Közállapotunk romlásának tünetei

Mostanában egy vagy harminc éve látott Godard-film – a „Week end” – jár az eszemben, amely profetikus éleslátással szól arról a korról, amikor már ingerküszöbünk oly végzetesen magasra emelkedik, hogy feleségünk szemünk láttára történő megerőszakolását egy cigaretta elszívásával, egy véres forgalmi baleset haldokló áldozatai között töltött időnk egy szendvics elfogyasztásával és férjünk megölése annak húsának jóízű elfogyasztásával is nyugtázható akár.
Mert lassan itt tartunk.
Az utóbbi évtizedekben-években ugyanis arra kondicionáltak bennünket, hogy az elfogadhatatlant hajlandók legyünk normális életünk részeként elfogadni. Ma már nagyjából természetesnek tűnik, hogy egy-egy atomerőmű néha radioaktív felhőt bocsát ki, hogy erről csak felületes tájékoztatást (sem) kapunk, hogy a háborúk és terrorista merényletek végül is ugyanolyan televíziós látványosságokká válnak, mint a valóságshow-k tengerimalac-ketreceiben történő cívódások vagy párzások, s hogy a nagyvárosok utcáin és aluljáróiban haldokló emberi roncsok látványának életünk szerves részének kell lennie.
Lehet, hogy az én ingerküszöböm már-már megengedhetetlenül alacsony lévén, még nem igazán eurokonform, de engem már fent említett tényezőknél sokkal kevesebb is zavar. Például a vizuális környezetszennyezés.
Engem még az olyan „apróságok” is felháborítanak, mint azok a magasba bocsátott lézercsóvák, amelyek tavasztól őszig hasogatják hazánk légterét, és amelyekről még soha senki nem mondta ki, hogy igenis: zavarják, sőt sértik a természetes környezethez való jogaink beteljesülését. Aztán itt vannak az óriásplakátok végeérhetetlen láncolatai a városok bevezető útjain és az ország legváratlanabb helyein, amelyekre éppen mennyiségük és harsányságuk okán többnyire ugyan immunisakká váltunk, de valakik, valahol – tudván, hogy rengeteg pénzt lehet mozgatni az álhasznosság örve alatt – rendületlenül továbbra is tervezik, készítik, felépítik és főleg: eladják őket. Az ember szeme – már önvédelemből is – kénytelen volt megszokni ezeket a rikító szörnyűségeket a táj részeként, ám azok úgynevezett „üzenete” a legritkább esetben jut el agyunkig.
Talán csak a legkirívóbb idiotizmusok jutnak el néhányunkhoz. Mint például az, amelyiken egy nyilvánvalóan vécén ülő nő alsó lábszárára lehúzott piros bugyi van, s amellyel valami áruházfélét reklámoztat valaki.
Ehhez hasonló kapitális ízléstelenséggel ritkán találkozik az ember. De azért van ennél még otrombább is. Például az az óriásplakát, amely egy gyönyörű nő tánc közben kivillanó combjait hozza összefüggésbe a sertéscombbal. A felirat: „Csábító sonkák!” Nos, e kannibalizmus reklám már nem csupán ízléstelen, de – Hamvas Bélával szólva – magának a „létrontásnak” is ékes példája, hisz épeszű emberként ki gondolná anyánk, feleségünk, kedvesünk, testvérünk, leányunk testét összehasonlíthatónak a vágott sertés húsával, hacsak nem egy bomlott elme.
E látványosság nyomán feltolul az emberben a kérdés: hol van a (sosem létezett) reklámetika? Hol vannak az emberi méltóság néha oly harsány védői, a máskor (nevetséges kérdésekben) harcos feministák, vagy legalább György Péter esztéta, aki e plakát láttán legalább olyan jogon mondhatta volna el savonarolai mondatait, mint ahogyan azt tette nemrég a Magyar Rádió Gondolat – Jel című műsorában az Irigy Hónaljmirigy Bazi Nagy Roma Lagzi című műsora okán, hisz ebben az esetben nem egy kisebbséget, de nagyjából az emberiség felét érte inzultus? (Mellesleg: György Péterrel ritkán tudok azonosulni, de az Irigy Hónaljmirigy ügyében tanúsított túlérzékenységének kifejezetten örültem, mert mondatai arra figyelmeztethették az embert, hogy tűréshatáraink még a manapság oly népszerű „liberalizmus” örve alatt sem tágíthatók bármeddig.)
Ugyanígy örültem a japán nagykövet tiltakozásának is, aki az egyik kereskedelmi tévé Stahl Judit által alakított „Micuko” című provokációi ellen tiltakozott, mondván: nem lehet bárhogyan, bármivel, de főleg nem egy nép identitástudatával viccelődni még akkor sem, ha ezt a kor liberalizált jópofizása el is fogadja. Mert talán nem is annyira jópofa ez a kor, mint amilyennek látszik. Sőt! Talán drámaibb is, mint gondolnánk.
