Bizonytalanság és feszültség: töredékek a Medgyessy-kormány első hivatali évéről

A Medgyessy-kormány működésének első éve a demokratikus fordulat éve óta eltelt időszak talán legkülönösebb esztendeje. A kormányokat általában az ország állapota minősíti, s Magyarország nincs rossz állapotban. De ha a kormányzás minőségét vesszük szemügyre, akkor az ijesztő alkalmatlanság megannyi jelét láthatjuk. S aligha csupán azért, mert kevéssé szimpatizálunk vele. Hogy őszinte legyek: nekem ez a kormány akkor sem lenne szimpatikus, ha sokkal jobban (mi több: jól) működne. Nem kell ellenzékinek lenni, hogy elégedetlenek legyünk a Medgyessy-kormánnyal, inkább ahhoz kell elvakultság, hogy valaki elégedett legyen vele.
A korábbi kormányok működése által kijelölt pályán Magyarország ma már lényegében önjáróan halad. A demokrácia, az euroatlanti orientáció, a piacgazdaság természetes velejárói a magyar politikának. Mindaz napi gyakorlat, ami a rendszerváltás körül célkitűzés volt. Érvényes ez a gazdaságra is, amelynek az elmúlt évtizedben kialakult modelljével kapcsolatosan ugyan sok kifogásunk lehet (kapkodóan gyors és indokolatlanul nagy mértékű nyitás, a hazai vállalkozások védelmének hiányosságai, több stratégiai ágazat elsietett és túlzott privatizációja stb.), de ma már elképzelhetetlen politikai eszközökkel való megváltoztatása. A régióban látható kép alapján pedig bizonyos, hogy alapjában véve ez a gazdaság nem is lehetne nagyon más. Ami miatt fenntartásaink lehetnek, az nem egyszerűen a magyar gazdaság, hanem a világgazdaság, illetve annak Magyarországon működő része.
A gazdasági folyamatokkal egy időben a politika is betagozódott a sokat változó világrendbe. Ennek megfelelően a belpolitika tétje már nem igazán a legfőbb stratégiai célok meghatározása. Már csak azért sem, mert az egypólusúvá vált világrendben racionálisan csak egyféle orientáció lehetséges. A belpolitika tétje így sem csekély: a stílus, a súlypontok kijelölése, az adott koordináta-rendszeren belüli értékek, értékrendek prioritása, az érdekcsoportok közti verseny kimenetele ugyancsak sorsdöntő jelentőségű kérdések. A politika tehát változatlanul nem csupán a hatalmi elitek egyes csoportjai közti magánérdekű verseny. A korábbiaknál nem kisebb, hanem más jellegű tétek jegyében folyó küzdelem kimenetele mindenkit érint, a mai tétek személyesebbek, közvetlenebbül megélhetők, mint egy évtizede. Ilyenformán a magánélet átpolitizáltsága annak ellenére erős, hogy formálisan a megnyugvás és elcsitulás szakaszához értünk. Mindez már kívül esik a szűkebb értelemben vett pártpolitika keretein, de hozzájárul ahhoz, hogy a pártpolitikát igen komoly személyi feszültségek is terheljék.
Fontosabb, hogy ezek az okok, sokszor artikulálatlanul ugyan, de folyamatosan izgalmi állapotban tartják a társadalmat. A keretüket jelentő gazdasági-társadalmi-politikai rendszer azonban már kialakult, és működőképes mechanizmusok mozgatják. Ezért már nem járnak olyan drámai következményekkel a kormányzati ügyetlenkedések, mint 8-10 éve.
Ennek eredménye, hogy a Medgyessy-kormány vezetési hibái, koncepciótlansága eddig nem térítették le az országot a korábban kialakított, sikereket ígérő pályáról. A kormányfő szereti hangoztatni, hogy Magyarország sikerre van ítélve, s mondja ezt anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogy ez egyúttal a kormányzati felelőtlenség megideologizálását is jelenti. Valóban: az elmúlt év eredményei ebből a sikerre ítéltségből, s nem a kormány tevékenységéből fakadnak, ezzel szemben a körvonalazódó zavarok kifejezetten a kormányzó politikai csoport tevékenységének, sokszor tudatos döntéseinek következményei (a költségvetés kiugró hiánya, a növekedés aránytalansága, a versenyképesség csökkenése s olyan, a közéletet torzító lépések, mint a médiaszabadság csorbítása, az alkotmányos szabadságjogok korlátozása stb.).
