Solánia véres valóságshow-ja

Kétezerhárom február negyedikén megszűnt a háborúban fogant (kis)Jugoszlávia. Átadta helyét a szerb-montenegrói államalakulatnak, amelynek több névváltozata (közös állam, államközösség, konföderáció stb.) ismert. A mindenből kiábrándult és megfáradt szerbiai polgárok annyira örültek új államuk elnevezésének, hogy még a nevét sem hajlandók kimondani: nemes egyszerűséggel kiötlőjéről, Javier Solana EU külügyi főbiztosról (aki egyetemistaként NATO-ellenes tüntetések aktivistája volt, majd NATO-főtitkárként hazájuk bombázását elrendelte) Solániára keresztelték.

A Fekete Hegyek törzsközösségének hivatalos fizetőeszköze az euró
Az új állam létrejöttét az Irakra koncentráló világ tudomásul vette, nem foglalkozott azzal, hogy nincs alkotmánya, szövetségi államfője, nincs szövetségi kormánya és miniszterelnöke sem (Mádl Ferenc államfő és Medgyessy miniszterelnök kondoleáló táviratát a szerb parlamentnek címezte), s Solánia lassan már alapvető állami funkcióit (egységes pénzrendszer) is képtelen teljesíteni. Míg Szerbiában a dinár (4. változata) a hivatalos fizetőeszköz, addig a társország Montenegró a német márka megszűnése után euróra váltott. Enyhén ellentétben áll a modern európai fizetőeszközzel a montenegrói társadalom szerkezete, ugyanis a lélekszámában és területileg is a legkisebb exjugoszláv tagköztársaság 35 törzs közössége. A górácok a mai napig kiemelten tartják számon, hogy ki melyik törzsből származik. Származási alapon (anyai és apai törzsi ág) a „legnagyobb szerbet”, Szlobodan Milosevicset is crnagorácként könyvelik el.
Ha az elmúlt 12 év véres balkáni háborúi – a II. világháború utáni legnagyobb öldöklés Európában – felől nézzük a kialakult helyzetet, még akár eredményesnek is mondhatnánk, ha azonban a térség csaknem húszmillió lakosának jelene és jövője felől közelítünk, akkor tragikus és kilátástalan. Az utóbbi megállapítást támasztja alá a Zoran Djindjics szerb miniszterelnök életét kioltó merénylet is, amely bő egy hónappal az „új állam” de jure megalakulása után történt. Szerbia-Montenegró ismét vezető hír lett, de csak néhány napra.
Ahhoz, hogy Zoran Djindjics tragikus halálának körülményeit jobban értsük – megérteni soha nem lehet –, érdemes a politikus pályáján úgy végigtekinteni, hogy a délszláv közegből egy pillanatra sem emeljük ki.
A boszniai születésű Djindjics neve a hetvenes évek végén tűnt föl először Jugoszlávia politikai térképén, amikor belgrádi egyetemistaként független diákszervezet megalapításába kezdett, amit a hatalom néhány hónapos börtönbüntetéssel torolt meg. (A hetvenes évek végén minden tagköztársaságban elítéltek – inkább rövidebb, mint hosszabb időre – embereket a nacionalizmus elleni küzdelem jelszavával. A leghíresebb elítélt Alija Izetbegovics későbbi bosnyák elnök.) Zoran Djindjics a nyolcvanas évek elején az NSZK-ba távozik és posztgraduális egyetemi tanulmányokat folytat. A heidelbergi egyetemen lett a filozófiai tudományok doktora és a liberális eszmerendszer híve. Innen eredt hibátlan németnyelv-tudása, németes munkabírása, üzleti és menedzserszemlélete.
Djindjics Németországban végleg szakított hazája diákmozgalmaival – amelyek a nyolcvanas évek közepére erősödtek meg, és az önigazgatási szocializmus legkeményebb ellenfeleivé váltak. Politikai útkeresése és későbbi ádáz ellenfelével, Vojiszlav Kostunicával kötött barátsága Szerbia Demokrata Pártjába orientálta. Pártja 1990-ben a szerb parlamentbe delegálta, innen lépett följebb 1993-ban, amikor a szövetségi parlament képviselőjévé választották. Ellentétben a többi ellenzéki vezetővel, Djindjics csak egyszer flörtölt Szlobodan Miloseviccsel: 1993 januárjában, amikor – a Panics-kormány bukása utáni minikormányválság pillanatában – javasolta a diktátornak szakértői kormány létrehozását, amit Szlobo vezér mereven elutasított. (Milan Panics 1955-ben válogatott kerékpárosként egy hollandiai versenyről a tengerentúlra távozott, 37 évi távollét után kaliforniai gyógyszerkonszern-milliomosként tért vissza Belgrádba – miniszterelnöknek. Milosevics öt hónap alatt ledarálta, ami azért abban nem zavarta Panicsot, hogy amerikai cégei számára privatizálja a legnagyobb szerbiai gyógyszergyárat, a Galenikát, és ha már a térségben tartózkodott, a tiszavasvári Alkaloidát is.)
