Jézus Krisztus, a népek világossága

Nagy örömmel olvastam Abdul Fattah Munif Kell-e félni az iszlámtól? című cikkét a Magyar Nemzet hasábjain (2003. május 7.). Tiszteletem annak a mozlimnak szól, aki ki mer állni a hite mellett, amelyről meggyőződése, hogy az egyetlen igaz hit. Bizonyára ugyanezzel a tisztelettel van a szerző irántunk, keresztények iránt, akik ugyancsak meg vagyunk győződve arról, hogy Jézus Krisztus a népek világossága, és a keresztény hit az egyetlen igaz hit.
Az említett tisztelet a II. vatikáni zsinat szavaival annyit jelent, hogy „a katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami más vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nemritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.”
Szó sincs arról, hogy miközben tisztelettel szólunk a mozlimok meggyőződéséről, valamiféle relativista magatartást tanúsítanánk, tudni illik, hogy ami igaz az egyiknek, az lehet nem igaz másoknak, vagy radikálisan szembeállítanánk a nyugati logika és a keleti szimbolikus gondolkodást.
Mi az, amiért örülök, és amivel egyet kell értenem tanult kollégámmal? Cikkében ezeket írja: „Az iszlám szó engedelmességet jelent, az egy igaz Isten akaratának való engedelmességet.” Ez az ószövetség népének és nekünk, keresztényeknek ismerősen cseng, hiszen Mohamed születése előtt másfél évezreddel a királyi zsoltáros megállapította, hogy az emberért teremtette Isten a világot. (Zsolt 8,6k) A Tóra szerint az ember ura a világnak, ezért Isten képmása. (1Móz 1,26) A próféta pedig megállapítja, hogy az ember helyes magatartása Teremtőjével szemben az alázatos engedelmesség. (Jer 9,22; Mik 6,8) Erre az Isten iránti engedelmességre adott nekünk példát urunk, akiről az apostol ezeket írja: „engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. (Fil 2,8)
A nagyon érdekes írás azt is említi, hogy „a házasság és a család szentsége alapvető tanítása az iszlámnak”. Erre vonatkozólag II. János Pál pápa így fogalmazta meg az egyház álláspontját. „Az egyház tudatában van annak, hogy a házasság és a család az emberi nem legdrágább értékeinek egyike.” (FC 1) A Szentírás az elsőtől az utolsó lapjáig beszél a házasságról, annak alapításáról, értelméről, eredetéről és céljáról, különböző megvalósulásairól az üdvösség történetében, végül, de nem utolsósorban a házasság szent voltáról. A házasságtörő asszony esetében a zsidók figyelmeztetik Jézust: „Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni”. (Jn 8,5) A Korán a parázna férfire és nőre egyaránt száz-száz korbácsütést ró ki. (24,2) A gondolkodásnak ebbe a világába csendül bele Jézus szava a házasságtörő aszszonyhoz: „Nem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezz!” (Jn 8,11)
Nagy örömmel olvastam, hogy az iszlámnak a gazdasági, kereskedelmi életben célja a szociális mérséklet, tiltja az uzsorakamatot, a kizsákmányolást és a lopást. Mindez ugyanis ismerősként csengett. A lopásról a tízparancsolat rendelkezik. (Kiv 20,15) Az ószövetségi Szentírásban, már a Kivonulás Könyvében Isten megtiltja az uzsorakamatot. (Kiv 22,24) A szociális mérsékletről beszél Jézus, amikor elmondja a dúsgazdag és a szegény Lázár történetét. (Lk 16) Mindenki számára szívet melengető Szent Ferenc alakja, amint dicséretet zeng a Szegénység Úrnőjének, így követve annak példáját, aki elmondhatta magáról: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,20)
A mérsékletesség úgy jelenik már meg a kereszténység tanításában az iszlám előtt fél évezreddel, mint sarkalatos erény. A szegények és a rászorultak támogatása egészen konkrét kifejezési formát kap az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben.
A teljesség igénye nélkül néhány utalást tettem mindarra, amit az iszlám átvett az ószövetségből és a kereszténységtől, és így indokolttá tette az első mondatban kitörő örömömet. Ám örömöm igazán csak akkor lesz teljes, ha az iszlám országok is lehetővé teszik, hogy országaikban – melyeket a „mi országunknak” (dáruna) neveznek – majd zsinagógákat, templomokat építhetünk, amint mi is lehetővé tesszük általuk a „harc országának” (dál alharb) nevezett országainkban, hogy mecsetek épüljenek. Örömöm igazán akkor lesz teljes, ha az iszlám iskolákban is lehetőség nyílik arra, hogy zsidó és keresztény gyermekek a hitükkel megismerkedhessenek, amint mi is lehetővé tesszük ezt a mi iskoláinkban a mozlim gyerekeknek. Örömöm igazán akkor lesz teljes, ha a keresztény édesanyának ugyanolyan jogai lesznek gyermeke nevelésében, mind a mozlim édesapának.
Mégis, már előre kifejeztem örömömet, hiszen Abdul Fattah Munif írásában arra utal, hogy minderre számíthatunk, ugyanis az iszlám tiszteletben tartja mások vallási hagyományait, és lehetővé teszi vallásuk gyakorlását. Ha mindezek a zsidó-keresztény elvek valóban megvalósulnak az iszlámban, úgy én is ezekkel a szavakkal fogom zárni legközelebbi írásomat: „nem, egyáltalán nem kell tartani az iszlámtól”.
A szerző a XVII. században alapított
bécsi Pazmaneum rektora