Minden új kormány első éve lényegében az előző kormány vetésének aratása. Az új kormányok sikeres bemutatkozása nem kis mértékben attól függ, hogy elődjük miként működött. A gazdaság növekedési pályája, a világgazdaság megtorpanásával szembeni dinamika, a reáljövedelmek növekedése, az uniós csatlakozási törekvések sikere az elődök munkájának gyümölcse. Ezekre figyelve kétségtelen, hogy a Medgyessy-kormány első évében Magyarország egészében véve sikeres maradt. Ennek megfelelően a kormányoldal prominensei hatalomra jutásuk egyéves fordulóján igencsak elégedettek önmagukkal. Ami, ha egy kicsit is a szólamok mögé tekintünk, az Orbán-kormányt dicséri.
Ez nem jelenti azt, hogy a 2002-ben kezdődött ciklus elején minden tökéletes lett volna. A polgári kormány dicsérete korántsem jelenti, hogy a múlt év júniusáig minden tökéletes és ellentmondásmentes lett volna. De nem korrekció következett, hanem a hibák súlyosbítása és az ellentmondások mélyülése. Így például a kampányorientált gazdaságpolitika miatti egyensúlyzavarok, az agrárgazdaság gondjainak kezelése, az uniós csatlakozásra való felkészülés viszonylagos lemaradása stb. határozott lépéseket követelt volna, ezeknek azonban nyomát sem láthatjuk. (Egy éve a polgári erők nemcsak ígértek ilyesmit, hanem az Orbán-kormány működésében több elem utalt e problémák megoldására.) Ami pedig a társadalom megosztottságát illeti, az elmúlt évben kifejezetten romlott a helyzet. Tagadhatatlan, hogy a polgári kormányzás idején sem számított fontos szempontnak a társadalmi-politikai feszültség enyhítése, a társadalom különböző értékrendű, ellentétes politikai kötődésű csoportjai közötti közeledés, az azokat elválasztó feszültség oldása (bár a társadalmi megosztásról szóló baloldali támadások túlzottak és igaztalanok voltak). Ez a feszültség azonban rendkívüli mértékben növekedett. A balliberális kormány mögötti politikai erők propagandájában oly gyakran szerepelt megbékélés, a sebek begyógyítása, a lövészárkok betemetése helyett – a jobbközép oldal számára csöppet sem meglepő módon – az ellenkezője következett (a Terror Háza Múzeum elleni támadások, a Millenáris Park ügyének botrányos kezelése, a Hamvas-intézet elleni és más, hasonló támadások, maga a D–209-es ügy és annak kezelése stb.).
Mind a gazdaságban, mind a szimbolikus politikai térben az volt látható, hogy a kormányzó pártok példátlan határozottsággal törekedtek politikai ellenfelük erejének megroppantására, fölszámolására. Azt a sorsot szánták neki, ami annak idején az MDF-nek jutott.
Az MSZP és az SZDSZ számára a hatalmi pozíció lehetőséget teremtett arra, hogy sok mindent elvegyen és visszafordítson abból, amivel elődjük megpróbálta a maga értékrendjét a társadalom széles körében megerősíteni. Különösebb részletezés nélkül néhány példa: a pártállamhoz való kötődés és általában a baloldali diktatúra bűneinek relativizálása, sőt bagatellizálása, a rendőrség átpolitizálása, a közmédia kisajátítása, a saját szellemi hátország alapítványainak feltőkésítése, a jobbközép kulturális alapítványok működésének akadályozása, a sok kormányzati cikluson átívelő programok (oktatás- és egészségügy) konszenzuskeresés nélküli beindítására törekvés, a – korábban az MSZP által is megszavazott – kedvezménytörvény ügyében a szomszéd országok nacionalistáinak tett engedmények, a gazdasági holdudvar gátlástalan és arcátlan támogatása (saját cégeknek adott megbízások, álközbeszerzések), a példátlan méretű személycserék, a jegybankelnök és a legfőbb ügyész elleni politikai hajsza, az előző kormány folyamatos támadása, olykor rágalmazása, politikájának kriminalizálása stb. Ebben az akciósorozatban minden politikai és erkölcsi aggodalom nélkül vették igénybe a médiaalvilág szellemi verőlegényeinek segítségét, és a bulvársajtó alpári eszközrendszerét honosították meg a politikai életben, s ezzel negyven-ötven évvel korábbi szintre szállítják le a közéletiséget. Egyre szaporodnak azok az ítéletek, amelyek bocsánatkérésre köteleznek kormányoldali politikusokat (Kovács László, Keller László, Jánosi György). A jog cizellált nyelvén ez azt jelenti, hogy az MSZP politikai eszköztárában a legfelsőbb szinten elfogadottá vált a hazugság és a rágalmazás.
