelöli ki a népszavazás a magyar politika közeljövőjének menetrendjét. Az MSZP érdekcsoportjai a fennmaradó három évet vélhetőleg saját gazdasági és párton belüli pozíciójuk erősítésére akarják használni. Az átmeneti megoldásból – egyéb konszenzusos jelölt hiányában – kormányfővé avanzsáló Medgyessy ügyelni fog az MSZP-n és a kormányon belüli erőviszonyok egyensúlyára. A privatizációból és (külföldi) hitelfelvételből befolyó pluszforrásokat vélhetőleg a jól bevált modell szerint egyfelől a késő kádári elitek gazdasági pozícióinak erősítésére fordítják, másfelől a 2006-os választásra tartalékolják erejüket.
A kisebbik kormánypárt sorsa – az MDF-éhez hasonlóan – az EP-választások után válik el. Ha nem sikerül legalább egy-két képviselőt Strasbourgba juttatniuk, előbb-utóbb szövetséges vagy önálló téma után kell nézniük. Az SZDSZ vélhetőleg sokadszorra az egyébként is rá szavazókat célozza meg, míg az MDF jelenlegi vezetése a Békejobb valamilyen új változatát adná elő. Újabb pártok megjelenését sem lehet kizárni, ám ennek valós értelme inkább egy-két év múlva lehet.
Mindezek alapján úgy látszik tehát, hogy a két nagy pártnak van a legszélesebb mozgástere. Az EP-választások pont a kormányzati ciklus félidején minden felmérésnél pontosabb képet adnak politikai viszonyainkról. Akkor derül ki az is, hogy a pártok építkezésének most induló szakaszát melyik politikai erő használta fel jobban.
A szerző politológus
origo.hu
Elütöttek egy nőt Szegeden, súlyos állapotban van