Zoran Djindjics pragmatikus lépéseket tett, szervezett, botladozott, újrakezdett, s egy kicsit mindig előbbre lépett mind ismertségben, mind a politikai ranglétrán: 1994-ben a Demokrata Párt elnökévé választották. Ekkor fogalmazta meg saját(os) politikai credóját: „Aki a politikában erkölcsösségről akar prédikálni, az menjen a templomba!” Radovan Karadzsics boszniai szerb elnökhöz fűződő viszonya közismert, s ennek eredményeként még etnikailag intoleráns, meggondolatlan (nyíltan magyarellenes) kijelentéseket is tett, amelyekben még akkori másik barátjának, a nacionalista

Kostunicának hatása is érződött.
A kilencvenes évtized közepére Djindjics az ellenzéki mozgalom elismert és meghatározó tagjává vált, s tagjává annak a trojkának, amely a ’96-os választásokra megalakította a Zajedno (Együtt) mozgalmat. Közös demonstrációik alkalmával kart karba öltve vonultak Szerbia-szerte, a Demokrata párti, mindig sportos öltözetű és fiatalos Djindjics, a Szerb Megújhodási Mozgalom Krisztus-külsejű vezére, Vuk Draskovics és a törpepártok között is mini Polgári Szövetség elnök asszonya, Veszna Pesics (nercbundában). A Zajedno vezetői sokszor egymást is bírálták, s közös fellépéseik sem tudták ellensúlyozni a Milosevics-rendszert előnyhöz juttató, szervilis szerb médiát. A Zajedno tömörülés elvesztette az 1996. novemberi parlamenti választást, mindössze 22 mandátumot szerzett, de két hét múlva tarolt a helyhatósági választásokon, s 34 városban (Nis, Újvidék, Kragujevác, Becskerek stb.) győz. A legfényesebb győzelmet Belgrádban aratják, hetven százalékkal. Az első, komoly vereséget elszenvedő Milosevics-klán a hadseregre és a rendőrségre támaszkodva megsemmisítette a választások eredményét, s nem volt hajlandó átadni polgármesteri pozícióit. Ekkor Djindjicsék olyan segítséget kaptak az egyetemista és főleg középiskolás diákoktól, amilyenre maguk sem számítottak. Több tízezres gyermek-diák tömeg tüntetett naponta Belgrád utcáin hóban és fagyban hónapokig, s a polgárai ellen már többször fegyvert is használó hatalom meghátrált a fiatalok előtt, elismerte a választási csalást.

A belgrádi főpolgármesternek hat éve még működött a veszélyérzete
1997 márciusában Zoran Djindjics Belgrád főpolgármestere lett, s levetette a vörös csillagot a Stari Dvor tornyáról, amelyet még 1947-ben helyeztek oda, de tőle ötven méterre a köztársasági elnök (Szlobo vezér) palotáján még ott virított. Djindjics hatalma minimális volt, minden eszköz Milosevics kezében volt, a főváros kaszszája üres, kifosztották, akár az egész országot, amelynek vezére újabb háborúra készült. Miután minden külső fronton vereséget szenvedett, belső háborúra indult Koszovó tartomány ellen, először csak burkoltan (albán terroristák üldözése és likvidálása az ürügy), majd egyre nyíltabban, később a hadsereg és főleg a megerősített belügyi alakulatok bevetésével az albán lakosság ellen, falvak és kisvárosok teljes elpusztításával és kiirtásával, közben megnevezve a szerbiai hazaárulókat is, köztük igen előkelő helyen Zoran Djindjics belgrádi főpolgármestert, akinek veszélyérzete ekkor még kitűnően működött, és elmenekült Belgrádból. A koszovói háború ideje alatt Djindjics Boszniában bujkált, s csak a háború befejezése után tért vissza a jócskán szétbombázott fővárosba.