A politikai erőtér átrendezésére irányuló törekvés részeként a kormány jelentős részben teljesítette a választási kampány idején tett, egyébként megalapozatlan ígéreteket. Az így kedvezményezetté váló csoportok és korábban is elkötelezett támogatók bizalmából az MSZP népszerűsége (a ciklusok hasonló fázisaival összevetve) valamennyi korábbi kormányzó pártét felülmúlja. Eközben a reálfolyamatok semmi jóval sem kecsegtetnek. Az IMF-től a honi gazdaságkutatókig a semleges szakmai vélemények döntően kritikai elemeket tartalmaznak. (Jellemző e kormány működésére és moráljára, hogy e bírálatokkal az azokban megjelölt hibák okozói is egyetértenek…)
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a társadalom feszült és bizalmatlan (ezt az uniós népszavazáson való alacsony részvétel is jelezte), s a helyzetet labilisnak, jövedelemnövekedését átmenetinek érzi, és minél gyorsabban igyekszik kihasználni. A fogyasztás meglódulása az 1989-es nagy Gorenje-láz hangulatát idézi, amit az is erősít, hogy az uniós csatlakozást a maga módján a rendszerváltáshoz hasonló várakozás és szorongás előzi meg.
Az ellentmondások erősödése átfogó folyamat, s bár a jobbközépnek erős érdekei fűződnének kiélezésére, ez eddig, minden kormányzati szólammal ellentétesen, nem következett be. A korábbi kormányerők nem használták fel a mögöttük álló energiákat az éppen a mai hatalom provokációi által fenyegetett belpolitikai nyugalom destabilizációjára. A Fidesz az érzelmi feszültséget saját szervezeti hátterének megerősítésére kívánja felhasználni, vagyis hosszú távú stratégiájának rendeli alá az alkalmanként könnyen elérhető taktikai sikereket.
A Fidesz néppárttá, illetve nevében szövetséggé alakulása értelmezhető a hagyományos politizálás keretei között is, mint az együttműködés és az öszszefogás új formációja. A széles spektrumú, sokszínű jobboldali áramlatok számára világossá vált, hogy csak egységes fellépéssel van esélyük a hatalom megragadására. Az egységesülés azonban komoly gondokat is okozhat még az európai stílusú neokonzervatív-jobbközép erőknek, mert a sikeres politikai szerepléshez olyan körök támogatását is meg kell szereznie, amelyekkel ideológiai közösséget nem vállalhat.
Ezzel együtt bizonyos, hogy a pártszerkezet átalakulását nem napi, taktikai okok idézik elő, nem felszíni jelenség, hanem az elmúlt évtized átalakulásának természetes és szerves következménye.
A baloldal politikacsinálói között nem látszik az igény a valósággal való szembenézésre. Részben talán a párt rendkívül erős beágyazottsága miatt. Szervezetei révén a nagyobbik kormánypárt mindenütt jelen van, s látszólag mindenről képes közvetlen információkat gyűjteni. Az így szerzett ismeretek azonban hagyományosan pontatlanok, mert ideológiai és programszerű előítéleteken szűrődnek át. Ráadásul a mezei hadak direkt megsértésétől a pártvezetés mindig irtózott, s amikor ilyesmire mégis elszánta magát, nagyon megbánta (Bokros és csomagja). Ezt a hátteret csak egyetlen módon lehet kézben tartani, lojalitását biztosítani: a szüntelen donációkkal (ami viszont lassan, de föltartóztathatatlanul fölborítja a gazdaság egyensúlyát, s a korrekció nagyobb ellenérzést vált ki, mint amilyen szimpátiát eleve keltett).
A Ron Werber kampányfőnök által kialakított választási stratégia a kormányzat legfontosabb ideológiai alapvetése lett. A werberizmussal azonban a kormány óriási kockázatot vállal. Már egy év alatt bebizonyosodott, hogy a baloldali klientúra példátlanul gátlástalan, s amit közbeszerzés címén eddig láthattunk, minden képzeletet felülmúl. Az ellenzék csekély médiajelenlétével nem képes a botrányok politikai jelentőségét a közvéleményben hatékonyan tudatosítani, de ez csak addig lesz így, amíg maga a közvélemény is a kampányígéretek megvalósítása utáni jóllakottság állapotában marad. Abban a pillanatban, amikor az elkerülhetetlen egyensúlyjavító lépések miatt a fogyasztás növekedésének dinamikája megtörik, a mai szimpátia szükségszerűen a visszájára fordul.
Az elmúlt egy évben a pártpolitikai feszültség szokatlan kiélezettsége mellett a bizonytalanság és ideiglenesség érzete volt rendkívül erős. Nemcsak a hihetetlenül szoros választási eredmény (sokszor elmondták már: szerencsésen elosztott 1500 szavazat fordított eredményt hozott volna) miatt. Magának a kormánynak a működése, belső mozgásai is ezt az érzetet erősítették, kezdve azzal, hogy a miniszterelnök pozíciója is megrendült. Az uniós csatlakozás miatti optimista várakozás mellett ott a szorongás is. Nincs és nem is lehet elképzelésünk arról, hogy ez mit jelent személy szerint bármelyikünknek és az országnak. Annyit azért sejthetünk, hogy ez első évek ugyanúgy a jövedelmi olló kinyílásával járnak majd, mint az előző rendszerváltás alkalmával. Mindebből az is következik, hogy a stabilitásával, magabiztosságával, töretlen előmenetelével kérkedő kormány abban a leggyöngébb, amire a legtöbbször hivatkozik. Elbizonytalanodását jelzi, hogy az első száz nap hisztérikus öndicséretekor meghirdetett második száznapos program végén már néma csönd honolt.
A bizonytalanságot az is jelzi, hogy miközben mást se hallunk, mint hogy minden miniszter kitűnően teljesített, a kormány lassacskán kicserélődik. Látható azonban az is, hogy bármelyik helyén maradt miniszter ugyanúgy (vagy még inkább) lecserélhető lett volna, mint azok, akik már távoztak. Elsőként talán a külügyek irányítója, aki a Bush-levél ügyben jégre vitte miniszterelnökét, de ugyanígy az utakat nem építő és a fizető-autópályák és Paks ügyében hibát hibára halmozó gazdasági miniszter. De megoldatlanok az agrárgazdaság nehézségei, távozhatott volna a hadügyek irányítója a járműtenderbotrány és az iraki ügyekben ellentmondásos nyilatkozatok okán, a belügyminiszter a választásokkal kapcsolatos alkotmánysértések, a rendőrség politikai szempontú működtetése, az önkormányzatok finanszírozásának megoldatlansága miatt, az egészségügy vezetése a kórháztörvény tervezetének visszavételére kényszerült, az oktatási és az informatikai miniszter beosztottjait áldozza fel a felelősségi körébe tartozó ügyek korrupciós elemei miatt, miközben érdemi eredményeket nem tudnak fölmutatni. Mert a legmeglepőbb a Medgyessy-kormány működését illetően az, hogy technikailag sem alkalmas az ország ügyeinek vitelére. A kormánytagok szakmai bizonytalansága hozzájárul az általános elbizonytalanodáshoz. Mert a stabil kormányzás minimuma az, hogy alkalmas emberek legalább szakmailag korrekt módon működtessék az ország gépezetét. Hiszen a kormányzásnak azért mégiscsak elsősorban korrekt közigazgatást kell jelentenie.

A szerző kritikus, irodalomtörténész