Egy óra ára a paksi erőműben

Krimikedvelők figyelmére is érdemes a Paksi Atomerőmű (PA) Rt. lapjának, az interneten is olvasható Atomerőműnek a hazánkban mindeddig legsúlyosabb nukleáris üzemzavart megelőzően megjelent márciusi és áprilisi száma. Vezetők mondják el a terveket a később drámai fordulatot vett karbantartási műveletekről, amelyek lényege „az a tisztítás, amelyet most végzünk élesben először”. Valódi krimi mindannak a taglalása, hogy milyen újítással hány napot tudnak majd megspórolni a blokkok leállási idejéből. Nincs értelme szakmailag boncolgatni sem az eredeti műszaki terveket, sem a cég üzemzavar utáni közleményeit, mivel ez nem feltétlenül egy országos napilap kereteibe illő (bár arra azért kíváncsi lennék, mi lett volna, ha valaki nem veszi le az immár hibás konstrukciójúnak minősített tisztítótartály fedelét). Nagyon is érdemes viszont egy pillantást vetni arra a politikai-gazdasági háttérre, amely tervezett élete felét elérve szegény jó Paksunknak osztályrészül jutott.

„Vezérigazgató úr! Hogyan értékeli az elvégzett munkát?” – szólt az újságíró kérdése februárban. „Feltétlenül sikeresnek értékelem, és igen jó eredménynek tartom, hogy a 22 naposra tervezett programot egy órával hamarabb fejeztük be a tervezettnél” – válaszolta Kocsis István vezérigazgató.

Az 1980-as évek: a kapcsolatrendszer

Paks, a politikai játékszer címmel az atomerőmű vezérigazgatóiról közölt fényképes tablót hivataluk évszámaival a LXI. évfolyamát jegyző Népszabadság 108/1. száma. A sorban a hatodik: Kocsis István (2002–). Vajon mi kerül majd a kötőjel mögé? A 2003 már biztos. Többre alighanem nagyon kevesen mernének fogadni, pedig egy olyan, már eddig is példátlan-páratlan pálya, amelyet a jelenlegi paksi vezérigazgató bejárt, a menesztését biztosra vevőket is óvatosságra intheti.

Számos orgánum megírta már a mai paksi vezér szakmai életútját, de a lényeg, amely a hihetetlen karrier alapja, kimaradt ezekből. Az 1989–90-ben kezdődött rendszerváltás és az azt követő évek számos tekintetben összefüggenek az 1980-as évek közepén kiteljesedett szakkollégiumi mozgalommal. Ha valakinek nem lenne eléggé meggyőző az Orbán-kormány névsora, annak egy újabb adalék lehet Kocsis István példája.

A jelenlegi paksi vezérigazgató pályáját a gépészkari kollégium legendás igazgatója indította el. Kollégiumi tanárként maga mellé vette az akkor még Münnich nevét viselő Kármán-kollégiumba, igazgatóhelyettessé, majd 1985 nyarától utódává választtatta. Az előd egy olyan szakkollégiumot hagyott utódjára, amely erős, a KISZ (az ifjak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség) uralmát gyakorlatilag lerázó belső önkormányzatot épített ki, és országos rangot szerzett magának a közgazdász, jogász- és vegyész-szakkollégiummal közös autonómiatörekvései révén.

Nem elhanyagolható körülmény a jelenlegi paksi vezér pályájának alakulása szempontjából, hogy az örökölt kapcsolatrendszert, amely a kollégiumát reformpolitikusokhoz, reformértelmiségiekhez fűzte, első három – elismerésre méltó – igazgatói évében ügyesen bővítette. Egy névsor a teljesség igénye nélkül: Antal László, Avar János, Balázs József, Bihari Mihály, Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Kéri László, Lengyel László, Stumpf István és sokan mások voltak a kollégium rendszeres és nagyon-nagyon szívesen látott vendégei. Közülük jó néhányan megkapták a tiszteletbeli kollégista címet. Kocsis Pitek (a baráti körben mindenki így nevezi bizonyára ma is) esetében az is természetes, hogy számos kollégiumi diákvezetővel alakult ki baráti kapcsolata. E kapcsolatok jó része munkatársi, üzlettársi, üzleti kapcsolattá alakult át később.
Szintén nem elhanyagolható a jelenlegi paksi vezér szédületes pályájának előképeként arra a sajátos kapcsolatra utalni, amely a jelenlegi kancelláriaminiszterhez fűzte. Noha a gépészkari kollégium az időnként szinte „véres” autonómiaküzdelmeit a Kiss Péter és társai vezette kari és egyetemi KISZ ellen vívta, „KISZ-Peti” és Pitek között helyreállt a bizalmas nexus. Oly mértékben, hogy a rendszer végnapjait megsejtő budapesti fő-ifjúkommunista taktikai tanácsokért fordult az akkor már kettős párttag (MSZMP/MDF) Pitekhez.

