A súlyos betegekért ki emel szót?

Egy társadalomban a legfőbb értékmérő nem a GDP nagysága vagy az átadott hidak, épületek, autópályák száma, hanem maga az emberi élet, az emberi méltóság megbecsülésének foka. Ha ez rendben van, akkor lélekben növekedünk, akkor lesz élet- és munkakedv, népességcsökkenés helyett népességnövekedés, szegénység helyett anyagi gazdagság. Persze a híd, az autópálya is fontos, de ezek csak következmények. Az egészségügynek legfőképpen az a dolga, hogy az emberi életet szolgálja. Ez szolgálat, nem pedig valamiféle anyagi vállalkozás. Ezért elhibázott alapvetően a kórház-privatizációs törvény, amelyből sugárzik a profitorientáltság. Még a hálapénzrendszerrel, a kontraszelekcióval tönkretett régi szocialista egészségügy is jobb volt, mint ami most jöhet.
Most mi lesz? Azok lesznek a vezetők, akik hajlandók maradéktalanul szolgálni a kórház gazdaságos működését. Sok kórházra mondjuk: „gazdaságtalanul” működik, de sokszor nem azért, mert szervezetlen, hanem mert felvállalja a nehéz betegeket is. Addig jó, amíg ilyen „gazdaságtalan” kórházaink vannak. A privatizált kórházak vezetése ezt nem fogja erkölcsileg és anyagilag megbecsülni, a profit természete nem ilyen. Gondoljunk csak a súlyos betegekre, akik hetekig fekszenek az intenzív osztályon, s végül sok esetben meghalnak. Kinek lesz az érdeke ezeket a mostani rendszerben is sokszor „veszteséges” betegeket gyógyítani?
A passzív vagy akár az aktív eutanázia fel fog virágozni. Létrejönnek majd a nyereségorientált abortusz-magánklinikák, akár az USA-ban. A kifejezetten rosszindulatú daganatokat kezelő osztályokon, a gerontológiai osztályokon, a belgyógyászati elfekvőkben még jobban romlik majd az ellátási színvonal, hogy nagy legyen a forgás az ágyak és a halottasház között. Így lesz gazdaságos az osztály. Ismétlem: a nagyon beteg embereknek lesz a legnehezebb a gyógykezelésük, ez sajnos nem kifizetődő. Nem látjuk azt az államilag finanszírozott, tervezett védőhálót, amely őket felfogná. Mindebből már jelenleg is vannak problémák, de a profitorientált körülmények elszabadíthatják a poklot. Egy biztos: mi – nővérek, orvosok – nem fogjuk magukra hagyni súlyos betegeinket. De mit tudunk csinálni?
Még nem tudni ezt pontosan, de az biztos, hogy a súlyosan beteg emberek gyógyítása, segítése magasabb erkölcsi kategóriába tartozik, mint az államilag meghozott hibás törvények betartása. A betegek érdekeiért elkötelezetten fognak a nővérek és az orvosok harcolni. Ki fogjuk találni azokat a gazdasági, kódolási technikákat, amelyekkel a privatizációs törvényt semlegesíteni lehet, még akkor is, ha a hivatal ezt tiltja. Ismétlem, még nem tudjuk a pontos módját, de majd kialakul. Nem veszíthetünk el egyetlen beteget sem néhány felelőtlen döntéshozó miatt.
A magyar egészségügyön az előző 50 évben mindenki egy nagyot rúgott. 2000– 2002 között kezdtek a fejlődés csírái megmutatkozni. A csírákat könnyű eltaposni. Ezt teszi a privatizációs törvény. Olyan ez, mint egy friss szívinfarktusos beteget futóversenyen indítani. Nem kell mondani, hogy mi lenne annak a vége. Sokkal nagyobb szociális fékeket kellene beleépíteni, mert így ez vadprivatizáció, és nagyon embertelen. Ha visszafordítani nem tudjuk is, de minden erőnkkel lassítani fogjuk ezeket a folyamatokat. Az ország élete olyan, mint egy vonat. Ahhoz , hogy jól haladjon, két sín kell. Az egyiké a szeretet, a másiké az igazság. Elég, ha csak az egyik sínt szedik fel, a vonat kisiklik. A privatizációs törvény mindkettőt nagyon feszegeti. Döcög is az ország, s benne a családok, az egyének, de főleg a legbetegebb emberek helyzete is egyre aggasztóbb.
Egy Teréz anyai üzenet az egészségügy jelenleg vezető döntéshozói felé: mindegy, hogy mi vagy, hindu, mohamedán, nem hívő, keresztény vagy buddhista, ha az irgalmasság cselekedeteit gyakorlod az emberek iránt, akkor nyugodt lehet a lelkiismereted.

Dr. Csókay András klinikai idegsebész, a Cselekvő Szeretet Egyesület elnöke