Kendermag és eutanázia

Vgre teljesen a kezünkbe vettük életünk irányítását. Felnőtt az emberiség. A méhen belüli élettől, sőt a fogantatás előtti időktől kezdve egészen a sírig tart a végtelen szabadság. Kisfiút vagy kislányt szeretnél? Immár eldöntheted. Igaz is, miért bíznánk a véletlenre? Vagy, kihasználva a tudomány vívmányait, ki szeretnéd küszöbölni, hogy gyermeked fejlődési rendellenességgel jöjjön a világra? Semmi akadálya, egyetlen magzati sejtből megállapítható, milyen potenciális kórságok veszélyeztetik a kicsit. (Hogy hol húzódik a határ egészséges és beteg között, firtassák csak a filozófusok: a spektrum ugyan széles az életképtelen torzképződmény és az ideális újszülött között, és meglehet, hogy kényes ízlésünk fejlődésével nemsokára a színtévesztés vagy a túl alacsony termet sem lesz elfogadható legújabb kori Taigetoszunkon. A lényeg azonban, hogy neked, aki gyermeket vállalsz, garantálva legyen a megfelelő minőség. Tudod, mint a szupermarketben.) És persze egyre közelebb kerül, hogy dönthess a saját halálodról, esetleg hozzátartozóid haláláról is, nemcsak humánus, de egyre inkább józan ökonómiai szempontok alapján. Sajnos, az eutanáziatörvény „nem ment át” – egyelőre. De az idő nekünk dolgozik.
Egy a bökkenő: a két végpont között aránylag sok még a szabályozhatatlan, véletlenszerű esemény. Igaz, elválhatsz, ha meguntad a társad (a legokosabb persze, ha nem is teszel felelőtlenül kötelező ígéreteket, olyanokat, amelyeket a maradi elődök eskünek hívtak…), és ugyanígy bármikor megváltoztathatod akár a világnézetedet, vallásodat is, ha Isten vagy az aktuális bálvány nem nyújtotta az elvárt színvonalú szolgáltatást. Az is tény, hogy a média túlcsordul a célravezető tanácsoktól, melyek a boldog életre segítenek: láthatólag csak a megfelelő mosóporral kell mosnod, adott márkájú fogkrémmel és tusfürdővel tisztálkodnod, a szükséges minőségű vitaminkészítményt szedned, és garantáltan eljön életedbe a napfény. A régit, az ócskát, talmit pedig ne késlekedj kidobni, nehogy az a hamis érzés fészkeljen meg benned, hogy léteznek örök dolgok, örök törvények, amelyeken akkor sem lehet változtatni, ha keresztre feszítenek vagy oroszlánok elé dobnak miatta.
De még mindig sok a bizonytalan pont, túlságosan is sok a mi kifinomult fogyasztói érzésvilágunknak. Azt is rebesgetik, volt, aki szinte minden felkínált boldogító lehetőséggel élt, a szupersarkított, egyméteres képcsőtől a többszólamú csengőhangokon át a színre fújt lökhárítóig, mégsem találta meg azt a bizonyos kék madarat. Lecserélte őket még boldogítóbb holmikra, vásárolt melléjük bőrtápláló hydroxi-ceramidokat, és vedelte a reklámozott százszázalékos narancslevet, mégse jutott előbbre jottányit sem. Bizony, vannak, akik ilyesféle rémhíreket terjesztenek a konzumvilág lelkes fogyasztóinak megzavarására.
Akkor pedig mihez kezdjünk, hogyan biztosíthatnánk testi-lelki kielégültségünk folytonosságát? Ne csüggedj, ember, jótevőink dolgoznak a válaszon. No, nem elcsépelt frázisok pufogtatásán fáradoznak szeretetről, áldozatkészségről, hűségről, barátságról és igaz szerelemről. A dolog nyitja, hidd el, sokkal egyszerűbb, mi több: pénzen megvásárolható. Egy ártatlan cigaretta, egy szál gyufa – és volt, nincs árnyékvilágbéli szenvedés. Szimpatikus fiatalemberek, nagyra becsült művészek, akikre felnézünk, bizonygatják ennek az egyszerű útnak a helyességét, hogy is kételkedhetnénk a szavukban? Látszólag tartózkodóan elítélik a drogfogyasztó magatartást, ám humánusan síkra szállva a szegény megtévedt fiatalok meghurcolása ellen, pusztán az által, hogy beszélnek (és beszélhetnek!) róla, lassan-lassan divattá teszik, szinte észrevétlenül, a kábítószer-élvezetet. Új korszak köszönt reánk: az utcai dülöngélők, borostás, gajdoló koldusok mellett feltűnnek a bávatag tekintetű entellektüelek is, hirdetve, hogy íme, van megoldás az élet sokszor hangoztatott értelmetlenségére. Hát nem nagyszerű? Amúgy is idegesítő lenne közöttünk az a sok gondolkodó-érző embertárs…
Tétován, egyre tanácstalanabbul állok háromgyermekes családapaként a kenderkampány újabb hullámával szemben, és érzem, hogy a kábítószerügy csak szimptómája, egyetlen tünete a mind súlyosabbra forduló betegségnek, az össznépi csontritkulásnak, mely gerinceket roppant össze, belső támasztékokat morzsol szét, hogy beteljesedjenek Pilinszky váteszi szavai: „…egy jó tenyérnyi törmelék addigra már a teremtmények arca.” Nem szabadna hagyni, hogy így történjen. De tehetünk-e még valamit?
A szerző gyermekorvos