Fanatizmus és szervilizmus

Ekkora repülőgépet láttam – újságolja ujjongva a kis Balázs, mert hát Godzilla óta tudjuk: a méret a lényeg, s ifjú barátunk a kezével mutatja is. Ekkora repülőgépet… vagy fél méter fér be a két keze közé. Nyilvánvaló, hogy nem akkorát látott, amekkorát mutat, mondjam vagy mutassam? Az ám, mekkora az akkora, messze van-e a távol, meg ehhez hasonlók.

Három és fél év telt el a 2000. január 1-jei kezdetkeltezetű XXI. századból. Mondjam vagy mutassam? Mennyi is ez az ennyi? Három és fél év vajon mennyi idő? Arasznyitól a véghetetlenig hosszú sor jelentkezik mérce gyanánt. A tiszavirágnak eón, a kvazárnak fricska. Három és fél év. Ahová helyezed, annyit jelent.
1956. október 24-től november 4-ig pár nap telt csak el, s mily hosszú idő volt ez a pár nap. Ha idővonalzódat 1847–1848–1849-re helyezed, akkor ajándékba egy komplett forradalmat kapsz, ha viszont 1972–73–74-re Magyarországon, akkor osztályrészedül egy lavór langyos lábvíz jut. Heribert Illig szerint az első ezerből minden további nélkül mellőzhető háromszáz esztendő. A holokauszt és a holdra szállás tagadói után lám, megjelent az első történelemtagadó. Én a magam részéről nem hiszem, hogy 1700-as éveinket élnénk mint emberiség, viszont tény, hogy ha engem mint emberiséget lefektetnek a pszichológiai terepasztalra, s a regresszív pszichoterapeuta visszadob Kr. u. 700 és 1000 közé, akkor nem tódulnak az emlékek csőstül. Ez a korszak a kollektív emlékezet számára valamiképpen üres. Pedig hát történtek dolgok minden bizonnyal akkor is.

És 2000. január 1-jétől napjainkig mi történt? Miféle dolgok estek meg e három és fél esztendő alatt? S nevezhető-e vajon korszaknak e röpke periódus? Valószínűleg nem, de korszakolható, annyi szent. Miként a XX. század a XIX. század polipkarja, úgy a XXI. század is egy 19-ben kezdődik: éspedig 1999-ben. Erre az esztendőre a millenniumi advent nyomta rá a bélyegét. Szerettük volna hinni, hogy valami történhet. Hogy megtörténhet. Az önszuggesztió nagy úr – Madách, Tragédia: de hisz nagy Úr vagy – elhitettük magunkkal, hogy hogy korszakos változások előtt állunk, elhitettük magunkkal, hogy az egyről kettőre jutó taxaméter valódi, valóságos korszakhatár. Előbb-utóbb. Előtte, utána. Hova, tovább. Egyébiránt Y2K volt a gyermek neve. Tőle féltünk, benne bíztunk. A XXI. század eleitől fogva benne volt minden bizodalmunk és borzalmunk. Számítógépes vigécek, digitális nepperek, hackerek, komoly szakemberek, naptárügyi főbiztosok, virtuális jedilovagok, digiguruk és tőzsdemágusok győzködtek bennünket, halandókat az Y2K veszélyéről. S a hamis Nostradamusok szava nyomán a civilizált világ vagy százmilliárd dollárt ölt bele a digitális Armageddon, az Y2K, a három nulla megfékezésébe. Egy amerikai család – Enver Hodzsa albán szamarait meghazudtoló előrelátással – mini atombunkerbe vonult a nagy zérók elől, s valamennyien befizettünk egy szektaöngyilkosság megrázó képsoraira, de mind a szektaöngyilkosság, mind a digitális Armageddon elmaradt. 2000 január 1-jén hatmilliárd Jónás ébredt fel egy álmatlanul eltöltött éjszakából arra, hogy nem történt semmi. Ninive nem ég. Isten nem akar haragudni ránk.

