Polgári engedetlenség

Ebben a háborús zajban nem halljuk jól egymást. Oly hangos a légtér, nem a repülőgépektől, mert azok messze vannak, hanem a háborút megmagyarázók és a háborút ellenzők hangzavarától, hogy lassan nem lehet már túlkiabálni ezt a vircsaftot, pedig itthon is történtek az utóbbi hetekben szép dolgok. Az Édenkert egykori helyszíne messze van, még akkor is, ha földünk egyre kisebb lesz. Nézzük, mi terem a mi kertünkben.
„Az Országgyűlés a demokratikus államélet tisztaságának előmozdítása érdekében a következő törvényt alkotja…” Ezzel a mondattal kezdődik az a törvény, amelynek rendelkezései szerint ismét lemondásra szólították fel az erre a célra választott bírák Medgyessy Pétert, az ország miniszterelnökét. Mert jelenléte a miniszterelnöki poszton zavarja a demokratikus államélet tisztaságát. Medgyessy – mint korábbi minisztersége idején – most sem mondott le, s ma már ott tart az ország morális állapota, hogy ez a hír egyszerű, mínuszos hírként szaladt végig a lapokban, ma már senki nem kapja fel a fejét. Medgyessy dacol a törvényességgel, dacol a bírák felszólításával, nem mond le. Nem tudom, elgondolkodott-e már valaki azon, hogy milyen állapotban van az az ország, amelynek a miniszterelnöke nem tartja be a demokratikus államélet tisztaságának előmozdítására hozott és hatályban lévő törvényt. Elgondolkodott-e valaki azon, milyen ország az, ahol a törvényhozás miniszterelnökké választja azt a személyt, akiről mindenki tudja, hogy le kell mondania tisztségéről a hatályban lévő azon törvény értelmében, amely meg kívánja óvni az államéletet olyan személyektől, akik a nemzetiszocialista vagy az internacionalista szocialista diktatúrákban vezető szerepet játszottak. Ez a törvény nem mást fogalmaz meg, mint azt, hogy csak akkor lesz demokratikus az államéletünk, ha abban nyilasok és bolsevisták nem juthatnak vezető szerephez. Van tehát egy értelmes és tisztességes törvény, amelyre támaszkodva nem fordulhatna elő, hogy pártállami vezetők vezessék ma is az országot, ugyanakkor olyan parlamentünk van, ahol a többség nyíltan szembeszáll egy hatályos törvénnyel, s ebben partnerre talál a végrehajtó hatalom vezetőjében, aki bár tudja, nem lehetne az ország miniszterelnöke a hatályos törvény értelmében, mégis elvállalja ezt a posztot, arcátlanul szemünkbe nevetve, mert a törvénynek nincs szankciója. Azaz van, annyi, hogy ha nem mond le a miniszterelnök, akkor a neve megjelenik az állam hivatalos lapjában, a Magyar Közlönyben.
Csak akkor kell tisztességesnek lenni, ha ezért keményen megbüntetnek, s ha nem büntetnek meg, akkor nem kell? Azért, mert egy törvénynek nincs elégséges szankciója, nem kell betartani? S épp egy miniszterelnök ad példát a nemzetnek a törvény be nem tartásából. Hát ide jutottunk, újra? S ezzel a miniszterelnöki praxissal akarunk belépni az Európai Unióba? Gondolja-e Medgyessy, hogy ez ott megengedhető viselkedés egy miniszterelnök részéről? Gondolja-e, hogy van még egy miniszterelnök az unióban, aki nem mondana le, ha ezt országa hatályos törvénye előírná? Nem a szankció miatt kell a törvényt betartani, hanem mert törvény. A háborúban felrobbantott bombák fényénél is lássuk meg, miként ég a szégyen a magyarok arcán, hogy ilyen miniszterelnök képvisel majd minket egy politikai tisztességéről közismert szervezetben. Már persze azokén, akik még ismerik e szó jelentését, s nem szégyentelenek, mint a többség.
De nem csak törvényhozásunk és végrehajtó hatalmunk szerepelt le ismét az utóbbi hetekben, botrány van a harmadik hatalmi ágban, az igazságszolgáltatásban is. A tavaly leköszönt főbíró, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke, Solt Pál, miközben a Legfelsőbb Bíróságon ma is egy bírói tanácsot vezet, aktívan bíráskodik, ítéletekkel emberi sorsokat dönt el, akár a végrehajtó hatalommal szembeni ügyekben is, elszegődött egy testület vezetésére, amely testület az államélet tisztaságával kapcsolatban akar irányelveket meghatározni. Ennek a tisztességügyi bizottságnak a felállítását éppen az a miniszterelnök kezdeményezte, aki – a fentiekből kitűnően – még hírből sem ismeri ennek a szónak a jelentését, de úgy gondolja: ha egy kérdést nem tudsz megoldani, állíts fel egy bizottságot. Nem más indokolta e jeles testület életre hívását, mint hogy a miniszterelnök helyettese, Kiss Elemér sem ismerte ennek a szónak a jelentését, s törvénytelen pályáztatással, volt ügyvéd kollégáit bízta meg harmincmillióért a Malév ismételt és felesleges átvilágításával. Mielőtt e jeles kolléga megkapta a selyemzsinórt a főnökétől, azt mondta, meg kell változtatni az ügyvédi törvényt, hogy ilyen ne történjék a későbbiekben. Szerencsétlen, nem az ügyvédi törvényt kell módosítani, hanem a tízparancsolatot, mert ott van kőbe vésve, hogy ne lopj!
