Lesz-e Medgyessy-csomag?

Nem lehet könnyű mostanában a szociálliberális gazdaságpolitikát magyarázni. Az MSZP és az SZDSZ eddig bizton számíthatott a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a neoliberális gazdaságkutató intézetek (Pénzügykutató Rt., GKI) eszmei támogatására, akár az Orbán-kormány kritikájáról, akár a Bokros-csomag dicséretéről volt szó. Ezúttal azonban fel van adva a lecke – talán még az ideiglenesen hazánkban tartózkodó Ron Werbert is csatasorba kell állítani.

Az elmúlt hét péntekén két olyan hír versengett egymással a kormány gazdaságpolitikájának bírálatával foglalkozva, amely külön-külön is érzékeny csapást jelent a „szakértő” kormány arculatát gondosan ápoló Medgyessy-csapatnak. Az első hír szerint a Pénzügykutató klubjában Békesi László, Antal László és Petschnig Mária Zita ostorozta a kormány túlköltekező és versenyképesség-rontó gazdaságpolitikáját, azonnali fordulatot követelve. Bírálatuk kétségkívül következetes, miután már az Orbán-kormányt is hasonló érvekkel támadták. Most sem mulasztották el megjegyezni: a mostani kormány elődje rossz politikáját folytatja. Csakhogy a Pénzügykutató Rt. egykori vezérigazgatója, Csillag István ma a Medgyessy-kormány gazdasági minisztere, és László Csaba pénzügyminiszter vagy éppen maga a kormányfő sem áll távol a Békesi–Petschnig-vonaltól. A mostani figyelmeztetés tehát nem a túloldalról, hanem barátoktól jött. Medgyessy Péter és a Pénzügykutató Rt. kapcsolata amúgy sajátosan alakult az induláskor: az intézményt az ő miniszteri bábáskodásával hozták létre a Grósz-kormány idején, az akkori „reformközgazdászok” szellemi bázisaként. Az MSZMP reformköreihez kötődő (később részben az SZDSZ-hez csapódó) közgazdászok eme csoportja éppen akkortájt kötelezte el magát az új világmegváltó eszme, a neoliberális globalizmus és annak szentháromsága, a privatizáció–dereguláció–liberalizáció mellett. A reformközgazdászok körének jelentős része volt abban, hogy a rendszerváltozás úgy valósult meg, ahogy: a piacgazdasági átalakulás nagyjából az ő elképzelésük mentén zajlott.

Ebben persze nagy és erős szövetségeseket tudhattak maguk mellett: az IMF-et és a Világbankot, valamint a multinacionális nagyvállalatok láthatatlan hálóját. Medgyessy ugyanakkor habozás nélkül feloszlatta a Pénzügykutató Intézetet, amikor az már túlságosan csípte a hatalom birtokosainak, Grósznak és Kádárnak a szemét. Lehet, hogy ez afféle hűségpróba volt: mindenesetre az MSZMP meghosszabbította miniszterelnök-helyettesi megbízatását, miután kétségkívül megbízható pártkatonának bizonyult. A megszüntetett intézet alapjain jött létre az a Pénzügykutató Rt., amely a mai napig virulens része a magyar tudományos közéletnek.
A másik hír szinte kottára hasonló véleményt közöl a kormány gazdaságpolitikájáról, ezúttal az IMF részéről. Eszerint a valutaalapot aggodalommal tölti el a bérek erőteljes, a termelékenység növekedését felülmúló növekedése és az expanzív költségvetési politika (illetve ennek következménye, a hatalmasra duzzadt államháztartási hiány), ami miatt romlott az ország versenyképessége, és nőtt a folyó fizetési mérleg hiánya. Az IMF ezért a következő választási ciklus előtt, 2003–2004-ben végrehajtandó pénzügyi kiigazítást (népies nevén: Bokros-csomagot) sürget. Azt javasolja a kormánynak, hogy fogja vissza a foglalkoztatást a közszférában (magyarul: leépítéseket követel), mérsékelje a kiadásokat az egészségügy, a nyugdíjak, a társadalmi juttatások és a támogatások terén (vagyis a Bokros-csomag mintájára ismételten faragja le a jóléti kiadásokat), továbbá szigorúan tartsa magát a közszférában a bérek befagyasztására tett kötelezettségvállalásához. (Apropó, volt ilyen vállalás? Mintha Medgyessyék nem nagyon dicsekedtek volna ilyesmivel.)
Az MSZP–SZDSZ-kormány komoly dilemmában lehet: mind hírhedt megfelelési kényszerük, mind gazdaságpolitikusainak jól ismert nézetrendszere azt diktálná, hogy fogadják el a jó tanácsokat. Csakhogy ez – kiegészülve az uniós csatlakozás várható sokkjával – alighanem a választások elvesztését jelentené a második restaurációs kormánynak. Hol maradt hát mozgástér számukra? Az IMF-nek vannak még ötletei. Például úgy vélik: mihamarabb hozzá kellene kezdeni a társadalmi alrendszerek reformjához. Ami magyarul a nyugdíjrendszer és az egészségügy mielőbbi és minél teljesebb privatizációját jelenti. A nyugdíjak esetében ez már többé-kevésbé megtörtént (éppen Medgyessy előző pénzügyminisztersége idején), az egészségügyben alapvetően még nem. A parlament előtt van már azonban az a törvénycsomag, ami az egészségügyi ellátás és intézményrendszer nagymértékű magánosítását, piacosítását tenné lehetővé. Az érdekelt és „jól bekötött” gazdasági érdekcsoportok ugrásra készen állnak, csak a startpisztoly eldördülésére várnak.

