Miután az MSZP „jóléti rendszerváltás” kortesígéretéből a valóságban lopakodó Bokros-csomag lett, és a kánaánprogram lendülete kifulladt, egy év után itt az ideje, hogy emlékezzünk: az áprilisi választások tisztaságával szemben felmerült óvások tömegére a szoclib elvtársak reagálása az volt: ne feszegessük az ügyet, térjünk napirendre felette, legyen békesség, törődjünk inkább együtt közös dolgainkkal.
Ám mihelyt – az Erzsébet hídi tömegdemonstráció ellenére – az elvtársak bedarálták a szavazólapokat, nehogy tovább éljenek a kormány legitim voltának kérdőjelei, hirtelen visszatért az harci kedvük. A nyomozó hatóságokat (kézi vezérelhetőségükre számítva) „üvegzseb” témájú feljelentésekkel árasztották el. Félreértés ne essék: nem a zsurki vodkagyár, nem a VIP-listák, nem a vecsési számlagyár, nem az Acél–XXI, nem a Postabank és az MNB bécsi oldalhajtásának százmilliárdos panamái, de nem is a befolyással üzérkedés a D–209-es Gresham-ügyében, hiszen ebben az irányban Keller elvtárs – minő szórakozottság – „elfelejt” kutakodni. Hanem többek között azért, mert Baktalórántházán állítólag szavazatokat vásároltak a fideszes jelölt részére négyezer forint/szavazat egységáron. A feljelentésre nyomozás indult, de utóbb a vád blöffnek bizonyult, akárcsak Keller elvtárs országimázsos ködszurkálása.
Kétségtelen, hogy a szavazatok egységáron való vásárlása büntetőjogilag is értékelhető cselekmény akkor is, ha nemcsak a Nyírségben követik el, hanem az egész országban, akkor is, ha nem néhány szavazatot vásárolnak, hanem egymilliót, akkor is, ha nem a Fidesz, hanem az MSZP részére. Ezt a bűntettet a törvény vesztegetésnek nevezi és – minősített (bűnszövetségben elkövetett) voltánál fogva – a Btk. 250. § (3) bek. öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetni rendeli.
A vesztegetés bűntettének törvényi tényállási eleme jogtalan előny kérése, elfogadása, illetve a kéréssel, vagy elfogadással való egyetértés hivatalos személy részéről a működésével kapcsolatban. Adott esetben a jogtalan előny olyan szavazat, illetőleg azzal elért mandátum, amely nem a választópolgár pártszimpátiáján, belső meggyőződésén, programválasztásán alapul, hanem például 19 ezer forint egyszeri anyagi juttatás – mint szavazategységár – ígéretén. A vesztegetés kitervelői a jelek szerint már az elkövetéskor is hivatalos személyek (például országgyűlési képviselők) voltak. Mivel az elkövetés az ország hivatalban lévő kormányának leváltására irányult, az ügy fontos volta nem lehet kérdéses.
A választási kampányban kifejtett kortestevékenység büntetőjogilag csak rendkívül kivételes esetekben értékelhető. Bár erkölcsileg súlyosan kifogásolható, nem büntethető, ha a különféle irányzatok reprezentánsai a választókat hazug állításokkal (például sok millió román munkavállalóval), való tények elhallgatásával (például D–209) vagy felelőtlen ígéretekkel (például gázárak befagyasztásával) becsapják. Ennek ellenére tarthatatlan és igazolhatatlan az a szemlélet, vagy akár hallgatólagos álláspont, hogy ha az elkövető egy szavazatot vásárol például gulyáslevesért, vagy pálinkáért, akkor bűncselekmény történt, ám ha egymillió szavazatot vásárolunk szavazatonként 19 ezer forint ígéretével, azt kampánystratégiának minősítjük. Ehhez csak az olyan szemléletficam hasonlítható, amely szerint egy ember megölése gyilkosság, egymillió ember megölése történelem. Így hát az elvtársaknak nem lesz könnyű indokolniuk sem itthon, sem Strasbourgban, hogy a virtuális baktalórántházi eset másutt (és más érdekében) elkövetve miért jogszerű, és ez a kettős mérce hogyan fér össze az európai jogharmonizáció és jogegység követelményével.
A büntetőjogilag tolerálható kampányígéret és a vesztegetés között az a különbség, hogy az előbbi, ha formálisan és beváltatlanul, vagy akár már eleve megtévesztő célzattal is, mindig valamilyen jogszerző tevékenységre, vagy méltányossági, például karitatív indokra, tehát valós szociálpolitikai jogcímre épül, és ennek megfelelően a társadalom meghatározott csoportját, rétegét szólítja meg (például közalkalmazottak, tűzoltók, aszály- vagy árvízkárosultak, betegek, árvák stb.). Míg az utóbbi a szavazópolgárokat válogatás nélkül, bevallottan egy adott párt vagy koalíció támogatására, fiktív és csalárd szociálpolitikai jogcímre hivatkozó és a személyi körülményektől független fejkvóta ígéretével toborozza.
A konkrét esetben a fiktív jogcím az volt, hogy a polgári kormány 1999-ben 52 milliárd forintot „kivett” a nyugdíjasok zsebéből, és ha a nyugdíjasok a kormányváltó pártokra szavaznak, akkor ezt a pénzt visszakapják minden nyugdíjasnak egységesen juttatott 19 ezer forint útján.
A polgári kormány sohasem ismerte el az 52 milliárd elvételét. Más zsebéből kivenni csak azt a pénzt lehet, ami ott van. A Horn-kormány 1997-ben törvénybe iktatott választási mézesmadzagja nem létező, hanem fiktív pénz volt. Létezés esetén ezt a pénzt a Horn-kormány a saját választási esélyeinek javítása céljából 1998-ban oda is adta volna a nyugdíjasoknak. Ám egyszerűbb volt csupán megígérni: ha győzünk, lépcsőzetesítünk, mint ma a 13. havi nyugdíjjal, ha veszítünk, szidalmazzuk a polgári kormányt (ügyes!).
A tények Lenin elvtárs szerint is makacs dolgok. Lássuk hát a tényeket. Azok a nyugdíjasok, akiknek nyugdíja 1998. december 31-én 32 ezer forintnál nem volt több, 1999-re nagyobb emelést kaptak a szociális érzéketlenséggel és szegényellenességgel vádolt polgári kormánytól, mint amenynyit Hornék előirányoztak. Aki például havi 24 ezer forintban részesült, annak az előirányzott 18,4 százalék 25,5 százalékkal, aki pedig 32 ezer forintot ért el, annak az előirányzott 18,4 százalék helyett 20 százalékkal nőtt a nyugdíja 1999-ben. Aki 1998. december 31-én 32 ezer forintnál többet kapott, annak az emelése 1999-ben valóban nem érte el a Hornék által beharangozott szintet, csupán az inflációnak megfelelő 11 százalékot. Ezt lovagolta meg a bekékült sajtó óriási hangerővel, mintha a nyugdíjasoktól valamilyen meglévő juttatást vontak volna meg.
Azt azonban az elvtársak „elfelejtették” hozzátenni, hogy 2000-ben már minden kategóriában egységesen az előirányzott 10,6 százalék volt az emelés, majd a következő két évben szintén minden kategóriában meghaladta az előirányzottat (2001-ben 15,9 százalék az előirányzott 12,2 százalékkal, 2002-ben pedig 9,7 százalék az előirányzott 6,7 százalékkal szemben). Mindennek az eredője az lett, hogy a polgári kormány nem elvett 52 milliárdot, hanem adott 76 milliárdot. Más oldalról nézve a nyugdíjak reálértéke a polgári kormány négy éve alatt többet nőtt, mint amennyit a Horn-kormány idejében csökkent.
Ám ez sem minden. Orbán Viktor miniszterelnök a parlament előtt javasolta a magánpénztárakra való átállás lépcsőzetesítését, vagyis több ciklusra való széthúzását. Kimutatta, hogy ez további 70 milliárdos juttatást tenne lehetővé a nyugdíjasok számára anélkül, hogy az intézkedés bárkinek a jogos érdekét sértené. Ehhez azonban a szoclib ellenzék szavazataira is szükség lett volna. Az elvtársak erről hallani sem akartak, lesöpörték a javaslatot az asztalról. Felmerül a költői kérdés: akkor hát ki képviseli a nyugdíjasok valódi érdekeit? Miért nem szavazták meg az elvtársak azt a javaslatot, amely további érzékelhető nyugdíjemelést tett volna lehetővé? A válasz nem talány: azért, mert a polgári kormány népszerűségének a növelésétől úgy féltek, mint ördög a tömjénfüsttől. Vagyis – állításukkal szemben – nem a nyugdíjasok érdeke volt számukra a fontos, hanem a saját választási esélyük. Csupán képmutatás volt részükről a nyugdíjasok védangyala szerepében való tetszelgés.
De még nincs vége! A nyugdíjak munkavégzés melletti adóztatását a polgári kormány szüntette meg, kivonva a nyugdíjat az adóalapból. Az a rendelkezés, amely előírta a munkát vállaló nyugdíjas nyugdíjának adóztatását, vagyis adóalapba vonását, egyik korábbi pénzügyminiszter találmánya. A neve ismerős: Medgyessy Péter, aki mellesleg (Keller elvtárssal együtt) beszédesen hallgat annak a 2,5 milliárd márkának a lenyúlásáról, amit pénzügyminisztersége alatt a német kormány támogatásként (nem kölcsönként!) adott a rendszerváltoztatáshoz. Ez az összeg mai reálértékben legalább 320 milliárd forint, s ez a nyugdíjasaink számára egy éven át havi tízezer forint emelést tenne lehetővé. Az 52 milliárd „elvételének” képmutató hangoztatása ezt is leplezni hivatott.
Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy a nyugdíjas réteg különböző kategóriáit a nyugdíjemelés igen eltérően érintette, és éppen ezért nem lehet minden nyugdíjas állítólagos kárhelyzetét egységesen 19 ezer forint juttatásával megszüntetni. Sőt a nyugdíjasokat egységesen károsultnak tekinteni sem. Egyáltalán, mit lehetett „visszaadni” annak a választópolgárnak, aki 1999-ben még nem is volt nyugdíjas, vagy, mivel nyugdíja 32 ezer forintnál nem volt több, nagyobb emelést kapott, mint amennyit Hornék ígértek? Így hát a 19 ezer forint juttatása még látszatra sem „visszaadás”, hanem nyilvánvaló szavazatvásárlás, vagyis vesztegetés. Ennek további igazolása, hogy a 19 ezer forint nem épült be a nyugdíjalapba, éppen azért, mert nem minősül nyugdíjkorrekciónak.
Mindamellett el vagyok készülve arra, hogy az elvtársak hisztérikusan tiltakozni fognak a szavazatvásárlás érintettjeinek milliós nagyságrendjét illetően. Sajnos, a statisztikai adatbecslés részletezése e cikkbe nem férhet, de ha a tiltakozásra valóban sor kerül, kész vagyok az adat megalapozottságának igazolására újabb írásban. Azt azonban már most illendőnek tartom, hogy tisztelettel megkövessem az ország hárommillió nyugdíjasát és külön is azokat, akik nem a 19 ezer forint ígéretéért, hanem elvből szavaztak a kormányváltókra. Tény, hogy a 19 ezer forint ígérete nem mindenkit tévesztett meg, de az a nyugdíjasszavazat-többlet, amely a szavazók a távolmaradók korábbi (például 1998-as) arányától való kirívó eltérést eredményezte, nagyságrendjében országosan egymilliót tesz ki, és egyezik az előző választással szemben mutatkozó részvételtöbblettel.
Ugyanakkor az is tény, hogy a nyugdíjasokat az orruknál fogva vezették a csapdába, mert a 19 ezer forint mézesmadzag valójában nem adomány volt, hanem a 13. havi nyugdíj kiváltására, vagyis a nyugdíjasok becsapására szolgált. A 13. havi nyugdíjat a polgári kormány 2002-re már előirányozta és kigazdálkodta annak fedezetét. A szoclib kormány nem vállalhatta az intézkedés eltörlését, hiszen az elvtársak a választási kampányukban a 13. havi nyugdíjat kénytelenek voltak beharangozni. Az ígéret beváltatlanságának leplezése végett eszelték ki az úgynevezett lépcsőzetesítést.
Ennek lényege: 2002-ben nulla, majd évenként egy-egy heti növekmény, vagyis a teljes 13. havi nyugdíj 2006-ra valósul meg. Kiszámítható, hogy aki ma például 40 ezer forint nyugdíjat kap, azt (nem számolva a remélhető reálnyugdíj-növekedéssel) 81 ezer forint veszteség éri a lépcsőzetesítésből eredő elvonás és a 19 ezer forint juttatás különbségével. Ez hát az igazság a „visszaadás” szemfényvesztésből.
Végül idekívánkozik az egyik polgári kör javaslata: a polgári koalíció vállalja, hogy kormányra kerülés esetén egy összegben visszatéríti a nyugdíjasoknak a lépcsőzetesítéssel okozott kár és a 19 ezer forint közötti különbséget. Nyilvánvaló, hogy itt nem szavazategységárról van szó, hanem a személy szerint kimutatható tényleges kár megtérítéséről. S a javaslat a nyugdíjasokat is felkéri: őrizzék meg a nyugdíjintézet évi összesítő igazolását annak ellenőrzéséhez, hogy a 19 ezer forint korrekcióbavételével a Medgyessy-ciklus alatt összesen mekkora kár érte őket.
Borítékolom a bekékült sajtó gleichschaltolt felzúdulását: baktalórántházi vesztegetés. Erre egyszerű a válasz: a bűncselekmény jóvátétele nem bűncselekmény, hanem törvényes és etikus kártalanítás. Természetesen az ámítástechnikusok ezzel nem fogják beérni, hanem olyan hisztériakeltésre zendítenek majd, mint a román munkavállalók milliói ügyében. Ám válasz erre is van, még ha sztereotip is:
Na és?
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Vitézy Dávid lehet Karácsony helyettese
