Magyar közoktatási törvény 2003-ban

Számtalanszor leírták már, hogy a nemzet jövője saját oktatásának színvonalán nyugszik. A legjobb hosszú távú befektetést mindig a kiművelt emberfők jelentették. Ehhez viszont sok tényező együttes jelenléte szükséges: gondoljunk a családi háttérre, a társadalom szellemi és anyagi helyzetére, a pedagógusok felkészültségére és anyagi megbecsülésükre, a kormányzati akaratra, a tanítási körülményekre stb. A felsoroltak közül mely feltételek adottak ma Magyarországon, a hálózat regnálásának idején?
Álrendszerváltásunk után 13 évvel gőzerővel folyik népünk lumpenizálása, rengeteg a szegény és beteg ember, aki képtelen gyermekének megfelelő hátteret biztosítani tanulmányaihoz; a pedagógusok presztízse 1945 óta mélyponton van. Fizetésük kelet-európai viszonylatban is gyalázatos. A jelenlegi magyarországi kabinet hozzáállása közismert: túlságosan nacionalista szellemben folyik az oktatás sok helyütt. Bennem azért fel szokott merülni a kérdés: lehet-e „túl nacionalistán” oktatni négy évtized totális agymosása és gyökértelenítése után? Szerintem nem lehet. Hiszen túlzottan magyarnak lenni is abszurdum, az ember vagy magyar, vagy nem az. E kérdésekre adott válaszok pofonegyszerűek lehetnének, ha nem egy posztkommunista társadalom iszonyú terheit kellene cipelnünk. Ezzel a ballaszttal még a mi generációnknak is meg kell küzdenie, ne legyenek illúzióink. A különbség talán annyi, hogy nekünk már csupán a káderek gyerekei jutnak.
A magyar nemzet sajátos arculata az Európai Unióban csak úgy maradhat meg, csak akkor válik ott értékes és megbecsült tényezővé, ha a felnövekvő nemzedék általános műveltsége – az óvodától az iskola befejezéséig – a nemzeti kultúrára mint szilárd alapra támaszkodik. Máskülönben Magyarország az arctalan átlagtömeg szálláshelyévé lesz. Ebben rejlik a közoktatási törvény jelentősége és felelőssége: rossz rendelkezéseivel beláthatatlan következményű folyamatokat indíthat el.
A közoktatási törvénytervezet axiómaként kezeli a diákok túlterheltségét, ezért heti két és fél órás óraszámcsökkentést ír elő. A kérdés csupán az, milyen tárgyaknak a rovására történik mindez? A tervezetben az szerepel, hogy a készségtárgyakat nem kívánják csökkenteni. Maradnak tehát az általános műveltségi tárgyak (irodalom, történelem), melyeknek a legfontosabb szerepük van a gyermekek nemzeti identitásának kialakításában. Ezen tárgyak lefaragása egyébként ütközik a tárca azon célkitűzésével, miszerint emelni szándékoznak az érettségi színvonalán. Rengeteget beszélünk a „knowledge society”-ről, biztos, hogy oda a kevesebb tanulás vezet? Tetézi a bajt a kerettantervek megszüntetése, ami a rendszer szétzilálódásának veszélyét hordja magában. Miután az új NAT csak készülőben van, prognosztizálható a tantervi szabályozás teljes hiánya is.
Az első hat félévben szülői hozzájáruláshoz kötik az évismétlést, ez a bukás gyakorlati eltörlését jelenti az általános iskola első három osztályában. Miért gondolja azt bárki is, hogy a szülő kompetens ennek eldöntésében? Az évismétlés nem büntetést jelent, hanem pedagógiai értékelést, ami, bármennyire furcsának is tűnik Magyar Bálinték számára, a pedagógus feladata. Ennek a kivétele a tanítók kezéből óriási presztízsveszteséget jelent számukra, ugyanúgy, mint a tankönyvvásárlásban történő egyeztetésre kényszerítésük a szülőkkel. Egy tankönyv piacképességét ezentúl nem a színvonala, hanem az ára fogja eldönteni? Ez tragikus.
A képességekre tekintet nélküli „közös oktatás” elrendelése (ún. „együtt tartva szelektálás”) elkerülhetetlenül az átlagszínvonal süllyedéséhez fog vezetni. A skandináv rendszerrel való példálózás pedig álságos: Európa leggazdagabb országairól lévén szó, amelyek ráadásul nem rendelkeznek akkora számarányú kisebbséggel, mint hazánkban a hagyományos rendszerű oktatásban sokszor lemaradó cigányság. Az eltérő kultúrájú roma kisebbség jelenléte az oktatás területén is speciális megközelítést igényel.
Az értelmileg fogyatékos tanuló fogalmának megszüntetése tovább súlyosbítja a helyzetet.
A törvénytervezet EU-kitekintése félrevezető, több helyen hamis; a velünk összehasonlítható nagyságú kisebbséggel rendelkező országok (pl. Franciaország) sikeres közoktatási modelljeinek adaptálására kísérletet sem tesz. Ellenben a szöveg azt a látszatot kelti, mintha Nyugat-Európában tendencia lenne az osztályismétlés eltörlése a korai évfolyamokon, és csupán néhány ultrakonzervatív és az OECD-méréseknél rosszul teljesítő ország (pl. Németország) ragaszkodna a buktatás avítt eszközéhez. Franciaországgal kapcsolatban annyi információhoz juthatunk, hogy „csak ciklusonként” lehet évet ismételtetni a diákkal, a szöveg azonban nem említi e ciklus hosszát. Kétéves szakaszról van szó, így már a második évet is lehet ismételni, de még ez sem fedi a valóságot, tudniillik minden évfolyamon lehet ismétlésre köteleznie az adott tanulót a tanárnak. Amennyiben a szülő ezt kifogásolja, egy szakmai alapon összeállított bizottság fog dönteni a kérdésben végérvényesen. Spanyolországgal kapcsolatban a kitekintés pedig elfelejti megemlíteni, hogy az előző oktatási reform keretében bevezetett, 12 éves korig tartó bukásmentességet a jelenlegi oktatási kormányzat nemrég teljesen eltörölte…
A tervezet megengedi, hogy a nyolcadik osztály után és a középiskola között egyes iskolák nulladik évfolyamot indítsanak idegennyelv-tanulásra és informatikai ismeretek bővítésére. Ez a hazai idegen nyelv nem tudásának mai állapotában szükséges kényszernek tekinthető. A baj az, hogy az ehhez szükséges pluszköltségeket nem biztosítja a törvény, így azok megvalósítása ismét a forráshiánnyal küszködő önkormányzatok feladata lenne. Ezen tárgyak oktatása a legköltségesebb. Miből fogják ezt kigazdálkodni?
További hiányossága a szövegnek, hogy nem foglalkozik a továbbtanulás földrajzi esélyegyenlőtlenségének a problémájával. Az egyetemi és főiskolai hallgatók 90 százaléka a középiskolák 56 százalékából jutott be a felsőoktatásba. A maradék középiskolákból (44 százalék) mindössze a hallgatók egytizede került ki (2000. évi adat, Országos Felvételi Iroda). A magyar középiskoláknak tehát majdnem a feléből csak minden kilencedik diák tudott továbbtanulni. Sajnos a helyzet semmit sem javult a felsőoktatás tömegesítése folyamán. Így nem csoda, hogy a kormányzatok által agyonhallgatott problémával állunk szemben.
Végül, de nem utolsósorban a törvénytervezet kísérletet sem tesz arra, hogy az előző kormányok által felhígított tankönyvpiacon minőségi előírásokkal színvonalat javítson. Sok tankönyvet ki lehet dobni a piacra, jó tankönyvből viszont nincs sok. A könyvbizottság lenullázása is a könyvkáoszt generálja. Ez az állapot egy dolgot mindenképp elő tud idézni: a gyermekét más iskolába átírató és a 16 másféle tankönyv megvételére kényszerülő szülő jogos felháborodását. Sajnos a jelenlegi parlamenti erőviszonyok függvényében nincs arra esély, hogy a pártok megakadályozzák az egyértelműen SZDSZ-es indíttatású és lelkületű, romboló hatású tervezet törvényerőre emelkedését.
A szerző történelemtanár