A világvégementes ezredforduló, a szelíd millennium, az Y2K-katasztrófa elmaradása valójában egy, a várt Y2K-katasztrófánál sokkalta nagyobb buktát előlegezett meg: a dot-com buborék kipukkadását. A zökkenőmentes millennium volt az Új Gazdaság, a New Economy – egyelőre lélektani szinten kapott – első komoly sebe. Bebizonyosodott, hogy a digiguru-forgatókönyv nemcsak virtuális, de fiktív is. Tudománytalan fikció. S valóban: a millennium után nem sokkal a dot-com cégek részvényei mélyrepülésbe kezdtek. Ma már elképzelhetetlen volna, hogy egy olyan vállalat, mint az AOL, felvásárolja a Time Warnert. A semmiből jött cégek visszahullottak a semmibe, avagy visszaszorultak a múlt század olaj- és acélszagú realitásai, a profit és a gazdaságosság, a Régi Gazdaság törvényei közé.

A pénz, ami a XXI. század hajnalán odaveszett, csak az 1929-es nagy világgazdasági válság során odaveszett pénzekhez hasonlítható, e tőzsdekrach, a Nasdaq-krach azonban látványos tünetek nélkül ment végbe. Az Új Gazdaság úgy halt meg, ahogy élt: láthatatlanul. Így aztán, mire matematikailag is beteljesült a XXI. század, vagyis mire elkezdődött a XXI. század, már véget is ért.
A valódi XXI. század ünneplése a 2000-es millenniuméhoz képest már vérszegényebb volt, s érezni lehetett, hogy a londoni Millennium-dóm se fogja húzni soká. Egy évvel korábban még szinte karnyújtásnyira voltunk az új kortól. Úgy tűnt, hogy a civilizáció a cybertér által átszellemülhet, előbbi önmagánál szellemibb, demokratikusabb s egyidejűleg irracionálisabb is lehet. Úgy tűnt, hogy a gazdaság alapigazságai egy hiperkreatív kommunikáció jegyében meghazudtolhatók, de nem így történt. A szellem fölött ismét győzött az anyag.

A XXI. századot, az eddig érvényesült XXI. századot mi sem jellemzi jobban, mint a szárnyaszegett Concorde. A szuperszonikus polgári repülőgép, amely előbb egy bagatell ok miatt felrobban, majd mint gazdaságtalan, a földre kényszeríttetik. Miközben a XX. század egyik népszerű tudományos ismeretterjesztő sorozata a gyorsuló idő volt, addig a harmatfriss XXI. századot váratlan közérzet lepi meg: a lassuló idő. Egy furcsa lelassulás, megtorpanás, kimerülés.

Ebbe a lelassult, utópián túli realitásba, a hetvenes évek kocka utópiatornyaiba repül bele aztán két legkevésbé sem szuperszonikus polgári repülőgép. 1999-ben az utópia kísértett. 2001. szeptember 11-én pedig a középkor. Akkor úgy éreztük, hogy a modernitás alapjaiban megfenyegethető. A kitalált középkor betámadt Afganisztán felől. Pár hétig az info-európai civilizáció kiszolgáltatottnak és esetlegesnek tetszett, s lelkileg felkészült saját ellehetetlenülésére, egy hosszú, abszurd élethalálharcra. Következik a Brooklyn híd, aztán a Louvre, aztán az Eiffel-torony, majd a Tower. Számolgattuk, mire is megyünk majd kultikus emlékhelyeink nélkül. A várva várt és félve félt újabb nagy terrortámadás azonban elmaradt. Igaz, ahogy azt már megszoktuk, hol itt, hol ott persze robbant egy-egy bomba, ám e terrorakciók nem voltak képesek jelképi értelemben kétségbe vonni és megrendíteni a Nyugat alapjait.

A 2001. szeptember 11-i terrorakció egyedi és tragikus epizódnak tűnik. Olyan epizódnak, amely épp azt a Nyugatot erősítette meg, amely ellen Oszama bin Laden küzdött, éspedig azt a Nyugatot, amelyik nem Európa, hanem Amerika.

