A szakirodalom jól ismeri a politikai földrajz kifejezést, amely mögött az európai és tengerentúli országokban komoly tudományág húzódik meg. Az angolszász országokban az utóbbi évtizedekben a politikai földrajzon belül új szaktudomány fejlődött ki, a választási földrajz. E diszciplína itthon is meghonosodott 1990 után, amikor a pártok választási eredményeit tartalmazó országtérképek láttak napvilágot. A választási térképek magyarázata azonban megrekedt a pártok választási programjainak, a kampányelemeknek, az egyes jelölteknek az elemzésénél. A budapesti eredményeket is sokan nagyító alá vették már, most új oldalról, a társadalomföldrajz tudománya felől közelítsük meg ezt a politikai kérdést, új összefüggéseket keresve és találva válaszul.
A politikai elit eddig nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy a Demszky Gábor mögé felsorakozó és a fővárosi 32 országgyűlési egyéni körzetből 28 MSZP-s és SZDSZ-es képviselőt beszavazó baloldali budapestiek mögött számszerűsíthető népességmozgás fedezhető fel. Természetesen a társadalomtudományok képviselői előtt ismert ez a mobilitás, az elmúlt másfél évtized spontán fővárosi átalakulása, Budapest elnéptelenedése, a szuburbanizáció jelensége, a budapestiek kiáramlása az agglomerációba, a migráció erősödése. E jelenségsorozat számos választási, pártpolitikai kérdésre egyértelmű választ ad.
Budapest lakónépességének száma 1990-ben 2 016 000 fő volt, a 2001. évi népszámlálás alapján 1 778 000 főre apadt, azaz a fogyás nagysága közel kettőszáznegyvenezer fő.
Összehasonlításként Debrecen lakónépessége 207 000 fő. Óriási szám a kettőszáznegyvenezer, ha figyelembe vesszük, hogy a rendszerváltás előtti évtizedben csak mintegy negyvenezer fővel csökkent Budapest lakónépessége, sőt 1970 és 1979 között még közel hatvanezer fővel gyarapodott is a főváros. Egyértelmű a negatív tendencia, melynek csúcsosodása a Demszky-korszakra esik. Jelen cikknek azonban nem a városvezetés bírálata a célja, hanem hogy a politika nyelvére fordítsa le ezt a társadalmi mozgást. Tény, hogy 1990 és 2001 között Budapesten 12 százalékkal csökkent, az agglomerációban átlagosan 19 százalékkal nőtt a népesség.
Mit is értünk ma agglomeráción? Az 1971-ben született kormányhatározat még csak 44 települést sorolt az agglomerációba. Az elmúlt évtizedekben a geográfus szakemberek figyelmének központjába került az agglomeráció térszerkezeti vizsgálata, s az időbeli változások miatt egy 1997. évi kormányrendelet már 78 települést és Budapestet sorolta az agglomerációba. A budapesti agglomerációt hat szektorra osztották fel, melyek a következők. Nyugati szektor: Budaörs, Törökbálint, Zsámbék térsége; Északnyugati szektor: Szentendre, a Pilis, Visegrád térsége; Északi szektor: Vác, Dunakeszi, Fót térsége; Keleti szektor: Gödöllő, Pécel, Veresegyház térsége; Délkeleti szektor: Gyál, Vecsés, Gyömrő térsége; Déli szektor: Érd, Szigetszentmiklós, Dunaharaszti térsége.
Az egyes szektorok népességszám-növekedése eltérő, de az északnyugati, a Duna által kettészelt déli szektor, a keleti és a nyugati szektor erőteljesebb, 20-24 százalékos növekedést mutat. Jelenleg a fővárosi agglomerációban hatszázhetvenötezer fő él, míg tíz évvel ezelőtt 566 000 fő volt a lélekszám.
A budapesti agglomeráció politikai színezetét a 2002. évi országgyűlési választás alapján vizsgálva a következő megállapításokat tehetjük: 48 település jobboldali, 30 település baloldali, a fővárosi agglomeráció 27 városa közül 11 jobboldali, 6 baloldali. Az egész Pest megyét vizsgálva, a jobboldal a 16 egyéni választókerületből 11-et megnyert, az agglomerációban a 3. választókörzet – Dunakeszi és térsége, a 7. vk. – Monor és térsége, a 8. vk. – Érd és térsége, a 9. vk. – Budaörs és térsége, valamint a 12. vk. – Szigetszentmiklós és térsége lett baloldali. Az agglomeráció egyes szektoraiban a települések számát figyelembe véve a jobboldal–baloldal aránya a következő: Nyugati szektor 6:6, északnyugati szektor 22:0, északi szektor 4:5, keleti szektor 9:2, délkeleti szektor 4:5, déli szektor 3:12. A jobboldal számára kedvezőtlen déli szektorbeli eredményt Kuncze Gábor és Jánosi György győzelme okozta. Ugyanakkor ki kell emelni az agglomeráció északnyugati szektorának egyértelmű jobboldaliságát.
Feltehetjük a kérdést: van-e összefüggés a néptelenedő főváros baloldalisága és a növekvő népességű agglomeráció jobboldalisága között? A KSH 2001. évi népszámlálási adait elemezve egyértelműen igen a válasz. A társadalom-földrajzi kutatások (Dövényi Zoltán és Kovács Zoltán) már feltárták, hogy az agglomeráció népességnövekedését – többek között – elősegítette a lakásprivatizáció, amely a lakásállomány 44 százalékát érintette. Az egykori tanácsi lakások nyomott áron való értékesítése a bentlakók számára, majd a kedvezőbb kerületekben fekvő, most már magántulajdonban lévő lakások piaci árának ugrásszerű megemelkedése egyes társadalmi rétegek agglomerációba való kiköltözését indította el. A rendszerváltás haszonélvezői, a kedvezőbb jövedelmi viszonyokkal rendelkező középrétegek, vállalkozók, kezdő középosztálybeli családok, felsőmenedzserek kiköltöztek a Budapest környéki zöldövezetbe. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás óta például Telki lakónépessége megháromszorozódott, Pócsmegyer népessége 70 százalékkal, Budajenőé 62 százalékkal, Veresegyházé 61 százalékkal, Diósdé 56 százalékkal, Nagykovácsié 54 százalékkal, Leányfalué és Erdőkertesé 50 százalékkal nőtt. Ugyanakkor a rendszerváltáskor stabilan jobboldalra szavazó kerületek népessége fogyásnak indult, az elmúlt évtizedben a piaci értéknél jóval olcsóbban megvásárolt, például budai bérlakások továbbértékesítése elősegítette a módosabb polgárok kiköltözését Budapestről. Ezt igazolja az említett települések szociológiai összetétele is, hiszen ha megvizsgáljuk, hogy az összlakosságon belül az érettségivel és diplomával rendelkezők hány százalékot tesznek ki, akkor az eredmény: Telkiben 48 százalék, Budajenőn 42 százalék, Veresegyházon 37 százalék, Diósdon 48 százalék, Nagykovácsiban 46 százalék, Leányfalun 49 százalék, azaz a közép- és felsőosztálybeliek kiköltözése valósul meg. Pest megye egészét tekintve ez a mutató csak 30 százalék.
A már említett Telkivel „határos” XII. kerület népszaporodási adatai ezt a tendenciát ma is igazolják, hiszen a XII. kerület 1990 és 2001 közötti vándorlási különbözete mínusz 8418 fő, azaz nagy az elköltözés, hiszen 1980 és 1989 között a csökkenés csak 2863 fő volt, 1970–1979 között pedig ez a mutató még plusz 6858 fő volt, vagyis akkor még a kerületbe való beköltözés volt a jellemző. Az utolsó évtized legnagyobb vándorlási különbözete Budapesten a XI. kerületben jelentkezett, ennek értéke –16 985 fő volt, a második helyen a III. kerület áll, –14 136 fővel. Ez azt jelenti, hogy a budai kerületek lakossága is erőteljesen csökken.
A napi politikára áttérve kijelenthetjük, hogy a jobboldali fővárosi szavazók – a népesség társadalmilag azon részei, akiknek nagy a vállalkozó kedve és fogékonyabbak az innovációra – folyamatosan elköltöznek Budapestről, s a szuburbanizációs folyamat eredményeképpen a baloldali szavazók maradnak a fővárosban. Ezt a népességmozgást a jobboldali politikai elitnek figyelembe kell vennie, mert a társadalmi hierarchia alsó részén lévők, a rendszerváltás kárvallottjai, az elszegényedő nyugdíjasok, a lakásmaffiának kitett családok, a lakótelepeken élő munkanélkülivé váltak egyelőre a baloldalra szavazók táborát erősítik.
Nagy kérdés: a vázolt folyamatok ismeretében lesz-e jobboldali Budapest 2006-ban? Olyan programmal kell a következő választásra felkészülni, hogy a magyar társadalom Budapesten élő, stagnáló, lecsúszó rétegei a szociális védelmet, megkapaszkodási lehetőséget, élhető-közlekedhető fővárost, közüzemidíj-kompenzációt, kormányzati panelfelújítást ígérő, majd megvalósító jobboldali politikusokra szavazhassanak. A jelenlegi kormány tevékenységét figyelve egy ilyen választási program megalkotása nem is olyan nehéz feladat.
A szerző volt országgyűlési képviselő
origo.hu
Rendkívüli bejelentést tett Orbán Viktor