Ennek a bizottságnak lett a vezetője az egykori főbíró úr, amely poszt aktív bíró által el nem fogadható, mert ez a hatályos törvény értelmében összeférhetetlen. E tényt egyébként a Legfelsőbb Bíróság elnöke is megerősítette a hír kiderültekor, aztán mélységes csend lett úrrá honi bírói berkekben. Solt Pál pedig bedolgozik aktív bíróként a végrehajtó hatalomba, s teszi ezt akkor, amikor a bírák jogállásáról szóló paragrafusok kimondják: a bírók politikai tevékenységet nem folytathatnak, és a bírói tisztségen kívül csak tudományos, művészi, irodalmi, oktató- és műszaki alkotómunkát végezhetnek. Íme, megint van egy jó törvényünk, és megint van, aki nyíltan törvényt szeg, s ez a valaki sem kisebb sarzsi birtokosa volt, mint a miniszterelnök. Mit üzen Solt Pál mint egykori főbíró a bíráknak? Nem kell a törvényt betartani, s ami még ennél is súlyosabb: nincs bírói függetlenség! Íme, megint egy (rossz) példamutató ember, ráadásul jogász, ráadásul bíró, ráadásul a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács egykori elnöke. Solton nem csodálkozom, ő nem először, s ha bíró marad, vélhetőleg nem is utoljára felejti el bírói esküjét (a Horn-kormány idején Horn Gyulának adott jogi tanácsokat, ugyanígy nem ismerve a bírói függetlenség és összeférhetetlenség tényét). Annál jobban csodálkozom a Legfelsőbb Bíróság mai elnökén, aki első felháborodásában kimondott őszinte szavait követően elhallgatott, és ma is hallgat, noha ő lenne egyedül az, aki felszólíthatná Soltot a lemondásra, sőt fegyelmit is indíthatna ellene, mert Solt „magatartásával a bírói hivatás tekintélyét sérti”. Lomnici azonban hallgat, s hallgatnak a bírák is, akiknek tekintélyét Solt magatartása erősen sérti és veszélyezteti. Ha én ma bíró lennék, kikérném magamnak, hogy Solt a helyén maradjon, s ezzel dehonesztáljon engem, a tisztességes bírót. De miért szólaljon meg egy egyszerű bíró, amikor az Országos Igazságszolgáltatási Tanács is hallgat? Azt hittem, rosszabb már nem jöhet az igazságszolgáltatás terén, mint ami van, de úgy látszik, tévedtem, megélhetjük a bírói függetlenség intézményes lábbal tiprását, miközben már majdnem teljesen átvettük az Európai Unió joganyagát. S akkor miért nem vesszük át az unió jogalkalmazásának szellemét is? De miért akarok én az EU-val példálózni, amikor elegendő lenne a régi jó Kúriára hivatkozni, ahol ilyen sosem fordulhatott volna elő, mert akkor még volt a Kúriának tisztességes mindenkori elnöke, volt erkölcsi fundamentuma, s volt ehhez mért igényes székháza. Ma újra akarja a Legfelsőbb Bíróság az egykori székházat, de jó lenne előbb visszaszerezni az egykori tisztességet.
Olvasom, hogy a fővárosi önkormányzat ismét emelte a parkolási díjakat a fővárosban, átlagosan húsz százalékkal, mert csak így lehet megakadályozni a sok autó beáramlását a belső területekre. Ezzel az érvvel sok baj van, egyrészt, mert ma már nemcsak a belső, de a kevésbé frekventált budai kerületek is parkolóórával vannak ellátva, másrészt, mert sem a díjrendszer bevezetése, sem annak folyamatos emelése semmiféle visszatartó erővel nem bír, az utcák ugyanúgy telítettek, ugyanúgy nincs parkolóhely, ez semmi másra nem szolgál, mint újabb, most már nem jelentéktelen forintok kihúzására a zsebünkből.
Én pedig azt mondom erre, hogy most már elég. Ha én, a civis urbanus, a saját városomban a saját autómmal nem tudok parkolni, csak ha súlyos ezreket fizetek naponta, akkor az a rendelet, amely ezt a kényszerbérleti szerződést előírja, a jó erkölcsbe ütközik, az a szerződés pedig, amelyik a jó erkölcsbe ütközik, polgári törvénykönyvünk szerint semmis, azaz érvénytelen. Érvénytelen szerződésért pedig nem kell fizetni.
Ha az ország miniszterelnöke nem tartja be a törvényt, és a jó politikai erkölcs ellenében, jogsértő módon regnál, ha a Legfelsőbb Bíróság egykori és mai elnöke nem tartja be a törvényt, és a jó bírói erkölcs ellenében, jogsértően bíráskodik, a másik meg hagyja, akkor nekünk, egyszerű állampolgároknak ne fájjon a fejünk a jó erkölcsbe ütköző rendeletet be nem tartani. Mi sem fogjuk betartani ezt a jogszabályt, de szemben az említett urakkal, mi azért nem, mert mi erkölcsösen viselkedünk. Ezt hívják úgy, hogy polgári engedetlenség. Quod licet Iovi, non licet bovi – mondták latin eleink. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.
Akarnak önök továbbra is ökrök lenni?
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja