Solymosi Frigyes kereszttűzben látja a Nemzeti Kört, amihez annyit tennék hozzá, hogy ebben – szerencsére – nem fegyvereket, hanem fényszórókat használnak. Ezért örülök, hogy a dolgok (előttem ismeretlen okokból) így alakultak. Akkor is, ha ezeknek a fényeknek jó része előítéletekből indul ki, és a kör tagjaitól idegen állításokat szeretne igazolni. A politikai érdeklődésű közvélemény mindenesetre kénytelen volt tudomásul venni, hogy a nagy lehetőségekkel rendelkező hírverők és mindent megmagyarázók immár nem rendelkeznek korlátlanul az elhallgatás hatékony fegyverével. Ha többet nem is, annyit tudomásul kellett venni, hogy Orbán Viktor mögött fölkészült és sikeres szakemberek gondolkodó csapata áll. Csak rajta – és főleg a „pártján” – múlik, él-e ezzel a lehetőséggel, vagy fölöslegesnek tekinti mindazt, amit e „holdudvar” másként lát. Noha a Nemzeti Kör különböző életkorú, érdeklődésű, világképű és közéleti szerepű tagjai közül Solymosi Frigyeshez állok a legközelebb, hadd irányítsak néhány fénysugarat olyan kérdésekre, amiről nem szólt.
Bírálta, hogy az Orbán-kormány nyilvánosan nem ismerte be hibáit, de nem tette hozzá, erre azért van szükség, hogy ne kövessék el azokat ismét táborunk jövőbeli döntéshozói. (Önkormányzati szinten máris tudok erre példát.) A Fidesz-kongresszuson Orbán Viktor kifejtette, milyen lehetőségeket hordoz a Szövetség eszméje. Akkor, teszem hozzá, ha közös érdekekre, kétoldalú együttműködésre épül. Sikeres szövetség megvalósulásához elengedhetetlen, hogy a társadalom működésének két alapvető formáját ne keverje össze a polgári politika. A parancs– engedelmesség logikája igen hatékony lehet, ha a parancsolók rendelkeznek mindazokkal az eszközökkel, amelyekkel az engedelmesség biztosítható. Ennek hiányában az eredményes vezetéshez más fölfogás és világkép szükséges. Tudják ezt azok is, akik előszeretettel emlegetik a „diktátor” és a „diktatúra” veszélyét, mert ezzel lehet a párbeszédkészséget visszafogni. Erőszakos érdekérvényesítéshez sem Antall József, sem Boross Péter, sem Orbán Viktor nem rendelkezhetett a szükséges eszközök egyikével sem. (A saját célok érdekében fölhasználható tömeget a szovjet és náci rendszer kezdetén hozzáértő, pénzzel, hatékonyan közvetített uszító jelszavakkal, fegyverekkel és titkosszolgálati tapasztalatokkal rendelkezők irányították.) A polgári oldalnak nincs más választása: el kell nyernie és meg kell tartania a többség támogató rokonszenvét.
Az 1990-es fordulat tragikus eleme, hogy a szavazók határozottan tudni vélték, mit akarnak attól az ismeretlen világtól, amelynek addig legföljebb a kirakatait láthatták. A kormányt viszont a történelem kiszolgáltatta azoknak, akik a közigazgatás íratlan rendjét kialakították, az erőszakszervezetek vezetőit kiválasztották, és az ország pénzével rendelkeztek. Aki fölszáll koszos, rozzant vonataink egyikére, és (menetrend szerint) kétszáztíz percig zötyög százötven kilométeres távolságon, fogalmat alkothat megkerülhetetlen örökségünkről. Tény: Németh Miklós (és helyettese: Medgyessy Péter) áttekinthetetlen romhalmazt adott át. Kívülről sem a nyomasztó államadósság, sem a rendelkezési jogok gondosan álcázott formája, sem az nem látszott, hogy egyetlen hiteles számadat sem volt. (Tizenhárom évvel később egy kis önkormányzat szembetalálja magát nyolcszázötvenmilliós hiánnyal. Hivatala azt állítja, ennyit fizetnek rá az iskolákra és óvodákra. Ezt azonban intézményeként senki nem tudja kimutatni. A fizetéseket nem ott számfejtik, anyagi eszközeik átlagosak. Így a választópolgárnak kell számolnia, s rádöbbennie, hogy ez az összeg mintegy 6–700 tanár, tanító, óvónő bérének felel meg. Hogyan lehetséges ez?) A kormányok mozgástere azért is szűk határok közé szorított, mert az alrendszerek a vártnál nagyobb ellenállást tanúsítanak minden hatékonyságnövelő törekvéssel szemben. Igaz, a szükséges pénzügyi fedezet még soha nem állt rendelkezésre, de tizenhárom év alatt nem sikerült jó változásokat elérni a közteherviselésben, az oktatásban, az egészségügyben, a rendvédelemben, az igazságszolgáltatásban. Legkevésbé pedig a közigazgatásban. Miközben minden kormány létszám- és költségcsökkentést ígért, ezek folyamatosan nőttek. (Csak az Orbán-kormány tett – vitatható – kísérletet jól fizetett szakértői gárda kiépítésére.) Közben a növekvő létszámú minisztériumok saját feladataikat egyre nagyobb mértékben végeztetik külső megbízottakkal: háttérintézményekkel, tanácsadókkal, tanácsadó cégekkel, ügyvédi irodákkal, kormány- és miniszteri biztosokkal. Mára a helyzet odáig fajult, hogy az Oktatási Minisztérium közbeszerzési pályázatot írt ki hirdetései közzétételére.
A közvélemény jelentős része túlzott várakozásokkal fogadta az Orbán-kormányt, amely arra törekedett, hogy folyamatosan táplálja reményeiket. Kétségtelenül tanult az antalli időszakból, s igyekezett erősnek mutatkozni. Noha a gazdaság a kilencvenes évek elejéhez képest javult, a jelenlegi miniszterelnök állításával ellentétben nem tudta tíz év alatt behozni száz év lemaradását. (Az említett százéves elmaradásért is föl kellene végre vetni a személyi felelősség kérdését.) Az Orbán-kormány nagyszabású terveket dolgozott ki fontos közcélok (a kedvezménytörvény, a tudományos kutatás, a hazai vállalkozások) fokozott támogatására. Nem változtattak azonban az alapjában rossz közbeszerzési törvényen, és jó néhány olyan – tapasztalatlan, a szokásrend működésében járatlan – döntéshozót neveztek ki, aki esendőnek bizonyult. Mi, akik életkorunk miatt sokat láttunk a világból, olvassuk a nemzetközi sajtót, jól tudjuk, mindenütt a világon vannak megvesztegetési botrányok. Az arányok mellett csak az kérdéses, van-e a közéletnek olyan tényezője, ami a törvények megszegését és kijátszását legalább kockázatossá teszi. Ennek a szükségességét kellett volna sokszor kimutatni, elvét a párthívekkel, támogatókkal szemben is érvényesíteni. Mert polgári kormánynak (önkormányzatnak) egyetlen hatékony eszköze a bizalom. Tényleges hatalma igen kicsi. Keresztény ember szemében e fogalom különben is Isten hatáskörébe tartozik.