Vannak még területek, ahol szintén nem kell ellenkezésre számítania az IMF-nek: a privatizáció mihamarabbi befejezése, valamint az áram és a gáz fogyasztói árának világpiaci árszínvonalhoz közelítése. A gáz- és az áramdíjak emelése már eldöntött kérdés, csakúgy, mint a magánosítás utolsó nagy hullámának meghirdetése. Ennek során szinte mindent eladnak, ami még eladható. Többek közt az energiaszektor maradékát (köztük a Paksi Atomerőmű Rt. többségi tulajdonosát, az MVM Rt.-t), vagy a mutatóban megmaradt állami bankokat, mint a Földhitel- és Jelzálogbankot, holott ez utóbbi állami tulajdonlása nélkül aligha lehetett volna sikerre vinni a polgári kormány otthonteremtési programját, ami több tízezer családi otthon megteremtését tette lehetővé. Ezzel talán el is érkeztünk a dilemma feloldásához: a költségvetési lyukak betömésére elsősorban a tömeges privatizáció biztosíthat forrásokat. Csakhogy a kereslet és kínálat törvénye ezúttal sem lesz megkerülhető: mivel az állam nagy tömegű vagyontárgyat dob egyszerre piacra, miközben még javában tart a globális recesszió (vagyis erős kínálathoz gyenge kereslet kapcsolódik), a magánosítás csak mélyen nyomott árakon történhet. Mindez azonban nem lehet elég drága ár azoknak, akik felelőtlen költekezésüket a családi ezüst elkótyavetyélésével leplezik – csupán azért, hogy nehezen megszerzett hatalmukat újabb négy évre biztosítsák.

De mi lesz, ha ez a pénz sem lesz elég? Akkor bizony mégiscsak meg kell tenni a megszorító lépéseket. És ekkor mutatkozhat majd meg, miért is van szüksége a baloldalnak az elképesztő mértékű sajtóhegemóniára: a nyomtatott és írott sajtó „vérprofi” újságíróinak éjjel-nappal azt kell bizonygatniuk, hogy mindez a polgári kormány terhes örökségének köszönhető. Mivel ennek a törekvésnek útjában fog állni a maradék ellenzéki és független médium, a sajtó maradék szabadságát is komoly veszély fenyegeti.

Végül nem kerülhetjük meg a kérdést: igaz-e az az állítás, hogy a Medgyessy-kormány elődje rossz gazdaságpolitikáját folytatja? A makrofolyamatokat tekintve első látásra úgy tűnhet: igen. De ha jobban megnézzük: „mecsoda” különbség. A polgári kormány részéről tudatosan vállalt gazdaságstratégiai döntés volt, hogy a világgazdasági recesszió idején, a külső húzóerők gyengülésével a növekedés belső motorjait pörgeti fel a belső kereslet élénkítése, valamint átfogó fejlesztési programja, a Széchenyi-terv révén. A kormányzat jól átgondolt fejlesztéspolitikája széles körű társadalmi és szakmai vitákban formálódott, a prioritások világosak voltak. Olyan programokba fektetni be állami pénzeket, amelyek az egyéb források bevonásával megtöbbszöröződve jelennek meg a gazdaságban, rövid idő alatt több pénzt juttatva vissza az államkasszába, mint amennyi onnan kikerült. A folyamat ezáltal fenntartható, átlátható és perspektivikus volt. Az MSZP–SZDSZ-kormány éppen ezt törte meg: a fenntarthatóság megszűnt, mivel az átgondolatlan és népszerűséghajhászó osztogatást a beruházások visszafogásával ellensúlyozták. Az átláthatóság is a múlté: a Széchenyi-tervet kivéreztették, a helyére behozott programokról vagy azt sem tudni, eszik-e vagy isszák (Smart Hungary), vagy már meghozott döntéseket csomagol díszes kötésbe (Európa-terv). Mivel nincsenek világos prioritások, és nincs világosan felvázolt jövőkép sem, a kormányzati költekezés csupán hangulatjavító osztogatásnak minősíthető. Mindez jól illik a szocialista gazdaságirányítás hagyományos „húzd meg – ereszd meg” típusú pályaívéhez, amelyet éppen a polgári kormánynak sikerült megtörnie, a hoszszabb távon is fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtésével. A választások után sikerült visszazökkenni a régi kerékvágásba: a baloldali kormány gyorsan szétosztotta, amit a polgári kormány felhalmozott, most pedig újabb megszorításoknak nézhetünk elébe. Hiába, a szocialista szakértelem ismét hatalomra került…

A szerző közgazdász