Hatezer esztendő

Megpróbálom röviden vázolni a kommunista rendszer titkosszolgálati iratainak szabad kutatását akadályozó törvények és az ezek következtében kialakult gyakorlat torzulásait. Magyarországon egyetlen rendszerváltó párt sem nézett szembe a kommunista korszak működési mechanizmusainak legsötétebb oldalát jelentő titkosszolgálati machinációkkal. Sem a baloldal, sem a jobboldal kormányzó erői nem tették lehetővé az 1990 előtti titkos iratok generális felszabadítását, hogy a közvélemény megismerhesse történészek, jogászok, tényfeltáró újságírók közvetítésével a kommunista rendszer valódi, diabolikus arcát. Az eddigi tanulmányok és forrásközlések anonimizált, kozmetikázott, hiányos iratok alapján próbálták bemutatni a működési mechanizmusokat. Erre törvény kötelezte és kötelezi a kutatókat. Ezért a manipulált történetírásért a felelősség a rendszerváltó politikai osztályt terheli, amelyik nem hajlandó eltakarítani az akadályokat az 1990 előtti múlt kutatása elől.
Az első szándékos mulasztást az Antall- és a Boross-kormány azzal követték el, hogy évekig halogatták a probléma megoldását, és az ügynöktörvény megalkotásával megtévesztették a társadalmat. Mellékvágányra terelve a múltról folyó vitát és bűnbakként használva az egykori kommunista titkosrendőrség egyik osztályát (III/III). Igaz, hogy az alkalmazott eljárást a leköszönő diktatúra utolsó kormánya kezdte még 1989 decemberében az iratmegsemmisítések legendájával és a kreált Dunagate-botrány kezelésével. Ezt a megtévesztést folytatta az SZDSZ az 1990 nyarán sebtében beterjesztett törvényjavaslattal (Hack–Demszky-indítvány) vagy Antall József teátrális gesztusa, a híres borítékosztás. Ha a magyar miniszterelnök osztályfőnöki és igazgatói gesztusa a tisztázást akarta volna szolgálni, akkor feltehetőleg sokkal több képviselőnek kellett volna borítékot osztania. Ezzel aztán évekre lekerült a kérdés a politika napirendjéről.
Az 1994-ben elfogadott ügynöktörvény rendelkezései alapján felállított átvilágítóbírói testület, az SZDSZ-es belügyminiszter által 1995-ben létrehozott iratfeltáró bizottság vagy a posztkommunista porhintés szolgálatában a Horn–Kuncze-kormány idején 1997-ben életre kelt Történeti Hivatal (TH) mind-mind ki voltak szolgáltatva a kommunista rendszerben kiképzett titkosszolgálati szakemberek manővereinek. Ők döntöttek és döntenek a mai napig arról, hogy milyen információmorzsák kerülhetnek a kutatók és az egykori megfigyeltek elé, a közélet asztalára. Ezek a mai szakértők (nyugdíjas titkosszolgálati tisztek) természetesen csak javaslatot tesznek a miniszter elé, aki titokgazdaként aláírja a régi káderek titkosító vagy a titkosítást feloldó javaslatait. A miniszterek (belügyi, honvédelmi, titkosszolgálati) bábuk csupán ebben az új titkosszolgálati játszmában. Miniszterek jönnek-mennek, de a titokszakértők (micsoda gyönyörű szakkifejezés) ugyanazok voltak Hornék alatt, mint Orbán Viktor kormánya idején vagy napjainkban. Civil kontroll pedig nem volt.
Így fordulhatott elő az az aprócska véletlen, hogy a Magyar Nemzet leleplezése kellett ahhoz 2002 nyarán, hogy a D–209-esként elhíresült miniszterelnök bevallja ország-világ előtt (némi tagadás után) szoros kötelékét a kádári titkosrendőrséggel. Felmerült a kérdés: milyen iratokból dolgoztak az átvilágítóbírák? A válasz: azokból, amiket eléjük tettek az utódszolgálatok.
A Történeti Hivatal utódaként létrehozott Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁSZTL) igazgatója, Gyarmati György számára szintén az adatok kezelése, szelektálása, titkosítása az egyik fő probléma. Pedig történészként tudnia kell, hogy a közokiratok tartalmán utólag változtatni, azokat megcsonkítani, a megismerésüket, publikálásukat akadályozni bármilyen érdekre való hivatkozással nem éppen történészi vagy levéltárosi feladat. Sokkal inkább titkosszolgálati.
Régi-új szereplő ebben a történetben Gálszécsy András, akit 2003-ban az iratátadást felügyelő háromtagú testületet létrehozó Medgyessy-kormány jelölt a testület elnökének. Az Antall-kormány titkosszolgálati minisztere, a Malév felügyelőbizottságának volt elnöke találtatott legalkalmasabbnak a civil információs kárpótlás és a történeti kutatás legfőbb őrének, hiszen őt nevezték ki a testület elnökévé. A szakmaiság jegyében két ismert párttörténészt, Vida Istvánt és Sípos Leventét helyezték a nyugdíjas, tárca nélküli miniszter mellé.
Persze ezzel nem azt akarom állítani, hogy a titkosszolgálatok állományába tartozik a levéltár igazgatója és az iratátadó testület elnöke, hiszen erre semmi bizonyítékom nincs, csupán azt, hogy magukévá tették a bennfentesek szemléletét, és rabul ejtette őket is a titkolózás szelleme. Ebben azonban nincsenek egyedül, hiszen a magyar politikai osztály túlnyomó többsége is hályogkovács módjára közelít immár lassan másfél évtizede ehhez a nehéz örökséghez. Elég a Mécs-bizottság és a Medgyessy-bizottság működését övező botrányokra emlékeztetni.