Mindenesetre egyre inkább úgy érzi az ember, hogy a jópofáskodás mint autoterápiás elhárítás (lásd a Rákosi- és Kádár-éra legendás pesti vicceit), mint kieresztőszelep (lásd Komlós János és a többiek), vagy mint az udvari bolond talpnyalása (itt szándékoltan nem írok neveket) egyre kevésbé aktuális egy olyan korban, amikor a legvégső kérdésekkel kell szembesülnünk. Talán akkor ültetődött el bennem először ez a gondolat, amikor – vagy tíz éve – egy költő barátommal bementünk a Kisrókus utcai Marxim nevű vendéglőbe, s azt kellett látnunk, hogy ott afféle tréfás kedvű látványtervezők az akkor még kihunyni látszó kommunizmus attribútumaival – munkásőr-egyenruhákkal, párttagsági igazolványokkal, május elsejei felvonulások és Kádár-fotók felhasználásával – próbáltak viccelődni. Mindezt a város azon pontján, amely az ’56-os megszálló szovjet hadsereg Mechwart téri bázisa és a Szabó bácsi által vezetett szabadságharcosok Széna téri állása között terül el, s ahol az utca köveit magyar fiatalok vére áztatta éppen azért, hogy a kommunizmus véres emléke végképp eltűnhessék.
Nem tudtuk, hogy ilyen nagyfokú érzéketlenségre és bunkóságra hogyan is lehet reagálni. Végül barátom konfliktusba került ott két kidobóemberrel (?), akik fenyegetőn azt mondták, hogy nem kell odajárnunk, ha nem tetszik a hely, meg hogy most már szabadság van, ahol mindent lehet. Még mielőtt verekedésre került volna sor, eljöttünk. Aztán meg kellett szoknunk, vagy legalábbis eltűrnünk azt a brutális viccelődést, amely szinte már nosztalgiával idézte vissza a világ leggyilkosabb ideológiája nyomán született múltat. Így például a Vigadó melletti vidám-nosztalgikus kommunista kocsma létezését éppúgy, mint azt a szoborparkot, amely az országból kiebrudalt egykori tömeggyilkos eszme szobormonumentumait építette fel afféle apoteózisként Budapest határában, hogy legyen hová járnia a Münnich Ferenc Társaság tagjainak koszorúzni.
Utólag arra kell gondolnom, hogy engem tesztelnek. Vagy ha másként fogalmazok: provokálnak. Hogy meddig lehet elmenni a vizuális és szellemi környezetszennyezésben. Egy-két hete szinte mellbevágott egy nagyméretű plakát az utcánkban, ami egy német művész „Jesszus!” című kiállítását reklámozta, s amelyet a Karton Galéria rendezett. Ezen a félember nagyságú plakáton Jézus Krisztus karikatúrája látható, a kiállításon pedig szakmailag igényesen megoldott, mívesen megmunkált kis blaszfémiák sorakoznak egymás mellett. A helyszínen megvásárolható egy könyv is, amelyre szemforgató módon rátettek egy papírszalagot, amely szerint csak annak a kezébe való, aki egyfajta „szabad gondolkodás” igényével képes túllépni mindazon, amit az európai kultúra kétezer éves hagyománya keretbe foglalt. Csak annak örültem, hogy – hasonló provokációra alkalmas magyar képzőművész híján – a rendezők kénytelenek voltak egy külföldi művészt importálni a feladat végrehajtásához. Ja! És persze az emelkedett szellemiségű tárlatot véletlenül húsvétra időzítették a rendezők.
Aztán megnyílt a Nádor utcában a Centrális Galéria Sztálin-kiállítása is, amely persze – ó, dehogy – nem akarja népszerűsíteni a nagy gyilkost, hanem csak teljes objektivitással szólni róla, mert éppen itt van ennek az ideje. Közben érkeznek az emberhez a hírek: a Terror Háza támadások kereszttüzében áll (nem mintha személyes véleményem mérvadó lenne, de szerintem ilyen megrendítő és ilyen zseniálisan megrendezett kiállítást még soha nem láttam!), egy balsikerű, történelmi kiállítást – amelyen többek között Szálasi neve is felmerült – bezárattak, s hogy a Kendermag Egyesület anyák napján tüntet a szabad drogozásért. Hát ennyi.
Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mi is történne, ha mondjuk nem a kereszténység legnagyobb ünnepét gyaláznák meg egy „Jesszus!” jellegű kiállítással, hanem egy másik vallásét, s ha nem Sztálin portréi kerülnének kiállításra, hanem a másik tömeggyilkos szörnyetegé: a pamacsbajszoséi…!
A szerző író, festőművész