Az eddig érvényesült XXI. század eszerint három nagyobb eón alá rendelhető. Első eón: az Új Gazdaság illúziójának eónja, amely a dot-com buborék kipukkadásáig tart. Második eón: a kitalált középkor 2001. szeptember 11-től Afganisztán megtámadásáig. A harmadik eón ma is tart. Ez a Nyugat amerikanizált rekonstrukciójának eónja. Bush elnök katonai eszközökkel próbálja meg újból életre kelteni azokat az erőket, amelyek a XX. század végén még spontán gyorsítottak mindent. Rejtett hadigazdaság lép fel a lassulás ellen. A lassulás ellen, amely egyrészt belülről támad, másrészt pedig a terrorista iszlám részéről fenyegető. Az eredmény: két félgyarmat, Afganisztán és Irak, valamint két meg nem szerzett fej: Oszama bin Ladené és Szaddám Huszeiné, hogy a meg nem szerzett vegyi robbanófejekről most ne is beszéljünk. Pirruszi győzelem ez. Az ország megvan, a ló nincs meg. Mindez sokat mond el arról a rendről, amelyet Amerika hozott létre anélkül, hogy lényegében értené. Elvileg úgy gondolnánk, egy embert könnyebb elfogni, mint egy országot elfoglalni. Az, hogy két esetben is erősebbnek bizonyult az ember az országnál, sokatmondó tény, még akkor is, ha két gazemberről van szó.
A nyugati elme – s az amerikai elme, mint láttuk, nagyon nyugati elme – úgy véli, hogy logikailag egymásnak ellentmondó tények és viselkedésformák egyidejűleg nem létezhetnek. Vagy-vagy. A nyugati agy tehát kimondatlanul is természettudományosan gondolkodik. A nem nyugati tudatban viszont jól megférnek egymás mellett a logikailag paradox momentumok. Ilyen két, egymásnak látszólag ellentmondó szemlélet a fanatizmus és a szervilizmus. Frank úgy véli, ha Ahmeddel összejött az üzlet – mondjuk száz dollárért egy eredeti perzsaszőnyeg –, akkor Ahmed ezek után nem fogja lelőni. Mert hát vagy-vagy. Vagy üzletelünk, vagy háborúzunk. Ahmed másképp látja. Nappal leszállítja száz dollárért a perzsaszőnyeget Franknek, ott van a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, majd éjszaka lelövi Franket, s úgy érzi, hogy mind üzletemberként, mind pedig fanatikusként korrektül járt el. Azon a terepen, ahol Amerika mozog, a fanatizmus és a szervilizmus egy, a nyugati ésszel felfoghatatlan szellemi amalgámot képez. Az ajándékok szervilis elfogadása nem utal a fanatizmus hiányára. Mindenki megvásárolható, de senki se vehető meg. Ezért az ellenállás egyidejűleg nagyobb és kisebb is a vártnál. Irakban és Afganisztánban a legyőzöttség fogalma nyugati értelemben nem létezik, márpedig egy nép, ha nem hajlandó tudomásul venni, hogy legyőzték, csak fölöttébb erőszakos módszerekkel győzhető le tovább.

Fanatizmus és szervilizmus. Vakhit és szolgalelkűség. Egy fogalompár, amely nemcsak Afganisztánt és Irakot jellemzi, hanem az egész arab világot, sőt tovább megyek: az egész antiglobalizációt. Szaúd-Arábia, Kuvait habozás nélkül él a fogyasztói társadalom adta lehetőségekkel, szaúdi milliárdosok amerikai szórakoztatóipari multikba fektetik pénzüket, szervilis módon betagolódnak a Nyugat infrastruktúrájába, míg ugyanők – esetleg – öngyilkos merényletek finanszírozói. Ugyanígy, érdekes volna elemezni a globalizáció ellen tüntetők fogyasztói szokásait. Menynyiben következetesek saját elveikhez? Vajon a barikádharcos, hazatérve nem egy üveg Sprite-tal enyhíti-e szomját s egy szappanopera tizenháromezer-kétszázhuszonhetedik részébe merülve piheni ki a harc fáradalmait?

Az utópia ismét messze került vigyázó szemünktől, a középkor pedig mintha visszaszorulna ismét a kódexlapok közé, a fanatizmus és a szervilizmus viszont, egymásra cáfolva s egymást erősítve még hosszú ideig társunk marad.

A szerző író