2000. szeptember 24-én a maradék Jugoszláviában parlamenti- és köztársaságielnök-választást tartottak, az ellenzéki DOS (Szerbia Demokratikus Ellenzéke) koalíciójának főkoordinátora Zoran Djindjics, elnökjelöltje Vojislav Kostunica volt. A hatalmi koalícióit Milosevics szocialistái, neje Egyesült Baloldala (JUL) és Seselj radikálisai alkották. A DOS és Kostunica győzött, a hatalmi színjáték azonban megismétlődött, de ezúttal rövidebb idő alatt ért véget. A fiatalok Otpor (Ellenállás) pártba nem szerveződő tömegmozgalmának nyomására, sorozatos tüntetéseire, amelyek a parlament elfoglalásával végződtek, Milosevics elismeri vereségét. Jugoszlávia új elnöke a nacionalista Kostunica lesz, Szerbia miniszterelnöke pedig a decemberi választásokat megnyerő DOS-szövetség elnöke, Zoran Djindjics, aki 2001 januárjában alakította meg 19 párti kormányát, s ettől a pillanattól kezdve nyílt rivalizálásba, lejáratásba kezd egymás ellen a két valamikori barát. Hatalmi harcuk 2002 telén a szövetségi elnöki poszt megszűnésével, Kostunica politikai ellehetetlenedésével, Djindjics teljes győzelmével ért véget.
Zoran Djindjics miniszterelnök élete legnehezebb és legjobb döntését 2001 áprilisában hozta meg, amikor letartóztattatta és kiadta a hágai Nemzetközi Bíróságnak Szlobodan Milosevicset. Politikai döntése gazdasági hatású is, mivel Washington azonnal egymilliárd dollárt utalt át Belgrádnak. Sokan ezt úgy értékelték, hogy Djindjics eladta Milosevicset Hágának. Ekkora összeget Belgrád csak 1984-ben szerzett, amikor Ronald Reagan elnök nyolcszázmillió dollár hiteltartozás leírásával jutalmazta Jugoszlávia részvételét az 1984-es Los Angeles-i olimpián. A szerbek jelentős számban elítélték Djindjics lépését, amire az ellenzék, Seselj vajdával az élén, még rá is játszott. (Érdekes lenne megtudni, hogy a Djindjicset akkor elítélő tömegből most hányan zokogtak a meggyilkolt miniszterelnök ravatalánál.) Az ekkorra igen népszerűtlen miniszterelnök lépései elsősorban gazdasági jellegűek voltak, ugyanis tudta, hogy országa gazdasága természetellenes módon működik. A korábban teljes embargóval sújtott Milosevicsland gazdasága a félkatonai szervezetekből maffiákká átalakult 200-300 fős klánok kezébe került, amelyek gazdasági ágakba (üzemanyag-, cigaretta-, szesz-, gyógyszer-, kábítószer-, gépkocsi- és embercsempészet, műszaki és luxuscikkek, számítástechnika, fegyver és lőszer export-import) szerveződtek, iszonyatos haszonra és hatalomra tettek szert, beépültek a politikai vezetésbe, ezzel az államfinanszírozásba, és kezükben tartják az írott és elektronikus sajtót és tájékoztatást.
Aligha túlzás azt állítani, hogy az ország 2001–2002-re teljesen libanonizálódott, hiába próbálta gyorsítani az átalakulást és a társadalom megtisztítását a miniszterelnök, amikor hatalma nem tényleges a hadsereg, a belügyi alakulatok és főleg a titkosszolgálatok fölött, Kostunica elnök pedig „fontolva haladna”. Európa és az USA sürgette Djindjicset, aki népszerűtlensége ellenére is megpróbálta tartani a lelket a trianoni sokkhatást megélő, zsugorodó szerbségben azzal, hogy működteti az országát, és távlatokban már az unióról és a NATO-ról beszélt.
Az ikertornyok elleni merénylet után azonban már világpolitikailag hatodrendű kérdés lett az általános balkáni helyzet, még a térképről is lekerült ez a nyomorult térség, miközben Montenegró szakadt volna, Koszovó pedig önállósult volna. Kül- és belpolitikailag kvázi megoldások jellemezték az elmúlt évet: Szerbia-Montenegró terve, gazdasági és újjáépítési tervezetek, tőke nélküli privatizáció, többszöri eredménytelen választások, miközben alapvető és sürgető, azonnali intézkedések elmaradtak, mint például az általános, ellenőrzött és kötelező azonnali fegyverbeszolgáltatás. A térségben több fegyver és lőszer van közkézen, mint egész Európában. Jugoszláviában sem az első, sem a második világháború után nem volt általános fegyverbeszolgáltatás. Tito 1947-ben tett egy félszeg próbálkozást, de 1948 nyarán a Tájékoztató Iroda Jugoszláviát elítélő határozata után ez is abbamaradt. Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanása után pedig területvédelmi alakulatok szervezése címén az Európában a 4. legnagyobb Jugoszláv Néphadsereg mellé egy szinte második hadsereget is szerveznek déli szomszédaink gerillaháború viselésére, ha a Vörös Hadsereg „testvéri segítséget nyújtana”. Harminc évig működött a vendégmunkások általi fegyverimport is, amely a szerbek és montenegróiak „fegyverek iránti különleges szeretetét” elégítette ki. De mintha Milosevicsnek még ez is kevés lett volna, a rendőrséget saját pretoriánus gárdájává fejlesztette 1997-re (Dayton után két évvel), amire ékes bizonyíték, hogy az 1997-es költségvetésben a teljes agráriumra 930 millió dinár volt az előirányzat, a rendőrségre pedig 2,5 milliárd! Így alakulhatott ki napjainkra az a helyzet, hogy az első háborús flintáktól a kézigránáton át a Kalasnyikovokig és a legmodernebb automata Uzikig minden kapható, beszerezhető. Erre az arzenálra csak rásegít a populista szerb-montenegrói büszke nemzettudatot hangsúlyozó demagóg politika, amelynek színes tárháza a szerb történelem (Karagyorgye szerb fejedelmet saját komája ölte meg, Obrenovics Mihályt séta közben gyilkolták meg, Obrenovics Sándorba tisztjei harminc golyót, feleségébe, akinek fivéreit is leszúrták, tizennyolcat eresztettek, Karagyorgyevics Sándor pedig merénylet áldozata lett Marseille-ben. Sokan még ma is hősként tisztelik a Ferenc Ferdinándot meggyilkoló Gavrilo Principet, olyanynyira, hogy az 1993-ban Szarajevóból kiszakítandó „önálló boszniai szerb főváros” neve Principovó lett volna.)

Ha Szerbiában a szerbek félnek, a magyarok rettegnek a jövőtől
Ilyen háttérrel és körülmények közepette „alapított új államot” a szerbség, amelynek szinte az egyetlen legálisan és folyamatosan működő politikai eleme a kormány és annak feje, Zoran Djindjics volt. Már az „új” szövetségi állam szerb feléből távozott – handabandázása szerint önként – Hágába a moral insanity Vojiszlav Seselj csetnik vajda, akit hívei egyszerűen csak politikai fenegyereknek tartanak. Elutazása előestéjén hódolói és zimonyi földijei (Zimony polgármestere is volt korábban) tízezres népünnepélyt rendeztek, hősként ünnepelték Seseljt Belgrád városában, több százan még Szurcsinba (Belgrád nemzetközi repülőtere) is kikísérték. (Vajon hányan vettek részt a zimonyi és szurcsini klán tagjai közül Seselj búcsúztatásán?) Seselj búcsúzóul még megfenyegette a belgrádi politikai vezetést azzal, hogy távozása után lángba fog borulni Szerbia.
Zoran Djindjics szerb miniszterelnök sajnos csak részben vette komolyan Seseljt, s az életére törő első merénylő kamionsofőrt is. Nem erősítette meg legalább saját biztonsági védelmét, s így válhatott a két snajper (divatos szerb kifejezés a mesterlövészre) áldozatává. A temetésén (2003. március 15.) részt vevő több százezres (egyes jelentések szerint milliós) tömegből többen nem szégyellték elmondani, hogy félnek. Félnek a polgárháborútól és attól, hogy a bandák egymásnak esnek. És ha a szerbek félnek Szerbiában, akkor a magyarok – akiket több atrocitás is ért az utóbbi hónapokban – rettegnek a Vajdaságban. Az természetes, hogy ilyen esetben a hatóságok rendkívüli állapotot vezetnek be, de az, hogy egy „jogállamban” úgy üldözik a mártír miniszterelnök feltételezett gyilkosait, hogy házaikat és üzleteiket szétrombolják, nagyon elgondolkodtató.
Zoran Djindjics jó politikus volt. Az elmúlt tizenkét év legjobb szerb politikusa.
A szerző egyetemi tanár