A Nemzeti Kör adósa a magyar közvéleménynek. Nem szóltunk például arról, hogy a közvélemény-formálás elsősorban nem pénzkérdés. Bizony, többen bűnrészesek vagyunk például abban, hogy tizenhárom év alatt nem sikerült polgári szellemiségű, színvonalas újságíróképzést indítani. Felelősek vagyunk, mert keveset tettünk a történelmi összefüggések és mai következményeik hiteles tanításért. A Terror Háza Múzeum kétségtelenül jelentős lépés, de ide sokan nem jutnak el; s ha mégis, az erős érzelmi hatást nem nagyon tudhatják elhelyezni abban a világképben, amit az iskola kialakít bennük. Mára a történelemtanítás néhány üres szólam tételének fölmondásává csökevényesedett: osztályharc, elnyomás, kizsákmányolás, antiszemitizmus, rasszizmus, nacionalizmus, fasizmus, diktatúra. (Amire Kádár rendszere nem példa.) A kétértelmű kapitalizmust pedig egyszerre lehet elítélni és irigyelni. Ködfelhő rejti a magyar társadalom megoldásra váró kérdéseit. Mindennapi tapasztalataink nem teszik lehetővé, hogy a tényleges összetevőket megismerhessük; hogy a médiában gyártott hamis képeket meg tudjuk különböztetni a valóságtól.
Az iskola, az egyetem, a könyvkiadás, a média többnyire szitokszóként használja a nacionalizmust. Elhallgatják, hogy az orosz, román, cseh, szlovák, szerb stb. emberbe mélyen beletáplálták azt a nemzeti büszkeséget, amit a csodált nyugati világ egyszerre kárhoztat másoknál és gyakorol a maga közegében. A balliberális Newsweek című amerikai képes hetilap május 19. számában hosszan ismerteti Caroline Kennedy A Patriot’s Handbook című könyvét. Mivel a szerző „apja a szabad világ vezetője volt”, a Dallasban meggyilkolt amerikai elnök családja közismert. Sokat lehet róluk olvasni, de konzervatívnak vagy reakciósnak még senki nem nevezte őket. A pénzt viszont becsülik, s a vásárlók nyilván jól megfizetik, hogy a hölgy nevét adta egy válogatáshoz „dalokból, versekből, elbeszélésekből és beszédekből”, amelyek „építőkövei” a „mi demokráciánknak”: A cím magyarra fordítása nem nehéz, s e kézikönyv szerint a demokrácia „építőköve” nem más, mint a hazafiaság. Akárhogy csűrik-csavarják a hivatásos nyelvrontók: a „patriot” szó magyarul hazafit jelent. S ha az Egyesült Államokban ez kívánatos, nekünk ki tilthatja meg, hogy hazafiként viselkedjünk?
A szó eredeti jelentésének értelmében a Nemzeti Kör minden tagja radikális, hiszen azért támogattuk már Antall József kormányát, mert a „létező szocializmus” viszonyainak gyökeres, alapvető megváltoztatását kívántuk. Csak éppen nem szeretjük az üres szócséplést, a fölösleges vádaskodást, a romboló indulatokat. Azt keressük, s néhány tekintetben tudjuk is, mi akadályozza céljaink megvalósítását. Erről szoktunk beszélgetni, Abban az értelemben, hogy Széchenyi írta: senki „ne keresse a hátramaradást, a hibát másban, mert mással nem – hanem inkább magában, mert magával parancsolhat”. Mivel a legnagyobb magyar nemcsak egyes, hanem többes számban is képes volt gondolkodni, a „mi” nevében kora közéletének minden fontos kérdésében könyörtelenül kimondta személyes véleményét. Ezzel indította el a közgondolkodás, a társadalmi magatartás, az egyéni világszemlélet gyökeres megváltozását. (Petőfi radikális megnyilatkozásait károsnak ítélte, sőt Kossuthban is forradalmi lázítót látott.) Sokban igaza volt, másban tévedett. A műveiből és fogadtatásukból kiolvasható igényes vitaszellemmel adósai vagyunk önmagunknak és a nemzetnek.
A kör azért nem egyesület, nem párt, mert minden tagja ragaszkodik az önálló megnyilatkozás jogához. Véleményünk adja meg embervoltunk jellegzetességét. Akkor is, ha egyeztetjük barátainkéval, akkor is, ha – mint ezúttal – nem.
origo.hu
Messze van még, hogy józanul nézzünk magyar focit – Szakértői Kormány S01E12
