A felelősség kérdése a paksi atomerőműben

Mint sokakat, természetesen engem is foglalkoztat a paksi baki. Úgy gondolom, hogy magyar állampolgár és magyarországi lakos létemre alanyi jogom, szakmai ismereteim és hosszú műszaki pályán szerzett többirányú tapasztalataim alapján egyszersmind kötelességem gondolataim kifejtése, közreadása. Megvan az első számú bűnbak, a tisztítótartály konstrukciós hibája, a szállító francia–német cég. Kíváncsi vagyok mindenesetre, hogy ők mit szólnak majd ehhez a megállapításhoz (vagy inkább vádhoz), mert itt komoly presztízskérdésről van szó, az anyagiakról (kártérítés?) nem is beszélve.

A fenti állítás tehát vagy igaz, vagy nem, majd egyszer talán kiderül. De ha igaz is, vagyis a konstrukciós hiba valóságos tény, az semmivel nem csökkenti az erőmű és a hatóság felelősségét. A nagy rendszerek beruházói és üzemeltetői, a felügyelő műszaki hatóság emberei szükségképpen szakemberek, sőt specialisták. Ebben a minőségükben elemi kötelességük felülbírálni a beszerzett vagy már leszállított eszköznek, berendezésnek nemcsak a használhatóságát, hanem a minden szempontból való megfelelőségét is. Jómagam évtizedekig voltam vezető tervező a Ganz–Mávag Vasúti Járműgyárában, és már a tervezési fázisban kötelességszerűen beleütöttük az orrunkat a mozdonyok, a motorkocsik, a villamosok minden beépítendő berendezésének legintimebb dolgaiba, akár tetszett a szállítónak, akár nem. A szakma szabályai szerint minden elképzelhető és elképzelhetetlen rendkívüli szituációra ki kellett terjeszteni a megfontolásokat. Milliószor tettük fel a kérdést: „…és mi van akkor, ha…?” Ugyanezt megtették utánunk a megrendelő vasutak, például a MÁV vagy a BKV illetékes szakemberei is.

Egy keringő vízzel dolgozó tartályban a hűtés méretezése, a számítások ellenőrzése alig nagyobb műszaki feladat, mint amit középiskolában megszerezhető fizikai ismeretek birtokában is el lehet végezni. Egy valamirevaló technikai berendezés üzemszerű használatbavétele előtt típuspróbát kell végezni, mérésekkel kell meggyőződni a tervezési célkitűzésben szereplő jellemzők teljesüléséről. Ez a kötelezettség akár egy kávéfőzőre is érvényes, nemhogy egy atomerőművi kiszolgálóberendezésre. Akár egy sufniban is felépíthető egy ideiglenes kísérleti berendezés, amelynek segítségével mérésekkel ellenőrizni lehet és kell a tartályban az áramló víz sebesség- és hőmérsékleti eloszlását, a megfelelő hűtőteljesítményt, a kellő műszerezettséget. Ki kell terjedniük a vizsgálatoknak az extrém baleseti szituációkra is. Mellékesen említendő, hogy az ilyen próbák költsége csupán töredéke a berendezés árának, a következményes károk lehetőségéről nem is beszélve. Végeztek-e vajon ilyen próbákat az ominózus tisztítóberendezéssel? Beépítés vagy üzemszerű alkalmazás előtt minden egyes berendezéssel átvételi próbákat is kell tartani, ezek terjedelme kényes esetben nem sokkal kisebb a típuspróbáénál.

Dilettáns megoldásnak látszik, hogy a tisztítótartályt a reaktorcsarnok teherszállító kapujának számító aknába telepítették, amit a tartály elzárt, úgyhogy most se ki, se be, az egyébként kifogástalan reaktort nem lehet fűtőanyaggal feltölteni és indítani. Abszurdum, hogy a melegedést nem észlelték; hol voltak a távhőmérők, a hőfokkapcsolók? Ilyeneket minden háztartási hűtőgépben, mosógépben, minden személygépkocsiban meg lehet találni, és működnek is. Kapkodásra vall, ahogy a tartály fedelét letépték. Az első hírek szerint az alkalmilag odarángatott darukezelő nem volt felkészülve a műveletre, megfelelő védőruha nem volt rajta, és kapott is a kicsapó gőzből. Mi lett ezzel a szerencsétlen emberrel?

Hangoztatott kifogás, hogy a műveletet a külső cég emberei végezték. Hol voltak közben az erőmű emberei? Hogyan teljesült a jó gazda gondosságával végzett munka, a mással végeztetett munka ellenőrzésének követelménye? Magára hagyva még egy lakásban sem szabad dolgoztatni egy akármilyen megbízhatónak számító iparost sem! A legnagyobb gondosság követelménye azt terheli, akinek legnagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Mi volt itt a nagyobb érdek, a külföldi cég presztízse vagy a magyar lakosság biztonsága?
Az erőmű és a felettes műszaki hatóság mosakodása szánalmas kísérlet a felelősség áthárítására, szétkenésére, a bűnbakkeresésre. Az is érdekes kérdés, honnan indultak a szerencsétlen események: szakmai alkalmatlanság, hanyagságok sorozata vagy egyéb volt-e a fő ok. A korábban egy adagban kezelt hét kazetta helyett most egyszerre harminc darabot akartak kezelni. Ebből következtetve felmerül a gyanú, hogy erőteljes döntéshozói nyomás (akár több szinten is) játszhatott közre „takarékosság, gazdaságosság” címén, megcélozva ezzel az állásidő rövidítését és a termeléskiesés csökkentését. Az sem zárható ki, hogy ugyancsak rossz értelemben vett takarékosság ürügyén alkudták le a beszerzési árat, akár a szállító ellenkezése ellenére is. Erre utal a hírekből kivehetően silány műszerezettség, a vésztartalékok hiánya. Egy valamirevaló irodaház fűtési rendszerében is minden szivattyúból kettő van, amiből az egyik a vésztartalék. Érdekes lenne szemügyre venni a megrendelést megelőző műszaki tárgyalások emlékeztetőit, annak műszaki specifikációját.
Hát ha tényleg takarékoskodni akartak, akkor annak most itt az eredménye…

Kelen Rudolf
A szerző okleveles gépészmérnök