Pedig a teljes nyíltság az egyetlen orvosság ebben a sok homályos és mérgező tartalommal bíró örökségben. Kutatásaim a Történeti Hivatalban abban erősítettek meg, hogy a történeti igazság feltárása meg sem kezdődhet addig, amíg meglévő dokumentumok teljes egészében nem kerülhetnek nagyító alá. Addig csak sötétben tapogatózunk, kezünket nyirkos titkosszolgálati kezek vezetik, és nem tudjuk, milyen manipulációknak vagyunk ma kitéve. Miért kerül elénk ez vagy az a dosszié, irat, és miért nem kaphatjuk kézhez a szisztematikus feltárás során feltárt további adatokat, amikre a dokumentumok is utalnak? Hogy a laikus olvasó számára világos legyen a probléma, egy példával szeretném illusztrálni a jelenlegi helyzetet.
Miközben némileg megcsonkítva, néhány oldal és néhány sor kivételével Krassó György (1932–1991) egykori politikai fogoly, ellenzéki és szamizdat kiadó dossziéi 1997 óta kutathatók voltak a TH-ban, addig sem Demszky Gábor, sem Haraszti Miklós, sem Kis János, sem Konrád György, sem Mécs Imre, sem Rajk László, sem Vásárhelyi Miklós, sem más jelentős „demokratikus ellenzéki” személy aktái nem kutathatók a mai napig. Csak a napi operatív információs jelentések (noij) állnak esetükben rendelkezésre, illetve egyes 1980 előtti dossziék. A kutatható iratanyag azonban túlnyomórészt nem elsődleges történeti forrás, hiszen a besúgói jelentések, a lakás- és telefonlehallgatások, az ellenőrzött levelezések alapján készítették őket, ezek csak kivonatok, mazsolák a titkosszolgálati kuglófban. De ugyanígy csupán esetleges és részleges betekintést engedélyezett a TH egyes ügynökök munkadossziéiba, de beszervezési doszsziékat és kartonokat kérésre sem szolgáltatott ki működése alatt a hivatal. Ugyanígy nem volt szabadon kutatható a TH-ban az a kartonrendszer, ami nevek alapján nyújtott eligazítást az egykori titkosszolgálat vezetői számára egyes megfigyeltekről rendelkezésre álló jelentésekről (noij személyi mutató kartonok). Pedig ezekben semmiféle titkos információ nincs, nem is titkosították soha. Ilyenkor vették elő a nagy kalapból a személyiségi jogok nevű alibit a TH munkatársai.
Kiváló hivatkozási alap a hiányos adatszolgáltatásra, hogy fennállásának majd hét éve alatt a TH a rábízott iratok egy százalékát dolgozta fel csupán. Ugyanakkor állandó panasz volt a TH munkatársai részéről, hogy az iratfeldolgozás kapta a legcsekélyebb támogatást létszám- és számítógép-ellátottságban a hivatal fennállása során. A kutatóteremben soha nem voltak segédletek, mivel ezek el sem készültek, nem állt a kutatók rendelkezésére számítógép, pedig az akták és adatok egy része számítógépre került.
Nem nehéz kiszámítani ezek után, hogy a mintegy tízszeres iratmennyiség jövőbeli átadása során ez a csigalassúsággal folyó iratátadás és iratfeldolgozás lesz a legfőbb gátja a további történeti kutatásnak. Ennek a szép új világnak a napi rutinjába illeszkedik, hogy bezárással nyitotta meg kapuit az új levéltár, ezzel a már folyó kutatásokat legalább fél évre megakasztva. Szép fügefalevél csupán az a magyarázat, hogy a TH-tól örökölt restanciákat kell ledolgoznia. A restancia hamarosan fel fog gyűlni újra, ha a működés a régi módon folyik majd tovább. A kinevezett főigazgató szerint ugyanis a levéltáros szakma belső feszültségét fokozná, ha a parlament kiemelt költségvetési intézményként kezelné a ÁSZTL-t, és a jelenlegi szerény, 79 fős létszámot jelentősen növelve felgyorsítaná az iratfeltárást. (Németországban 2200 fő a volt keletnémet titkosszolgálat iratait kezelő hivatal munkatársi létszáma.)
Az iratfeltárás felgyorsításához megfelelő szakértelemre (történész-levéltáros) és számítógépparkra is szükség lenne. Sajnálatos, de nem meglepő, hogy az új levéltár a jelenlegi raktáraiba befogadni is képtelen az átadásra kerülő iratanyagot, ezért várhatóan hosszú huzavona során lehet majd csak elhelyezni az átadandó iratokat. Ezzel újabb időt nyernek a teljes nyíltságot hirdető, ám annak megvalósulását rutinosan késleltető posztkommunista politikai erők.
A vesztes pedig ismét az átvert és önismeretétől megfosztott magyar társadalom lesz. Ez azonban, mint az eltelt évek bebizonyították, nemcsak eminens politikai érdek, de szükséges feltétel is a politikai osztály egyes tagjainak felszínen maradásához. A kérdés optimista becslések szerint 200 év múlva jut nyugvópontra, más számítások szerint a feldolgozás a jelenlegi tempó mellett 6000 esztendőt igényel. De hol lesznek akkor már a posztkommunisták unokái is?