Az ekkor megalapozott kapcsolatrendszernek bizonyosan kulcsszerep jutott a továbbiakban, de Kocsis Pitek kiugrásához még további kedvező feltételek is bizonyosan hozzájárultak. Talán az a (számára egyesek szerint az igazi szerencsét hozó) szerencsétlenség, amely egyik kollégáját érte a focipályán: ölben vitte le Kocsis Pitek a súlyos traumába került kollégát, akinek sógora az első demokratikus kormány első belügyminisztere lett.

Az 1990-es évek: a szárnyalás

A XX. század utolsó évtizede pocsékul indult a jelenlegi paksi vezér számára. Lejárt a második hároméves mandátuma a kollégiumi igazgatói székben. Ebben a három évben már nem sok köszönet volt: a kollégium elindult lefelé a lejtőn, és 1966-tól íródó történetében először nem került senki, aki az ezerfős közösségben elvállalta volna az első számú diákvezetői posztot. Az utolsó erőfeszítését, hogy még legalább szeptemberig – a nyári szállodai szezon végéig – igazgatóként pótmegbízást kapjon, az új dékán lesöpörte. Kárpótlásként az a 161 (!) szavazat maradt a búcsúzó igazgatónak, amelyet az utódjának pályázó jelölt ellen sikerült összeszednie egy 140 (!) fős küldöttgyűlésen. Talán innen datálható a vadászszenvedély.

A rosszul indult évtized azonban hamar szárnyalásba fordult. Az egykor ölben a pályáról levitt kolléga és több tanszéki jó barát immár a FÉG vezérkarába került, s ide magukkal vitték az egyetemet otthagyó Kocsis Piteket is, majd rövidesen az Ipari Minisztérium legmagasabb székeibe ültek be mindahányan: miniszter, államtitkár, államtitkár-helyettes.

A következő „p” Pitek páratlan pályáján – Pusztavám (a szülőfalu), Pécs (a középiskola), Pest (az egyetem), ill. a politika és a pártpárosítás után – a privatizáció. Itt vált igazán híressé. Alighanem Diczházi Bertalannak, a Martos-kollégium egykori igazgatóhelyettesének köszönheti a privatizációs karrierjét, akinek egy darabig komoly befolyása volt az MDF-kormány privatizációs politikájára. A köszönet legigazabb jele az lett volna a jelenlegi paksi vezértől, ha eljött volna a régi pályatárs temetésére, de nem jött el. Talán akadt valami fontos lőnivaló tavaly augusztus elején…
Sokan, akik látták Antall József temetését a tévében is, emlegették, hogy oly sűrűn mutatta a kamera az első sorokban ülő Kocsis Piteket, hogy a hamarosan megbukó MDF-kormánnyal őt is biztosan lapátra teszik. De nem ez történt. Az első MSZP-kormány meghagyta a privatizációs szervezet vezérkarában. Őt egyes-egyedül. Elsőre eléggé meghökkentőnek tűnhet, de ha meggondoljuk, hogy mennyi kollégiumi kapcsolata állt az új kormány mögött – elég csak Balázs Józsefre, Horn Gyula régi bizalmasára utalni –, éppen az ellenkezője lenne meglepő. Biztos, ami biztos alapon még elmondhatta más régi ismerősnek is a már tapasztalt privatizátor, hogy ő bizony mindent csak utasításra adott el. Figyelembe véve az akkori idők mostoha viszonyait, ezért még csak megróni se illene, ha így is tett volna.

A nagy eladásokba viszont csak ezután kezdett. Paks mai vezérének keze munkáját dicséri a magyar vaskohászat, az alumíniumipar, az energiaipar, a gumiipar stb. privatizációja. Máig emlékezetes a tévéből, ahogy a Michelinnel való aláíráson együtt örvendezett a régi jó kollégiumi tanár kollégával. „Toszi” a Taurus utolsó vezére volt, korábban meg Kiss Péter kollégiumi szobatársa (bocsánat, de annyi szobatársazást hallottam az utóbbi években, hogy az én számon is kicsúszott). Kohászkörökben tehát ma is emlegetik Paks mai vezérigazgatójának a nevét, de igazi (ez év április 10-ig), felülmúlhatatlan hírnevet a Tocsik-ügy névadójának szóbeli leszerződtetésével szerzett.

