Anyák napjára – a diszkriminált édesanyák nevében

Az anyák napi ünnep és a Tocsik Márta 800 milliós sikerdíjáról szóló híradások adták kezembe a tollat. A barátnőm 60 éves. Kilenc saját és egy örökbe fogadott gyermeket nevelt fel férjével együtt. Gyermekei közül ma hét diplomás (van köztük kétdiplomás is), kettő még egyetemista.
Ez az édesanya tízéves munkaviszonyával, érettségivel, két nyelvvizsgával (német, lengyel) nem jogosult nyugdíjra. Többszöri kérés és elutasítás után, méltányossági alapon 2002 szeptemberében végre megállapítottak részére havi 13 ezer forint, igen: tizenháromezer forint nyugdíjat, melyet nagy kegyesen most 15 ezerre emeltek.
Ez, ugye, elég szép sikerdíj, amit a magyar törvények lehetővé tesznek?
Én magam 62 éves vagyok, tizenegy gyermeket szültem és neveltünk fel férjemmel. Öten közülük már diplomások, négy egyetemen és főiskolán tanul, egy érettségi után szakmát tanult, ma négy gyermek édesapja, egy pedig még középiskolás. Unokáink száma: huszonegy, és még csak hatan házasok. Nekem saját jogon van nyugdíjam 1994 óta.
Havi 7300 forinttal kezdtem, most 31 700 forintnál tartok. Ez már nagyobb sikerdíjnak számít.
Tudnám még folytatni a nagycsaládos édesanyák sorát, meg azokét is, akik felvállalták azt a női élethivatást, hogy otthont teremtenek, gyermekeket nevelnek és beosztják az egy kereső jövedelmét. Ezek azok a névtelen anyák, akik a semmiből is valamit teremtettek, akik a szégyenteljesen alacsony családi pótlékot is megbecsülték, és nem terhelték az államot óvodai és bölcsődei költségekkel. (Érdemes lenne kiszámítani, mennyit takarítottunk meg az államnak otthon elvégzett munkánkkal.) Mi azok az anyák vagyunk, akik előbb mindig az árcédulát néztük meg és így vásároltunk a kínai piacok bóvli árukészletéből, s vettük a büdös sportcipőket és giccses játékokat. Az asztalunkon még hetente se virított déli gyümölcs, legfeljebb karácsonykor, húsvétkor és esetleg születésnapon. Nekünk lett nyereség a használtruha-piac. A mi gyermekeink nem öröklakásban, emeletes, úszómedencés házakban kezdték felnőtt életüket, kétévenként új luxusautók kulcsát forgatva az ujjuk körül. Ők egy meleg családi közösség emlékével, az összetartozás élményével és megszerzett tudásukkal indultak el és próbálnak megkapaszkodni és hasznossá válni szeretett országunkban. Abban az országban, ahol a sikert egyre inkább pénzben mérik.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mire fordítanám, ha gyermekenként kapnék százmillió forintot. Bizony, nem albérletben kezdhetnék életüket kölcsönökkel terhelve, aztán munkájukból szépen élhetnének.
De mit csinálnék a megmaradó pénzzel? Iskolát alapítanék lányoknak, ahol megtanítanám őket minden olyan ismeretre, ami ahhoz szükséges, hogy okos, jó feleség és édesanya legyen belőlük. Tv-műsort szponzorálnék, melyben el lehetne mondani, hogy hűséges feleségnek és édesanyának lenni a legszebb hivatás és a legnagyszerűbb kihívás. Elmondanám, hogy itt a legtöbbet hozhatod ki magadból. Lehetsz férjednek hű társa, titkárnője, szerelmese, gyermekeinek anyja. Lehetsz óvónő, ápolónő, pszichológus, menedzser, lakberendező, kertész, sportedző, környezetvédő, jogász stb. egy személyben. Mert erre nagy szükség van. De erre is fel kell készülni. Mert ez a világ egyik legizgalmasabb és legváltozatosabb hivatása, melyben nincs üresjárat, mindig történik valami, mindig van cél és feladat. És itt van jutalom is. Minden elégedett mosoly, minden sikeres vizsga, minden elvégzett munka öröme, a gyermekek formálódó jelleme, hogy szeretnek otthon lenni, hogy szerethetsz és szeretnek, mind jutalom. Elmondanám ebben a műsorban, hogy ez az életforma nem hiábavaló, mert hatása generációkon átível, és nemcsak egy szűk családi körben érvényesül, hanem kihat az egész társadalomra. Mert a kiegyensúlyozott munkára, hűségre, felelősségre nevelt emberek lesznek a jövő tartóoszlopai. (Persze lehet, hogy a pénzem kevés lenne egy ilyen műsor megvalósításához.)
Meg kell vallanom, hogy jómagam megelégedett és boldog ember voltam és vagyok, de 1998 és 2002 között éreztem először magam országunk teljes értékű polgárának úgy is, mint feleség és anya, amikor Orbán Viktor és felesége a negyedik kisgyermekükkel hazaindultak a kórházból a szülés után. Olyan boldog és büszke voltam, mintha az én unokámmal indultak volna haza. Isten áldja meg őket a jó példaadásért, a bátorításért, amit a kis Róza vállalásával adtak.
A bátorításra igen nagy szüksége van a mai fiatalságnak. Sokan vágynak szívük mélyén az anyaságra, de ennek hivatásszerű vállalása ma még szinte csak hátrányokkal jár, anyagi és megélhetési szinten mindenképpen, de nem divat manapság az áldozathozatal és lemondás sem. Pedig, ha élni szeretnénk még itt a Kárpát-medencében, sürgősen változtatni kellene a törvényeken az anyaság elismertetése érdekében.
De addig, amíg ezt megteszik, kérjük: ne alázzanak meg bennünket se 13 ezer forintos nyugdíjjal, se 25 százalékos özvegyi nyugdíjjal, semmit sem érő családi pótlékkal és gyessel.
Kérjük, ne szorítsanak bennünket a társadalom perifériájára, ne kényszerítsenek kegyelemkenyérre és ne diszkrimináljanak bennünket, mint a nemzet számára haszontalan élősdieket!
Úgy gondolom, jó, ha a szülő tud adni a gyermeknek és nem fordítva mennek a dolgok. Egy alkalommal, amikor kiderült rólam, hogy hány gyermekem van, egy jelenlevőből kibukott az a megjegyzés, „hogy ma Magyarországon csak a hívőknek, a cigányoknak és a bolondoknak van sok gyereke. Maga hova tartozik?” Nem bízom a választ a kedves olvasókra, én hívő, református, magyar édesanya vagyok. Örülök, hogy napjaimat értelmesen élhettem és van reménységem Istenben. Különben megelégedett ember vagyok és azért írok, mert fáj népem romlása, és azt szeretném mondani: vigyázzatok az édesanyákra, neveljetek feleségeket és jó anyákat, el ne késsetek!
A szerző háztartásbeli édesanya