2003. Paks: a rendszer csütörtököt mond egy péntek éjszaka

A már említett Népszabadság-cikkben igazán érdekesen mutatják be a paksi vezéreket és a politika paksi térnyerését. Finoman a polgári kormány idejére vetíti Paks politikai játékszerré válásának javát, de ez talán nem egészen pontos. Mint ahogy az sem, hogy „vannak, akik még ma is emlékeznek az első vezérigazgatóra”: Pónyára mindenki nosztalgiával emlékszik Pakson, s teljes joggal. A magától távozó első vezért követő Petz Ernőről – aki kitűnő cikket írt a Magyar Nemzet május 9-i számába – azért annál, hogy „neki is voltak atomerőművi tapasztalatai”, picivel több is elmondható lett volna. Alighanem ő se, de elődje se hagyta volna azokra a bizonyos francia acélcsövekre cserélni a szekunderköri hőcserélők rézcsöveit, amelyekre az első igazi politikai vezérváltás felkentje, Szabó József viszont igent mondott, s amelyekhez számos vélekedés szerint a jelenlegi miniszterelnöknek is volt némi köze. Ugyancsak ekkoriban indult diadalútjára az Atomix Kft., és jelent meg az MSZP közeli cégek új hulláma, például a cégétől a 2003-as vagyonnyilatkozata szerint 100 ezer forint bruttó fizetést élvező új képviselőm cége, a Gépkar Kft. Szintén erre a ciklusra esik a hírhedt vasreszelékes baleset is.
Innen kezdve már nem volt megállás a politikai mocsárba vezető lejtőn: a szakmai középvezetés valaha nukleáris biztonságra kihegyezett receptorait fokozatosan felzabálták az egyre jobban rájuk telepedő gazdasági, ügyviteli, szervezeti, számviteli, kapubiztonsági, faátültetési stb. tortúrák, a mind erősebb túlélési ösztönök parancsai, és a nagyfőnökökkel való szakmai egyeztetéseket felváltó véleménycserék. S amikor végre elment a negyedik és az ötödik vezér is, megjött Kocsis István, a hatodik vezér. Nem volt senki, aki lebeszélte volna? Miért nem mondta azt az MSZP megyei elnökeként képviselővé avanzsált elődje a párt- és koalíciós társak prédafelosztási légyottjain, hogy ide vezérnek egy szakember kell? S ha már elvállalta az ország legfontosabb üzemének vezetését, az elvárható vezetői alázat minimumát mutatva megpróbálhatta volna elkezdeni visszaépíteni mindazt, amit a politika Paksot pusztító posványa az első szocialista restauráció óta lerohasztott. De talán egészen más céllal érkezett.

Epilógus: vissza a kaptafához

Paks nimbusza a semmibe tűnt, nem úgy, mint a magnetit a fűtőanyagkötegekről. Május 2-i cikkében Varga Kálmán közérthető szakmai pontossággal leírta az üzemviteli előzményeket, de nála sem maradt el a Paksot szeretők és féltők mostanság tipikus vádja: „a helyzetet egyes politikai csoportok a realitásokat és a tényeket figyelmen kívül hagyva igyekeznek saját érdekeiknek megfelelően felhasználni”. Kár, hogy nem mondta ki világosan, milyen politikai erőkre gondolt – a sokáig gyalázatos tájékoztatást fedező kormánypártokra, vagy az Illés Zoltán fémjelezte ellenzékre, netán a PA Rt.-ben alelnöki szinten képviselt Munkáspártra – mert így nem csökkenti a kölcsönös gyanakvást az egyes politikai csoportokban. Szegény Tilky Péteréket már kirúgták, de talán azt súgták közben oda nekik, hogy bocs, de muszáj volt, mert a sok okvetetlenkedő zöld – akik az első áramszünetnél rögtön sírnak, hogy nem megy a légkondi – meg a vereségbe beletörődni még mindig nem tudó ellenzék fejeket követel. A Pakson darabra pontosan számon tartott, már jóval ezer feletti sajtótudósítást, illetve az egyre újabb kérdéseket és kritikákat nem a példátlan kekeckedés jelének kellene tekinteni, hanem intő jelnek: ezen a jól kitaposott lejtőn meg kell állni: eddig, és ne tovább! – hogy egy ékesszóló élő klasszikust idézzek.

Az egész ország érdeke, hogy Pakson megoldják a jelenlegi súlyos problémát. Meg kell tervezni egy olyan szerkezetet, amellyel kiszedhető a 3,6 tonna urán. Nem rutinfeladat, hogy finoman fogalmazzak. Bizakodásra adhat okot, hogy Kocsis vezérigazgató – alapképzettségét tekintve – egy kiváló konstruktőr volt valaha. Februárban az egy óra nyereség feltétlen sikernek minősült. Tudjuk jól, hogy egy nap kiesés Pakson 50 millió forint veszteség, azaz 1 óra ára bő kétmillió. A veszteségszámláló óra május 6-án 0 órakor elindult. Ki tudja, hol áll meg?

A szerző kutatómérnök (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem)